Persze tréfa volt az egész. Természetesen van bankszámlájuk a radzsasztániaknak, honlapjuk is van az interneten, és külön standdal jelentkeztek a sevillai világzenei fesztiválon, ahol a magyarok felfigyeltek rájuk. Egy argentin tangóharmonikás és a Balkan Beat Box nevű együttes mellett velük kötöttek csak szerződést, pedig még a koncertjüket sem hallották, csupán a zenekar vezetőjével, Rahis Bhartival találkoztak.

Bhartival a Millenáris egyik aprócska szobájában beszélgetünk. Alacsony férfi, mezítláb van, és arról mesél, hogy öt méter hosszú a turbánja, amit a feje köré szokott csavarni. Huszonnyolc évvel ezelőtt Jaipurban született, ősei generációk óta csak zenével foglalkoznak. Ő tablán játszik, és így került hét éve Franciaországba is: tablajátékot tanítani. Nemsokára saját együttest alapított, a Dhoad Gypsies of Rajasthant, mely halmozottan egzotikus volt egy egzotikumra amúgy is éhes világban. A tagok közt akadt hindu és muzulmán, ráadásul a cigányok Radzsasztán különböző zenei kasztjaiból érkeztek: volt, aki a költők kasztjához, más a trubadúrokéhoz tartozott.

Az elmúlt években a Dhoad mintegy ötszáz koncertet adott. Zenéltek Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, Németországban, jártak a Szigeten is egyszer, és játszottak az athéni olimpia idején rendezett fesztiválon. Szerda este a Millenárison a kisebb csalódást okozó Mitsoura Zenekar után léptek fel. Ha rövidek akarunk lenni, Miczura Mónika együttesével az a legnagyobb baj, hogy túlságosan tudja, mit akar, vagy még inkább, hogy odakint, a koncertlátogató világban mit várnak el tőle. Mintha úgy gondolkodnának, hogy itt van ez az aprócska énekesnő, akinek a hangja a falat is átviszi, nosza, rakjunk valami trendit mögé, amin azért ne látsszon ez a trendiség. Szóljon cimbalom, tabla, legyenek elektronikus kütyük meg különös zenei ötletek, az emberek épp az ilyet imádják mostanság.

Tulajdonképpen a másik oldalról, de ugyanitt rontják el a radzsasztániak is a dolgot: a megfelelésnél. Ők ugyanis nem tudnak mást csinálni, mint amit otthon, Indiában, ám valószínűleg úgy érzik, ez a zene másfél órán át unalmas lehet egy kívülállónak. Ezért aztán bevetnek táncoslányt és fakírt, mindenáron megpróbálják fogyaszthatóbbá tenni az előadást. Tényleg szórakoztató az egész, csakhogy a nagy igyekezetben épp a zene szorul háttérbe, azok a fenséges tetőpontok hiányoznak, melyekről annyit írnak a szórólapon. A fakír kardokon topog, a táncos- lány kígyót utánoz, és nincs kétségünk afelől, hogy ha beférne az együttes kisbuszába, előbb-utóbb feltűnne egy teve is a színpadon. Szóval minden színes és szagos, kár, hogy csak egy hangoskönyvet nézünk, aminek a borítójára ez van írva: Radzsasztán.

Egyébként nincs harag.

Halmozottan egzotikus