Halálos Hrabal-motívumok
Egy régi interjúban (Ellenfény, 2001/5.) a vajdasági művészek sajátos gondolkodásának okait tudakoló szerkesztői kérdésre Mezei Kinga így felelt: "Ez annak az eredménye, hogy mi be vagyunk zárva két kultúra közé. Tehát bennünket legalább anynyira érint a Balkán őrülete, mint a magyar folklór szelíd líraisága." A színész-rendező meghatározó egyénisége annak a kis csoportnak, amely az újvidéki színházban hozott létre nagy feltűnést keltő előadásokat az ezredforduló körül, s melynek több tagja néhány éve a Bárka társulatához csatlakozott. Mezei Kinga erős színházi látomásaikhoz ihlető szövegeket elsősorban délvidéki magyar íróktól vett, Sziveri Jánostól, Gion Nándortól, Domonkos Istvántól, Csáth Gézától. Kívülük Hamvas Béla Karneválja és Pilinszky János versei kerültek színpadára, s persze a francia avantgárd színház kötelező klasszikusai, Genet és Vian is felkeltették érdeklődését.
De hogyan kerül ide Hrabal? - kérdezhetjük az új bemutató, a Vasárnap nem temetünk alkalmából. Prága mégis csak más világ - gondolnánk, a sörivó csehek békés természetéről bennünk élő kép élesen szemben áll a délvidéki szilajságról, a "Balkán őrületéről" belénk rögződött tudástól. Hrabal akár távol is eshetne attól a két kultúrától, amelybe ez az alkotó közösség "be van zárva".
Mezei Kinga víziójában azonban jól megférnek együtt. A köznapi nyomorúság és a furcsa ábrándok, alacsonyan szálló, de magasba kívánkozó vágyak fogságában élő, kedvesen groteszk kisemberek lényegük szerint nagyon hasonlítanak egymásra, akár a kárókatonák megmentése a tét, akár a sörgyári kémény magasa vonzza őket a puszta életveszély örömével. Az előadás, melynek szövegét Gyarmati Katával együtt alakította ki a rendező, Hrabal motívumait fűzi össze. A kapcsolódási pontok ügyesen kötik össze a különböző művekből vett jeleneteket, egységet azonban csak a hangulat és a gondolkodásmód, főképp pedig a látomás teremt közöttük. A teljes látványvilág - díszlet, jelmez - a rendező munkája.
Meghatározó eleme természetesen a szürreális kocsma, közepén egy használhatatlan sörcsúszdával, amelynek a végén a krigli, ha időben el nem kapják, fölborul. A vendégek pedig, és persze a csapos asszony is, jócskán ügyetlenkednek és szerencsétlenkednek, hol a részegségtől, hol az ábrándozástól, hol csak úgy maguktól. Úgy az első rész közepe tájáig egyébként a rendezés is ügyetlenkedik, a játék döcög, a szituációk nehézkesen világosodnak meg, az összefogó hangulati egység lassacskán alakul ki. Később aztán sok-sok jelenet szépsége, lírája, érzelmi és gondolati telítettsége kárpótol. A több szerepet is játszó színészek idővel megtalálják a hrabali alakokat. Varga Anikó szenvedélyes asszonyt és palócosan beszélő rendőrt egyaránt elevenre formál, Kardos Róbert energikus és praktikus alakokat jelenít meg, Császár Réka lélekben is bűbájosan apró tud lenni. Pásztor Tibor az Armageddonnal mulatságosan fenyegetőző hentest, Szabó Gábor a férfivé válással küszködő bakterfiút adja erős vonásokkal. Balázs Áron és Nagypál Gábor a titokzatos művészértelmiségi, aki alighanem dilettáns, de biztosan nagy lélek lakozik benne, Gergye Krisztián pedig majdnem olyan jól hozza az ügyefogyott költőt, mint ahogyan táncos volta kitűnik a táncórán. Az egyetemista Stork Natasa varázslatosan titokzatos mosolya ezúttal is jelentős tehetséget sejtet. Spolarics Andrea szikár erővel adja elő a sörcsapos asszony előadászáró végrendeletét, a bumfordi ábrándok fájóan szép összegzését.
A halál ugyanis rendszeresen látogatja a szétfröcskölt sörben, röpködő álmokban és lázas filozofálásban ázó kocsmát. Öngyilkosok lába lóg fentről az ajtó elé, piros szalag jelzi a felvágott erekből folyó vért, egy szép jelenetben a test lélekként emelkedik a magasba. A halál rideg köznapi valóság itt, van, hogy észre sem veszik, de egyúttal minden költészet, művészet, szépség foglalata is.
