Ahol Puck Shakespeare-nél Arany János fordításában övet kerítene negyven perc alatt a föld körül, ott Kerényi Miklós Gábornál valami olyasmit mond, hogy két óra, és itt vagyok. Ezt nem azért emlegetem föl, hogy hibáztassam miatta a Budapesti Operettszínház igazgatóját, aki Szegeden a Dóm téren musicalként mutatta be Shakespeare meséjének leginkább a lényegéből kiforgatott változatát. Sőt dicsérhetem: a módszeres egyszerűsítésben, hogy ne mondjam, primitivizálásban műfaji követelménynek tesz eleget, s ebben legalább maradéktalanul következetes. Oberon titokzatos tündérkirálya itt féltékeny lesz a szamárral üzekedő Titániára, s végül mindketten emberré válnak, hogy szerethessék egymást. Athén királya egy faluvégi cigány milliomosként jelenik meg, aki lányát az illetékes rendőrfőnökhöz akarja férjhez adni, hogy ezzel megszilárdítsák érdekszövetségüket. Minden bonyodalom ebből ered, és ebből is oldódik meg: hisz az érdekszövetség mindenképpen fennáll, bárki bárkivel házasodjék is. A drámai tét - ha szabad itt ilyesmiről beszélni - tehát ennek felismerése. Ezért lenne az egész felhajtás, zene, tánc, üvöltés, ugrabugra több mint három órán keresztül.

Legalábbis ha a színdarabot néznénk. A musicalben azonban minden éppen fordítva van. A történet, bármi legyen is az, csak ürügy a zenéhez, a tánchoz meg a látványossághoz. Mindehhez azonban ezúttal még újdonatúj műfaj születését is ígérik, a worldmusicalét, ami annyi tesz, hogy a szabványos musicalzenét különféle egyéb stílusokkal egészíti Szakcsi Lakatos Béla. Csak hát ezt a sokféleséget a darabbal nemigen sikerült összefüggésbe hozni. Egyedül a cigányzenés, lakodalmas rockos színeket indokolja az átírt mese világa. A zenei sokféleség viszont olykor mintha zavarná az igazi musicalrajongókat.

Zsámbékon Szandtner Anna Puckja övet kerít negyven perc alatt, ott Arany János és Nádasdy Ádám fordításai alapján készült szöveget ígérnek. És valóban nem kevés elhangzik Shakespeare darabjából. Csak éppen hol beszédhibásan mammogva, hol erősítővel torzítva, hol közömbösen elejtve szól a szöveg. Zagyva közegben megszűrve, szándékoltan költészettelenítve. Nem maradnak el a kötelező trágárságok és a történetbe betoldások sem. Ezúttal a mesteremberek jelennek meg egy korrupt pályázat vállalkozóiként.

Bodó Viktor előadása, a Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Labor második bemutatója, amely a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal és a Zsámbéki Színházi Bázissal együttműködve jött létre, a ma szokásos módon ízzé-porrá zúzza a darabot, aztán a szilánkokból megpróbál valamit létrehozni. Zsámbékon ebbe még az időjárás is beleszólt, a rossz időtől félve egyetlen hodályban adták elő azt, amit különféle helyszínekre terveztek. Ez nem biztos, hogy ártott, csodásan humoros, jellemrajzoló járásokat láthattunk a hosszú üres térben. Ahogyan Dankó István előregyalogolt egy asztallal, maga volt az örök anyagmozgató szaki. A darabot különben meg sem próbálták előadni, a töredékek valamilyen egységbe komponálásával a rendező nem is nagyon kísérletezett. Úgy tetszik, egyszerűen két óra alatt a közönség elé tárták a sikerültebbnek gondolt improvizációk sorát. Ezekben káprázatosan érvényesült Keresztes Tamás mozgáskultúrája, Hajduk Károly halk humora, Fábián Gábor karikírozókészsége. Elmaszatolódó formában ugyan, de sokszor nagyon színesen és szellemesen jelent meg egy szürke és szellemtelen világ képe.

Puck darabzáró monológja (Ha mi árnyak nem tetszettünk...) blőd kínrímekbe torkollik, Szandtner Anna sután röstelkedő mosollyal próbál valahogy kihátrálni az előadásból. A néző meg nem tudja, mikor illik kimennie, és azt se, hogy a benne maradó kínos érzést korunk katarzisának vélje-e. A szegedi és a zsámbéki előadás szinte mindenben különbözik. De a világ ugyanaz.

Középen Janza Kata Titánia szerpében a szegedi előadáson