Az összeállítást figyelmesen elolvasva aztán kiderült, hogy ez a rémlátomás egyelőre még csak egy Németországban oktató-kutató svájci jogászprofesszoré, bizonyos Thomas Fleineré. Akinek az ebben a lapszámban - ki tudja, miért - megismételt véleménye szerint a függetlenség kikiáltása a nemzetközi jog lábbal tiprását jelentené, és ezért Belgrád jó eséllyel perelhetné az önálló Koszovót elismerő államokat. E lapértékelés keretében nincs bővebben hely akár e nézet, akár annak - sajnos a hasábokon szóhoz sem jutott - kritikusai méltatására, két dolgot azonban mindenképpen fontosnak tartok megjegyezni.

1. A német (nyelvű) értelmiségben az elmúlt közel két évtizedben mindig is volt egy - mondjuk így - szerbpárti vonulat, amit általában igen erős fenntartás fogadott. A hamburgi Der Spiegel korábbi főszerkesztőjét, Olaf Ihlaut például a hetilap akkori többségi tulajdonosa, Rudolf Augstein azért rúgta ki egyik percről a másikra, mert cikkében arról értekezett, hogy a németeknek fegyvert kellene szállítaniuk a szerbeknek. Peter Handke író-költő pedig írásaival és előadásaival rendszeresen botrányokat provokált.

2. Fleiner egészen biztosan kiváló tudós és okos ember, de van egy apró "szépséghibája": ő három éve - mint ahogyan ez a lapban is olvasható - a szerb kormány tanácsadója. Elfogulatlannak tehát semmiképp sem nevezhető. A koszovói fejleményeket mindvégig alaposan követő Népszabadságban egyébként - ha már a markáns véleményeknél tartunk - a legeredetibb, s egyben a legtöbb gondolatot ébresztő írás Aczél Endréé volt a 21-i számban, Mi közünk Koszovóhoz? címmel. Ha az abban előadott érvrendszer nem minden egyes - bár feltétlenül olvasásra érdemes - részletével értek is egyet, a konklúzióval mindenképpen: "A Magyar Köztársaságnak nem szabad elismernie a független Koszovót." Talán még nem késő, hogy a kormány e téren igen előrehaladott álláspontgyártása közepette mások is hasonló nyíltsággal tegyék le a garast, és szavukra figyeljenek is oda a hivatalos Magyarország végső pozíciójának kialakításakor.

Ahhoz hasonlóan - csak hát persze sokkal tempósabban -, ahogyan Gyurcsány Ferenc képzeli a múlt hétfői parlamenti beszédében meghirdetett "munkahely, tudás, tulajdon" hármas pillérre épülő polgárosodási program minél szélesebb körű megvitatását. Mint egy durcás gyerek, akinek az a benyomása, hogy szavait félreértették, magyarázta a kormányfő a Népszabadságnak adott interjújában (ahol is a kérdezők meglehetősen toleránsan bántak vele), hogy "...2006-ban új Magyarországról beszéltem. Senki nem gondolhatta, hogy ezen a megszorítás eddigi politikáját értettem. A baloldali polgárosodás programjának megvalósítására szegődtem." Hát jó, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Mindenesetre nem ez az első alkalom, hogy maradéktalanul egyet tudok érteni a harmadik oldalon vezércikkét közreadó Tóth Leventével. Aki ilyeneket ír: "Szokványos dolog az állami cégek részvényeit kedvezményes lakossági jegyzésre felkínálni, erre nemcsak a magyar privatizáció hajnalán, hanem az elmúlt években is többször volt példa, csak nem csináltak belőle bombasztikus kormányprogramot. ...Pontosan azok válnak majd így részvényessé, akik korábban is. Az ügyes ebihalak, ha szerencséjük van, keresnek egy kis pénzt. De ahhoz, hogy keressenek, másoknak esetleg fizetniük kell. ...Az Új tulajdonosi program lényegében egy tőzsdeélénkítési csomag, ami a BÉT-re rá is fér. Azt azonban nem hiszem, hogy a polgárság részletre is kapható."

Az újságíró-társadalomban még él egy, valamikor a hetvenes évekből származó legenda. A Népszabadságnak volt egy miskolci tudósítója, aki szabad idejében igen kiválóan védte a szakma fociválogatottjának kapuját, a mindennapi munkában azonban korántsem mozgott olyan fürgén, mint a gyepen. Történt egyszer, hogy a miskolci malomban tűz ütött ki. A szerkesztőség órák hosszat várt a tudósító jelentkezésére, majd végül türelmüket vesztve felhívták őt, hogy számoljon már be a történtekről. Az álmosan visszakérdező illetőnek láthatóan fogalma sem volt semmiről, mire ráüvöltöttek: nézzen már ki az ablakon, ott ég a malom vele szemben. A Népszabadságnak kitűnő tudósítói vannak több vidéki nagyvárosban. Sajnálatos módon Miskolcon nincs. Így aztán nem volt kire rákiáltani, hogy ugyan, nézzen már utána, mi zajlik az SZDSZ borsodi szervezetében, ahol - politikai értelemben legalábbis - ugyancsak tűz ütött ki a hónap elején. De úgy látszik, olyan szerkesztő sem akadt, aki legalább a folyosón elkiáltotta volna magát, hogy valamelyik munkatárs "rárepülhessen" a témára. Magyarország vezető napilapja egyszerűen lemaradt.

Csak a hatodik napon, a Hír TV e témájú közlése után kezdett el érdemben foglalkozni azzal, hogy mi is történhetett a szabad demokraták tavaly március 31-i elnökválasztó küldöttgyűlésén. (Egészen pontosan már a negyedik napon olvasható volt egy híradás, amelyből azonban a részletes feltárásra való törekvés helyett inkább a Hír TV "kacsagyártására" való célozgatás érződött.) Csak miután kiderült: az SZDSZ vezetése nem intézheti el a dolgot azzal, hogy feljelentést tesz a Hír TV ellen, következett be a fordulat. Azt követően, hogy az informátor felfedte kilétét és megerősítette, hogy a borsodi küldöttek csoportjában szavazási csalás történt, látott neki a Népszabadság munkatársa, hogy felgöngyölítse a szálakat és megszellőztesse azt is, mire lehet számítani mind a helyi, mind az országos SZDSZ-ben az ügy kirobbanása után. Nehezen érthető, hogy ugyanaz a Népszabadság, amely nem is olyan régen egészen aprólékosan kísérte figyelemmel az MSZP néhány budapesti kerületi szervezetében zajló belviszályokat, hogyan tudott ekkorát melléfogni akkor, amikor az SZDSZ-ben egy jóval nagyobb horderejű botrány kezdett felsejleni.

Zumwinkel: színes és hálás téma egy ilyen szaftos adócsalás, rendőrök, ügyészek, titkosszolgálati alkalmazottak körében előadva, bele a kamerákba, premier plánban. Nem véletlen, hogy három napon belül kétszer is vezető téma tudott lenni a Gazdaság című belső lapban, jó nagy fotó kíséretében. A színhely Németország, a tettes a német posta teljhatalmú vezére, Kohl kancellár egykori kedvence, aki két hónappal ezelőtt még kis híján koalíciós szakadást okozott azzal, hogy nem akart belemenni a postások minimálbér-követelésébe (majd miután az mégis megtörtént, gyorsan ötmillió euró értékű saját részvényt "váltott be"). Klaus Zumwinkel azonban lehet, hogy soha nem bukott volna le, ha a német kormány nem lett volna nagyvonalú, és nem fizetett volna körülbelül ugyanekkora összeget egy lopott adathordozóért valakinek, akinek ennyiért már megérte, hogy a liechtensteini LGT bankházban vezetett titkos számlákat tartalmazó CD-t a szövetségi hírszerző hivatalnak eladja. Ezen a lemezen egyébként legalább ezer nagypénzű személyre terhelő adatok találhatók.

De tulajdonképpen miben áll a bűntény maga? A Népszabadság olvasói sajnos nem tudhatták meg, hogy mit is követtek el azok, akiknek most majd sok százmilliós nagyságrendben kell a "kasszához járulniuk". Pedig a dolog voltaképpen pofonegyszerű: az annak rendje és módja szerint leadózott jövedelmük megtakarított részét kisíbolták Németországból, Liechtensteinben anonim alapítványokba fektették, ezek kezelését diszkrét emberekre bízták, akik aztán a befektetések mindenkori hasznát a világ kíváncsi szeme elől elrejtve hizlalták tovább, vagy éppen adták vissza a pénztulajdonosoknak. A deliktum abban van, hogy a Zumwinkel-féle "éhesek" ezt a további jövedelmet már nem jelentették a német adóhatóságnak, és természetesen semmiféle közterhet nem fizettek be utána (a 0,1 százalékos liechtensteini kamatadót aligha lehet annak nevezni). Ami pedig a dolog tartalmi részét illeti: szívesen vettem volna egy összehasonlító táblát arról, hogy az európai uniós országokban mekkora és tételesen mi után fizetendő a tőkejövedelmek adója, illetve, hogy az Európában még mindig adóparadicsomnak tekintett országokban milyen feltételek fennforgása esetén érhető el, hogy valakinek ne a lakóhelye szerinti államban kelljen adóznia jól őrzött pénzei után. Külön hálás lettem volna a Népszabadságnak, ha a berlini tudósítónak a témával foglalkozó első cikkében említett Herbert Batliner liechtensteini vagyonkezelő - akinek viselt dolgai után a bochumi ügyészség már évek óta nyomoz, s nem is eredménytelenül - korábbi magyarországi aktivizálódásával is foglalkoztak volna. Batliner, akinek jóvoltából manapság az egyik leggazdagabb magángyűjtemény látható a bécsi Albertinában, a kilencvenes években néhány hazai "pénzmenekítőnek" is a segítségére volt.