„Úgy élünk itt, mint a gázai és a ciszjordániai palesztinok, egy megszálló hadsereggel és rendőrséggel a hátunk mögött, amely felügyeli minden mozdulatunkat. Menjen csak el az iraki határra, járja be városainkat és falvainkat, és el fogja tudni dönteni, hogy Törökország valóban demokratikus ország-e.”

„Garnison”, „Gendarma Kommando”, „Polis”: a török haderőkre utaló feliratok végigkísérik a kurd régiók északi részén található Van felé vezető utat. A PKK Irakban bujkáló harcosaival vívott összecsapások nyomán az ország délkeleti részébe vezényelt katonák létszáma immáron több százezerre rúg, a határ mentén pedig több mint százezer ember állomásozik. Ez a 2007 februárja óta alkalmazott biztonsági logika a vezérkar által kicsikart nacionalista ígéreteket szolgálta a 2007. júliusi parlamenti választások előtt. Győzelmük után az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP, a jelenlegi ankarai kormányerő) vezetői kénytelenek voltak folytatni az addigi politikát. Miközben a kurd kérdéssel kapcsolatban szándékosan „homályos”, sőt „nyitott” maradt, Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök mindent megtett annak érdekében, hogy 2007 augusztusában aláírhasson egy szerződést Bagdaddal. Ennek célja az volt, hogy demonstrálja, fokozni akarja a PKK „terroristái” elleni harc intenzitását.

„Vatan Bolunmez!” (A haza oszthatatlan!): a domb oldalára a „Gendarma kommando” hatalmas fehér betűkkel felfestett jelmondatát minden felől kilométerekről látni lehet. Mindazok számára, akik itt, Kelet-Anatólia legjelentősebb kurd városa, Van környékén élnek, a hadseregnek ez az ideológiai emlékeztetője figyelmeztetésként hat. A jelentése: „Törökországban Kurdisztán sohasem jöhet létre!” Vanban, a Demokratikus Társadalom Pártjának (DTP), egy legális kurdbarát politikai formációnak a helyiségeiben Kubar D. mégis hisz az ellenkezőjében: „2004-ben a térségben számos polgármesteri tisztséghez jutottunk. Most a nyilvánvaló választási csalások ellenére húsz képviselőnk foglal helyet a török parlamentben. Remélem, hogy az AKP vezetői tiszteletben fogják tartani ezt a demokratikus döntést.” Csakhogy Kubar elfelejtette megemlíteni, hogy a DTP által 2007 júliusában elért választási eredmény messze alatta maradt a vezetők várakozásainak.

Igaz, a választások során a független jelöltek(3) rengeteg akadályba ütköztek. Itt van példának okáért az a hosszú, az összes jelölt nevét tartalmazó lista, amelyet egy új törvény értelmében minden szavazóhelységben használni kell. „Papírból vagy fából készült vonalzók ezreit kellett szétosztanunk, hogy a kurd választókat – akik közül sokan nem tudnak olvasni – segítsük eligazodni a listán, hogy megtalálhassák, pontosan hol vannak a kurdpárti független jelöltek nevei” – meséli Kubar. A DTP viszonylagos vereségének azonban van egy másik magyarázata is. „Sokan már belefáradtak a két évtizedes gerillaharcba, a nyomorba és az őket ért rendőrségi zaklatásba – magyarázza egy vani tanár. – Az eredmény: a kurd választók közül nagyon sokan hagyták, hogy helyben az iszlamisták által folytatott szociálpolitika ígéretei elcsábítsák őket [egészségügyi ellátás, élelmiszerosztás, az AKP által megszerzett városok számára beígért támogatások]”.

Még délebbre, Yüksekova felé továbbhaladva, az iráni határ mentén lépten-nyomon katonákba botlani. Kaszárnyák, páncélos járművek, igazoltatások: a kurd település központja ostromállapot képét mutatja. Látogatást teszünk a DTP központi irodáján. Az épület földszintjén két katona posztol. Az emeleten, egy olyan helységben, amelynek falai a párt sárga és vörös színű zászlóival vannak beborítva, mintegy harminc ember várakozik. Előző nap Perihant, egy tizennyolc éves fiatal kurd lányt, a PKK tagját török lövedékek megölték. Egy kb. tizenöt autóból álló konvoj áll készenlétben, hogy a „mártír” családjához menjen részvétnyilvánításra. Yüksekova polgármestere, Salih Yildiz (DTP) azt javasolja nekünk, hogy csatlakozzunk hozzájuk.

A várostól tíz kilométerre lévő falu tele van a járás minden részéből ideérkező gépkocsikkal. Hosszú sorokban férfiak, fiatalok és öregek mennek be és jönnek ki egy kertből, amelyet alkalmassá tettek vendégek fogadására. Egy asztalra kitették Perihan fényképét virágcsokrokkal övezve. A kert végében az elhunyt közeli férfi hozzátartozói állnak a mecset falánál. Szemben velük legalább száz szék, mindegyik foglalt. Időről időre a falu imámja imára szólít. Majd Salih Yildiz emelkedik szólásra: „A kurd nép minden egyes harcosa maga választ – kezd bele mondandójába, melyet a gyülekezethez intéz. – Perihan is meghozta a maga döntését.” Anélkül, hogy kiejtené a PKK nevét, nyíltan azt veti az AKP szemére, hogy elnyomást alkalmaz a kurd néppel szemben, és semmibe veszi a demokráciát: „A harc folytatása a ramadán alatt nem válik e párt dicsőségére, amely pedig azt állítja magáról, hogy az iszlám értékek nagy védelmezője!” – fejezi be a polgármester.

Perihan halála azoknak a török katonák és a PKK harcosai közötti összecsapásoknak a következménye, amelyek a térségben folyamatosak a 2006 októberében bejelentett tűzszünet ellenére. A PKK szerint ezt a megállapodást a kurd vezetők azóta sem kérdőjelezték meg. „Azzal szemben, amit a kemalista médiumok, a televízió és az újságok hangoztatnak, a hadsereg keresi a konfliktust – mondja dühösen egy yüksekovai fiatal. – Az üldözött, illegalitásba kényszerített PKK-harcosok nem tesznek mást, csak válaszolnak az ellenük indított támadásokra.”
Egy dolog bizonyos: a hadsereg és a média egyre harciasabb álláspontja nem áll arányban azzal a veszéllyel, amelyet a PKK jelent. Először is katonai értelemben a szervezet fegyveres erői összehasonlíthatatlanul gyengébbek, mint a gerillaharc legintenzívebb éveiben (1984–1992). A PKK-nak kevesebb mint 3000 fegyverese van török területen, valamint több mint 3500 Észak-Irakban, míg 1992-ben közel 20 ezer harcosa volt.

Másodszor politikai értelemben a PKK tizenöt éve folyamatosan azt hangoztatja, hogy enged a követeléseiből.
1992-ben az állam a kurd falvak lerombolására irányuló kiterjedt hadműveletet indított. Ez a terrorpolitika néhány év alatt a vidéki lakosság nagyvárosokba való kényszerű exodusát, valamint Európába irányuló jelentős kurd (főleg egyetemista) emigrációt vont maga után.(4) Stratégiájuk a PKK meggyengítésére irányult azáltal, hogy elvágják fegyveres bázisát „Észak-Kurdisztánban”. Ezt a célt el is érték, hiszen a PKK egyes vezetői ekkoriban kezdtek felhagyni a rendíthetetlen szeparatizmussal és fordultak a realistább tárgyalásos autonómia felé. Öt esztendővel később, 1999 februárjában a pártelnök, Abdullah Öcalan letartóztatása alkalmat teremtett egy új álláspont kialakítására. Törökországi börtönéből a kurd vezető „a fegyveres harc befejezésére” és „demokratikus átmenetre” szólított fel, ami elvezet a kurd nép jogainak elismeréséhez. Két évvel később a PKK nevet változtatott.(5)

Semdinli városában, az iraki határtól mindössze pár kilométerre fekvő kis településen azonban ez az átalakulás távolról sem élvez egyöntetű támogatást. Jóllehet a polgármesteri széket 1999-ben a Népi Demokratikus Párt (Hadep), később pedig a DTP szerezte meg, a kurd érdekeket védő pártok alig-alig lettek népszerűbbek.(6) Igaz, a 45 ezer lakosú régióban állomásozó 15 ezer katonával itt sikerült elérni a legerősebb katonai jelenlétet. „Szinte lehetetlen ilyen erős nyomás mellett irányítani egy várost – állítja Hursit Tekin polgármester. – Az elődömet tizenhat hónap után távolították el a hivatalából, ellenem pedig kb. harminc per van folyamatban. És akkor még nem szóltunk egy szót sem arról, ahogy a török állam bánik velünk: az AKP által vezetett településekkel ellentétben Semdinli gyakorlatilag semmilyen állami támogatást sem élvez…”

Ugyanez a harcias hangulat uralkodik Hakkariban, egy Yüksekovától délnyugatra elterülő járási központban. A település határán két civilruhás rendőr igazoltat. A belvárosban a kapcsolatunk diszkréten egy kávéház hátsó termébe kalauzol bennünket, ahol mintegy tíz, húsz és harminc év közötti fiatal gyűlt össze. Egyikük sem a PKK fegyverese, viszont mindannyian a DTP hívei. „Nincs kedvem illegalitásban élni – magyarázza az egyetemista Afran. – Azt hiszem, a DTP részéről helyes volt az a döntés, hogy a legalitást választja. A választások hatékony módját jelentik annak, hogy a kurdok hallassák a hangjukat.” A jobbján a 25 éves Métin ezt hallva mérgesen felhorkan: „Az igaz, hogy a DTP jelentős munkát végez. Csakhogy a probléma az, hogy bármikor betilthatják. Nézze csak meg, mi történt a kurd érdekeket védő régi pártokkal… Egy olyan illegális és fegyveres szervezet, mint a PKK, továbbra is az egyetlen eszköz arra, hogy rákényszerítsük a török államot és az egész világot a kurd nép követeléseinek számbavételére.”

Urfa városa közel négyszáz kilométerre fekszik Hakkaritól, a kurd régió legnyugatibb végén. Hakkari és Sirnak között többször is Faluvédők csoportjába botlunk; ezt a kb. 50 ezer főnyi kurd kisegítő erőt az állam fizeti és a hadsereg hadműveleteinek támogatására használja. Az úton egyre több a katonai ellenőrzőpont. Autónkat minden egyes alkalommal aprólékosan átvizsgálják, táskáinkat átkutatják. Mígnem egy tiszt azt követeli, hogy megnézhesse az összes fotónkat és minden jegyzetünket. Ezt visszautasítjuk, mire egy órát váratnak. Miután konzultált a feletteseivel, a parancsnok továbbenged bennünket. Negyedórával később ugyanez a forgatókönyv megismétlődik. Több mint tizenhárom óra és tizenöt ellenőrzés után jutunk el Urfába.

A szerző újságíró. Fordította Ferwagner Péter Ákos.
Másodközlés a Le Monde Diplomatique magyar kiadásának engedélyével.

(1) A hivatalosan 1978-ban megalapított PKK egy hallgatói tiltakozó mozgalomból született, mely az 1970-es évek közepén rázta meg Törökországot.
(2) Olivier Piot: Dans les maquis du Kurdistan. Le Monde diplomatique, 2007. október.
(3) Egy politikai párt a török választási törvény értelmében akkor juttathatja be képviselőit a törvényhozásba, ha átlépi a 10 százalékos küszöböt. A DTP jelöltjei ezért arra kényszerülnek, hogy „függetlenként” induljanak.
(4) Bernard Dorin: Les kurdes, destin héroďque, destin tragique. Lignes et repčres. Párizs, 2005.
(5) 2002-ben a PKK új neve Kadek (Kongresszus a kurdisztáni szabadságért és demokráciáért) lett. Michel Verrier: Paysages kurdes avant la bataille. Le Monde diplomatique, 2002. október.
(6) Az 1994-ben alapított, kurd érdekeket védő Hadepet 2003-ban a török hatóságok betiltották.