A bemutatkozás azonban elmaradt. A kolléganő helyett csak az üzenete érkezett meg vasárnap reggel, hogy nem hagyhatja el Bécset, mert ott másnap minden valószínűség szerint eltávolítják Alfred Gusenbauer kancellárt pártja, az SPÖ éléről. Ez nemcsak eddig példa nélküli eseménynek ígérkezett az osztrák szociáldemokraták történetében, de egyben elég súlyos belpolitikai válság jelének is ahhoz, hogy a főszerkesztőnő jobbnak lássa otthon maradni. (Kiváló informáltságára vall egyébként, hogy pontosan az a forgatókönyv valósult meg, amit ő az üzenetében megjósolt.) Amikor aztán hétfőn kora délután, a többórás pártelnökségi vitát követően Gusenbauer bejelentette, "saját elhatározásából" lemondott - amúgy hét éve betöltött - elnöki tisztéről, csak kevesen hitték el, hogy ez valóban így is történt.

"Gusi" - ahogyan a politikai köznyelvben becézik - lépését ugyanis nem vezérelte sem a gyászos osztrák Eb-szereplés feletti fájdalom, sem a józan belátás - hogy tudniillik nélküle a pártnak könynyebb lesz. Bécsben bizony szabályos puccs történt - úgy, ahogy ezt a politikatörténet jó pár országból ismeri. (Ezért is volt némileg naív a Népszabadság recenzensének értekezése - Paul Lendvai a napokban magyarul is megjelent, Az osztrák titok című könyvének ismertetése kapcsán - arról, hogy a szomszédban még az effajta elnökleváltás is milyen "rendezetten" történik.) A pártelnök nem azért vette a kalapját, mert - a dolgot tanácsadóival megvitatva - magától arra a következtetésre jutott, hogy a népszerűségéből az utóbbi időben sokat vesztett SPÖ tekintélyének - legalább részleges - helyreállításához új figurá(k)ra van szükség. Gusenbauer azért ment, mert voltak, akik megmutatták neki a kijáratot. Méghozzá a pártban befolyásosnak ismert személyiségek: a jelenlegi, illetve a volt bécsi főpolgármester, Salzburg tartomány szociáldemokrata kormányfője és mások. Akik mind úgy gondolták: egyértelmű jelzést, ha úgy tetszik, vezéráldozatot kell felmutatni a közvéleménynek, ha még időben gátat akarnak vetni a másfél évvel ezelőtti parlamenti választáson csak egy hajszállal nyertes SPÖ további - és főleg a tartományi választások eredményeiben manifesztálódó - népszerűségvesztésének.

Felvetődik persze a kérdés: ha ilyen sikeres volt a puccs, akkor miért nem irányult egyben Gusenbauernek a kancellári hivatalból való eltávolítására is? A válasz állítólag a koalíciós partner, a Néppárt viselkedésében keresendő. A konzervatívok a nagykoalíció felmondásával, előre hozott választással fenyegetőztek, amit a jelek szerint még a puccsista szociáldemokraták sem mertek megkockáztatni.

Gyurcsány Ferenc helyzete sok tekintetben különbözik Alfred Gusenbauerétól. Az ő vezetésével az MSZP a legutóbbi (2006-os) választásokat elég nagy fölénynyel nyerte meg ahhoz, hogy nem volt ráutalva a legnagyobb ellenzéki párttal való kormányzati közösködésre. A szocialistákkal a legutóbbi hat évben (ismét) együtt kormányzó szabad demokraták pedig egészen addig tolerálták a kormányfő összes lépését, amíg egyszer csak a "falhoz állítva" nem érezték magukat (ez a március 9-i népszavazás eredményét, illetve Horváth Ágnes egészségügyi miniszter menesztését követően lett egyértelműen érzékelhető). Az viszont már érdekes párhuzam a két politikus között, hogy Gyurcsányt is, Gusenbauert is a koalíciós partner "foglyaként" kezdték bírálni saját pártjaikon belül. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy míg a magyar miniszterelnököt egyfajta túlzott akcionizmussal vádolták - mindaddig, amíg az egészségügyi reformot vissza nem vonta -, az osztrák kancellárt inkább a tétlenségéért kárhoztatták.

Pártelnökként való menesztése semmiképp sem lehet a Gusenbauer-dilemma végső feloldása. Egyrészt azért, mert ily módon a vezető kormánypárt válsága válik explicitté, ami eresztékeiben rázza meg az egész kormányzati rendszert. S ez még akkor is igaz, ha a következő két-három hónapban a "vörösök" és a "feketék" - a közös ellenféltől, a szélsőjobbtól való félelmükben - mégiscsak kiegyeznek egy új kancellár személyében. De mi lesz, ha a Néppárt - amely az előző választáson igen csekély különbséggel szorult a második helyre - ragaszkodni fog ahhoz, hogy ők adják az új kormányfőt? Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Gusenbauert most félretoló szociáldemokrata vezetők beleegyezzenek ebbe. Akkor pedig mégiscsak meg kell tartaniuk őt a kancellárságban - ami perspektívájában csakis a válság elhúzódásához vezethet -, vagy bele kell egyezniük az új választásba, ebben az évtizedben immár a harmadikban. Ahol a dolgok jelenlegi állása szerint veszíteniük kell a Néppárttal szemben. (Hasonló történet zajlott három évvel ezelőtt Németországban is, ahol Gerhard Schrödert az sem mentette meg, hogy az SPD elnöki tisztét átadta Franz Münteferingnek. Néhány hónap elteltével - és főleg az időközben tartott tartományi választásoknak a parlamenti erőviszonyokat átrendező hatása következtében - maga a kormány is megbukott, és Schröder kancellár távozni kényszerült.) Ha ez ennyire, viszonylag egyértelműen valószínűsíthető, akkor mégis fel kell tenni a kérdést: miért nem maradtak nyugton az osztrák szocdemek a fenekükön? Nos, ha az esetleges személyes ambíciókat - ha egyáltalán vannak - leszámítjuk, itt már inkább tetten érhető a politikai intézményrendszer tisztelete. Annak tudomásulvétele, hogy egy, elfogadottságában folyamatosan deklináló kormánypárt többet árthat, mint amennyit használ az ország ügyeinek.

Marad tehát egy magát komoly szándékként adminisztráló kísérlet a folyamatok megállítására, netán megfordítására, vagy - ha ez nem sikerül - a kudarc beismerésére. Ami mifelénk - mint tudjuk - igencsak nehezen megy. Orbán Viktor például még most, a bukását követő hetedik évben sem látszik képesnek arra, hogy nyilvánosan felmérje, mit is rontott el annak idején, s mit nem szabad megismételnie, ha történetesen újra kormányra kerül. De ugyanilyen "Bourbon-szindromákat" mutatnak a szocialisták is, akik között egy sem akad, hogy anderseni hősként felkiáltson: "A király meztelen!" Vajon hány pofont kell még kapniuk - népszavazáson, helyi és időközi választásokon, a legfőbb bíró vagy az új alkotmánybírák megszavazásakor, és persze jövőre, az európai parlamenti voksoláson - ahhoz, hogy rádöbbenjenek: a legrosszabb, amit tehetnek maguknak is, az országnak is, ha mindent - és mindenkit - hagynak úgy megporosodni, ahogyan van.

Vagy ami még ennél is rosszabb: a "káder nem vész el, csak átalakul" mottó jegyében hivatalban tartani olyan embereket, akik már bizonyították, hogy még a legjobb kormányzati szándék megvalósításának is inkább kerékkötői, mint támogatói lennének. S hogy ne csak rébuszokban beszéljek: miért kellett például a Magyar Villamosművek szétdarabolásának útját állni próbáló Kocsis Istvánnak - miután az MVM éléről leváltották - alig pár héttel később a második számú nagy állami stratégiai vállalat, a vasút irányítói tárcsáját a kezébe adni?

"Gusi" az idei május 1-jei ünnepségen Bécsben