A kémelhárító, a hírszerző, a földerítő egyrészt titokzatos és idegen - legtöbben soha nem akadunk össze ilyen emberrel -, másrészt viszonylag apró embercsoport tagja. Könnyű belőle csinálni bűnbakot, hiszen foglalkozása ritka, egzotikus és furcsa, ráadásul állandó zsáneralakja a tömegkultúrának, különösen a mozinak.

Főnöke a legtöbb embernek volt, minden munkahelyen volt párttitkár, káderes, normás, mindenki ismert mószerolókat: a "nappali fényben" befutott karrier stációi azok számára is ismeretesek, akik lemaradtak vagy kiszálltak. Akikből miniszterhelyettes lett meg alelnök, meg vezérigazgató, ismerős típusok voltak. Ismerős típus a dzsentroid középosztály módjára világias Medgyessy, aki ironikus módon a magyarországi közélet küllemre legúribb-legpolgáribb alakja, akiről nem lehet megmintázni a vérnősző bolsevistát, aki nem volt. Ő az az alkat, aki bármilyen rendszerben szolid pályát futott volna be. A Kádár-érában így lehetett, s mint két ss-ipszilonos enyhe osztályidegennek, nyilván különösen igyekeznie és alkalmazkodnia kellett, amíg a kor fölfelé mobilis párthivatalnoka elért abba a szédítő magasságba, ahol a káder "jól fekszik".

Hát édes istenem - mondja a közvélemény. - Láttunk ilyet.

Nagy ügy - mondja a közvélemény -, hát nem vallotta be, amit különben is titkolnia kellett, hát nyilván remélte, hogy megússza. Itt élt a pasas, ez volt az ábra. Kémelhárító mindenütt van, nem?

A szocialista párt hivatásos nyilatkozói ennél még tovább mennek. Azt mondják, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kémelhárítói és egyéb funkcionáriusai "a nemzeti érdekeket" szolgálták, például akkor, amikor előkészítették hazánk csatlakozását a Nemzetközi Valutaalaphoz. (Egyébként az a nemzetközi egyesület, amelynek magyarországi alelnöke vagyok - az ATTAC -, az IMF föloszlatását követeli.) Nem tudom, hogyan tudják az MSZP nyilatkozói megállapítani, hogy megszállt országban, amelynek a vezetői ugyan önállósodtak olykor, ugyan micsoda a nemzeti érdek, amelynek a mibenlétét csak szabad, nyilvános vitában lehet tisztázni? Teszem azt, úgy lehetne és lehetett volna gondolni - bár tudom, hogy ezt némelyek vitatják -, hogy a nemzeti függetlenség és állami szuverenitás közérdek. Ám egye fene, tegyük föl, hogy ezt nem lehetett akkor képviselni, ha valaki nem akart úgy járni, mint e sorok írója, akkor viszont - az ég szerelmére - ne beszéljenek nemzeti érdekről. És különösen ne beszéljenek nemzeti érdekről, amely ez esetben szerintük - állítólag - azonos volt a kádári Magyarország érdekeivel, ha ugyanakkor vállalják Nagy Imre és 1956 örökségét, és munkaszüneti nappá kívánják nyilvánítani a szovjet csapatok végleges távozásának évfordulóját.

Nem lehet összeegyeztetni a nemzeti érdek Nagy Imre-i és kádári értelmezését.

Vagy-vagy.

Megjegyzem, magának Kádár Jánosnak is ez volt a véleménye. A magyar szocialisták megpróbálhatják egyszerre elárulni Nagy Imrét és Kádár Jánost, és ez még sikerülhet is. Ám tapsviharra ne számítsanak.

Ugyanakkor azt is érteni lehet, hogy miért ennyire elterjedt ez a zűrzavaros nézetegyüttes. Nyomor, egyenlőtlenség, tömeggyilkosság, háború, levert forradalom után úgy tetszett sokaknak, hogy az ezerkilencszázhetvenes években megindult az építkezés, a gyarapodás, közös erőfeszítések eredményeként megjelentek a jóléti állam bizonyos kezdeményei. A sztálinista mozgósítási kényszer enyhülését, a depolitizálást, a "normalizálást" sokan fölszabadulásként élték át, az itt-ott fölbukkanó kevés lázadót hőzöngőnek, játékrontónak, örömgyilkosnak tekintették - és ennek nyomai máig föllelhetők a magyarországi politikai pszichében.

Amikor a rendszerváltás körüli években a radikális fordulatot szorgalmazó erők szónokai parancsuralomról, szolgaságról, véres kezű zsarnokokról, gyarmati sorról mennydörögtek, gúnyolták a lakótelep-Wartburg-hobbitelek szentháromságot - akkor bizony milliókat bántottunk meg, akik úgy érezték, mindez igaztalan és igazságtalan, semmi köze az élményeikhez. Úgy érezték, nem a bukott rendszert szégyenítették meg, hanem őket magukat, akik pedig látták az elmúlt rezsim számos hibáját, de az életük végzetszerűen összefonódott vele. Ennek a sértődöttségnek, megbántottságnak, neheztelésnek jelentős szerepe volt az MSZP kétszeri választási sikerében.

Ugyancsak nagy szerepe van ennek a szocialista szavazótábor SZDSZ-szel kapcsolatos ambivalens érzelmeiben, amelyek némelyekben a pszichológiai függőségig fokozódnak. A koalíció ugyanis sokakban a történelmi kiengesztelődés képzetét kelti: "ha az a párt, amelynek alapítói a Kádár-rendszer nyílt ellenfelei voltak, összefog velünk, akkor föloldódhat a vád és a szégyen miatti zavaros szorongás és feszengés" - gondolják sokan, hiszen a szorongás és feszengés akkor is valóságos, ha a vádakat nem tartják igazságosnak.

Az elmúlt rendszerhez való viszony nehezen észrevehető, szubtilis, de mély változáson ment keresztül a legutóbbi másfél évtizedben. Kezdetben azért bírálták, mert nem volt igazi szocializmus. Most meg azért, mert állítólag szocializmus volt - ez a lassan alakuló független baloldal elleni megelőző, preventív ideológiai hadművelet.

A szabadságjogok hiányán túl a posztsztálinista (hruscsovista-kádárista) rendszert kezdetben azért bírálták, mert szocialista színezetű ígéreteiből nem tartott be semmit. A fölgyorsult mobilitás ellenére egyre nőtt az egyenlőtlenség, mit sem változott a bérmunka, az áruviszonyok szorítása, az össztőke uralma, a holtmunka hatalma, a hierarchikus munkafegyelem - vidékies, beszűkült, szerény, államosított kapitalizmus volt ez, de kapitalizmus. Ez ellentétben állt a hegemón állami kultúra világnézetével, emiatt pedig ennek a kultúrának a fő szólama a felemás polgárosodás, polgáriasulás miatti csalódás és kiábrándultság volt (ezt nevezte a pártközpont kultúraelhárító osztálya "dezillúziós irodalomnak" a maga hihetetlen bikkfanyelvén), ez mozgatta kezdetben mind a népi, mind az újbalos ("hatvannyolcas") elégedetlenkedőket, akik a tőkés irányú "modernizálás" erényeiben kételkedtek. Kezdetben nemcsak a szabadság, hanem az egyenlőség és testvériség hiányára is panaszok voltak. Senki nem vágyott közülünk a kereskedelmi tömegkultúra és szabadidőipar térhódítására.

A rendszer kénytelen volt a hetvenes években elfojtani saját ("genealógiai", leszármazási értelemben és formailag még mindig "marxista") ideológiáját a stabilitás és az "egység" érdekében. A rendszer vezetői - szemben a balos bírálat föltevésével - nem tőkés "restaurációra" készültek, hanem csak az államkapitalizmusnak a világtrendekhez való közelítésére. A diktatúrás államkapitalizmus "békésen belenőtt" a szabadversenyes magánkapitalizmusba, a rezsim rengeteg funkcionáriusából lett tőkés - ez az új kelet-európai, magyarországi polgárság egyik legfontosabb, a többiektől csak politikailag és kulturálisan különböző csoportja.

Ez az egyik oka annak a számomra váratlan, mi több, meghökkentő fejleménynek, hogy a nómenklatúra-burzsoázia irányítása alatt álló posztszocialista "utódpártok" igen sok helyen simábban illeszkedtek a polgári demokrácia "öntőformáiba", mint az újbaloldali és/vagy népi-romantikus, "modernizációkritikus", a kapitalizmust elvileg elfogadó, de szívük mélyén lenéző hagyománycsoportok, amelyek az "antikommunista" demokratikus pártokat és szervezeteket megalapították a kései nyolcvanas években. Engem roppantul elkeserített, hogy Kwasniewski demokratikusabb, pluralistább, toleránsabb, alkotmánytisztelőbb és rátermettebb elnöknek bizonyult, mint hősöm, Lech Walesa.

De az okok még mélyebbek, attól tartok, mint az államkapitalista irányító apparátus "békés átnövése" a tőkés nagypolgárságba. Az a meghamisított, puszta legitimációs ideológiává kasztrált hivatalos "marxizmus", amelynek a rituális és üres gyakorlása a nómenklatúra alaki gyakorlatai és kötelmei közé tartozott, mindennek ellenére tartalmazott még annyi emancipatorikus, humanista és racionális elemet, amennyi ezeket az "eliteket" visszatartotta - többségükben legalábbis - a misztagóg, fasisztoid őrjöngésektől, amelyeket a rendszerváltás "transzformációs válsága" okozott; a neoliberális dogmatizmus is kevésbé merev náluk, mint az antietatista, államellenes szabadságteológiájukhoz ragaszkodó, a hatvannyolcasságot a talpáról a fejére állító partnereiknél. Az utódpártok sima beilleszkedése a liberális kapitalizmusba ugyanakkor mély szociális konzervativizmussal párosul.

Az utódpártok teljesen idegenek a nyugati - és kiscsoportos formában hazai - baloldal kulturális és világnézeti sajátosságaitól, amelyeket a polgárjogi mozgalom, a militáns antirasszizmus, a radikális feminizmus, a Gay Liberation ("meleg fölszabadulás"), az ökoszocializmus, az antiglobalista internacionalizmus, az elnyomó egészségügy, büntetőjog és rendvédelem elleni lázadás szelleme határoz meg. Az óbaloldal szociális és kulturális konzervativizmusa a jobboldal szellemi rokona. (Ebben az értelemben persze igaza volt Tölgyessy Péternek és Debreczeni Józsefnek, amikor azt írták, hogy a liberálisok "balra állnak" az MSZP-től. Ez Nyugaton így lenne. De ez nem Nyugat: ez Kelet.)

A tőkés rend szemszögéből nézett polgári megbízhatóság, a "tudományos szocializmuson" iskolázott humanista racionalizmus és az elmaradott országok represszív hajlamú közvéleményével összhangban álló szociális konzervativizmus szolid tényezővé teszi az "utódpártokat" a kelet-európai polgári demokráciákban. Ugyanakkor hatalmas a legitimációs deficitjük, amit a Medgyessy-ügy mutat meg nagyon világosan.

Ugyanis a liberális-demokratikus kapitalizmus politikai legitimációjának két fő eleme van: a szabadságjogok és a jólét. Az utódpártok, amikor még elődpártok voltak, elnyomták és eltiporták a szabadságjogokat, és ebben ma sem találnak semmi különöset. Akkoriban apparatcsik és csekista volt az ember, mostanában neoliberális nagytőkés. Ilyen az élet és a természeti kiválasztódás. Ami pedig a jólétet illeti, a rendszerváltás gazdasági válságot, életszínvonal-csökkenést és intézményi kulturális összeomlást jelentett - és olyan konfliktusos politikai rendet, amelyet a hagyományos beállítottságú, konszenzusra vágyó kelet-európai közvélemény láthatólag nem bír elviselni.

Az utódpártok ezért nem bírnak ellenállni a kísértésnek, hogy legitimációhiányukat az elnyomó órezsimre való kacsintással ki ne pótolják, amint ezt az utóbbi napokban láthattuk-hallhattuk. Az effélét elviseli a polgári demokrácia, ameddig hallgatólagos és implicit. Amikor azonban kiviláglik, hogy a modernizációs reform tábora és az elnyomó erőszakszervezetek közötti távolság alig egy lépés, akkor a kiengesztelődés fikciója szétpukkan.

Az iszonyatos jobboldaltól való megszabadulás okozta megkönnyebbülés szertefoszlott. A balközép híveinek szekérvára most összetart, szociális, megrendült és bűntudatos, mint a gyászoló család. S nem bírja a kritikát, akár a ravatal köré összegyűlt gyászoló család. Én értem, talán még osztom is ezt az érzést. De a rokonságnál fontosabb az igazság.