Az 1875 óta a hasában lévő városrész nevét viselő körútcikk helyén százharminc éve még a Fegyvergyár utca, illetve az úgynevezett Tüköry védgát húzódott, raktárakkal, malmokkal, gyanús lebujokkal.

A Nagykörút nem spontán városfejlődés folytán jött létre, hanem évtizedes tervszerű és kemény munkának volt gyümölcse, mely munkának motorja a Közmunkatanács volt, az a nagyszerű, legendás intézmény, amelyhez hasonlónak ma nyoma sincsen, és ez meg is látszik a városon, mégpedig nagyon, rettentőn, borzalmasan.

Gyors tizenöt év alatt a Lipót körút lényegében, de legalábbis külsejében olyan lett, mint amilyennek föltűnik ma is.

A Jászai sarkon, nem messze Gyuri újságostól, egy pincesöröző, vagy mulató reklámja hívogat. Érdemes engedni az invitálásnak egyszer. Az egy időben illemhelykén is hasznosuló helyiség ugyanis alighanem óvóhelynek épült. A fél méter vastag vasajtó mögött valóságos labirintus veszi kezdetét, amelynek elzárt ágai - a helyi legendárium szerint - egészen a Fehér Ház alá indáznak el. A vendéglátó kazamatában egyébként barátságos fiatalok tanyáznak, van sör, bor és minden egyéb is, esténként zenés műsor adatik, ilyenkor némi belépőt kell fizetni, persze.

A páros oldal első háza korban is a legelső talán; már az 1880-as években készült fotográfián is ott áll őrt a hídfőnél, mikor csak malmok és gyárak kéményei magasodtak körötte mindkét oldalon. A sarkon lévő helyiségek zöme mindig is a vendéglátást szolgálta, most gyorsétterem, hagyjuk. Itt várta a körútiakat, vagy azok cselédeit Brauch hentesboltja egykor, még az én időmben is mértek itt némi húst. Egyébként régen az igazi hentesmester fölment a nagyságos asszonyhoz, ott beszélte meg, mi szükséges, mi nem, hogy aztán a segéd szépen házhoz szállítsa majd az árút.

A háború előtt fióküzlet volt ez, akárcsak a Vámház körúti és a Nagymező utca 32. szám alatt lévő. Brauch hentesáru- és kolbászgyára a Mester utcában működött.

Odébb egy patinás hely, az Akali borozó, amely nagyjából ezt, a mai formáját hozza, mióta csak az eszemet tudom. (Amivel persze nem mondtam sokat.)

A Hollán (réges-régen Fürst Sándorra is hallgató) utca sarkán, a 4-es számú házban lévő egykori Duna élelmiszer-áruház Rotschildra magyarosított mára. (Hogy a háború előtt mi volt itt pontosan, azt nem tudom.) Sajátossága volt a jókora alapterületű boltnak, a Dunának, hogy a bejáratnál, egymásra stószolt üvegrekeszek hegyén mindig trónolt egy bolti dolgozó, árgus szemekkel lesve, ki lop. A bolt vezetője, egy erélyes úr, néha a raktérbe terelte a vásárlókat, és ott jól megverte őket. A bolt sarkalatos pontja a Hollán utca elején lévő üvegvisszaváltó volt. A derék hölgy - arca előttem van ma is - által működtetett intézmény nem csupán a polgárok pénzügyi helyzetének egyik pillére volt hónap végeken, de a helyi társadalmi élet alapvető központjaként is funkcionált.

Mit mondjunk a mai Rotschildról? Rendben van, feladatát betölti. Minden kapható benne, rengeteg sajt, mindenféle pékség, kóser tápszer is van egy gondolányi. A villamosról szinte beleesik az ember, és vasárnap is nyitva tart. De hát nagy, nem beszélgetős, nem családias, mint az újlipót helyek zöme. És nincsen szóda.

Az ember újra és újra meghökken azon, hogy annyi idő, kopás, fogyás, lassan évszázada szakadatlan dúlás, pusztulás, pusztítás, lopás, rablás után még mindig micsoda kincseket rejtenek némely pest-budai lakások.

Itt a Lipót körút elején is szinte érintetlenül megmaradt egy - gyaníthatóan arisztokrata, vagy nagyon nagypolgári - családnak kiképzett lakás. No persze a hatalmas és míves fürdőszoba, az óriási konyha és néminemű cselédszobák csak le lettek nyesve belőle, de a megmaradt kétszáz négyzetméter eredeti pompájában ragyog ma is. A széles gangról belépve hatalmas, ma étkezőül is szolgáló előszobába, inkább előterembe lép az ember. A helyiség tetőtől talpig díszes faburkolattal bír, a bejárattól jobbra egy a gangra néző - alighanem Róth Miksa - üvegablak. Ezt azonban elhalványítja az ugyanebben a szobában, a másik falon pompázó két méter átmérőjű kerek ólomüveg csoda, amely a túlnan lévő, mára leválasztott fürdőszobát volt hivatott sejtelmes fénnyel bevonni. A hallból nyílik egy eredeti mellékhelyiség is, melyben megmaradt a gyönyörű csempézet és a száztíz év előtti mosdó. A középső szobában a kazettás famennyezet és a bőrtapéta ámítja a belépőt, a sarokszobából pompás a látás a körútra, hídra. A harmadik szoba nem szoba, hanem terem, még pedig zene. A hetven négyzetméteres oszlopos, márványos, kandallós helyiséghez hasonló Pesten magánlakásban nem sok lelhető föl. (De néhány van azért, én legalább három lakásba beleépített pesti hangversenyteremről tudok.)

Itt a Szent István körúton megbúvó lakáspalotában minden ép tehát, kivéve az intarziás parkettákat és a gyönyörű cserépkályhákat, amelyeket azért csak elemésztett a boldogult IKV, a gyerekeknek majd mondjátok el, hogy mi volt az.