Első, és valószínűleg felszínes megközelítésben ő az az ember, aki folyton önmagát keresi: szertornázott, karatézott és sárkányrepült, az egyetemen irodalmat hallgatott, de esztétaként végzett, miközben a buddhista főiskolát is kijárta. Tanult japánul, gitározott egy zenekarban, dolgozott díszítőként, aztán, amikor már úgy érezte, szinte mindent kipróbált, biciklisfutárnak jelentkezett.

Alkalmazásának csupán egyetlen feltétele volt, az, hogy munka közben kövessen valakit. Olyan volt ez, mint valami guruló Taigetosz: ha bírja a tempót, felveszik, ha leszakad, mehet, amerre lát. Egy Green becenevű futárhoz osztották be, aki amellett, hogy hírhedt leszakítósnak számított, 92 km/hval a kapaszkodós biciklizés nem hivatalos rekordját is a magáénak tudhatta, amelyet egy betonkeverő teherautó segítségével ért el. Nagy tehát az ő nyomában tekert. Órákon át figyelte Green hátsó kerekét, az egyetlen biztos pontot a világban, és amikor már épp színes karikák kezdtek a szeme előtt táncolni, véget ért az első munkanap.

Így lett futár belőle. Vitt virágot, levelet, és elemes vibrátort, többször nekimentek autóval, egyéni csúcsát pedig a Clark Ádám téren állította be, ahol tizenkét métert repült egy koccanásból kifolyólag. Egy tavaly novemberi estén aztán a szokottnál is fáradtabban ért haza. Több mint százötven kilométert hajtott aznap, ám mégsem arra gondolt, hogy hagyja a fenébe az egészet. Ellenkezőleg: azt találta ki, hogy felüdülésként valahová nagyon messze kerekezik. Az internet keresőjébe rögtön beütötte a „Magyar Napok” kifejezést, és a felugró eredmények közül a  zaragozai expót választotta.

Amikor kiderült a terve, a futárszolgálat diszpécsere a maga megkapóan egyszerű módján próbált segíteni a felkészülésben: attól fogva az összes hegyvidéki címet neki adta. Nagy később saját edzéstervet dolgozott ki. Néha a nagymamájához tekert Pécelre, máskor egy pécsi barátját látogatta meg kerékpáron, közben pedig szponzort próbált találni. Pontosan kilencvenhét céget keresett meg eredménytelenül, még kormányhivataloknak is írt, az egyetlen érdemleges választ végül a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumból kapta. Pénzt ugyan onnan sem adtak, viszont maximális erkölcsi támogatásukról biztosították a biciklistát.

A helyzetet a futár építési vállalkozó édesapja mentette meg, aki úgy döntött, nem csak állja a költségeket, de el is kíséri a fiát Zaragozába. Túrájuk azonban nem csak a teljesítményről szólt. Nagyék a halmozottan sérült fiatalokat segítő Kapernaum Csoport Alapítványra akarták felhívni a figyelmet, amely mások mellett Sándor huszonkét éves öccsével is foglalkozik.

Augusztus 12én reggel vágtak neki az útnak. Mivel az expo tematikája a víz volt, előbb a Szent István gyógyfürdőnél megtöltöttek egy palackot, majd a minisztérium illetékeseinek lelkes integetése közepette elindultak a határ felé. Nagy Sándor édesapja, a fiú barátnője és egy fotós autón utazott, a futárral pedig Fürtös, a kollégája tekert. Érdekes napok következtek: az ausztriai Lavamündnél olyan meredek volt az út, hogy füstölt a kísérő autó fékpofája, Bresciánál Nagy és Fürtös rátévedt a sztrádára, a mindenki által oly gyönyörű Provanceot pedig egy életre megutálta a futár: onnantól ugyanis egészen Spanyolországig ellenszélben kellett tekerni.

Tizenkét nap alatt érkeztek Zaragozába. Készítettek néhány fényképet a magyar pavilonnál, pihentek egy kicsit, és már jöttek is haza. Szép volt, jó volt, elég volt. Nagy azóta ismét a budapesti utcákon teker, és unalmas óráiban kiszámolta: ha valaki futárként küldi azzal az üveg gyógyvízzel Spanyolországba, félmillió forintba került volna az út.

Így viszont megcsinálta ingyen.