A Bush-adminisztráción belül még mindig nem dőlt el a küzdelem, milyen Irán-politikát kellene folytatni, a frontvonalak mégis jól ismertek, tisztán kirajzolódnak. Richard Cheney alelnök, valamint a Pentagonban és a Kongresszusban szerzett szövetségesei – akiket az Izrael érdekében lobbitevékenységet folytató American-Israeli Political Action Committee (Amerikai–izraeli Politikai Akciócsoport) igyekszik a megfelelő irányba terelgetni – nemcsak azt akarják, hogy az Egyesült Államok bombázza a natanzi urándúsítót, hanem azt is kijelentik, hogy légi csapást kell mérni az iraki határ közelében kialakított iráni katonai támaszpontokra. Condoleezza Rice külügyminiszter előbb a diplomáciai eszközöket akarja bevetni: igyekszik fenntartani és kiszélesíteni az Irak stabilizálására vonatkozó amerikai–iráni tárgyalásokat, amelyek május végén kezdődtek Bagdadban. Rice azonban a katonai akcióra vonatkozó döntés elhalasztásáért cserébe beleegyezett egy olyan, a szándékát végül meghiúsító kompromisszumba, amely aláásta az egész bagdadi tárgyalási folyamatot: hozzájárult az Iráni Iszlám Köztársaság destabilizálására irányuló titkosszolgálati tevékenység bővítéséhez, amely az április végi elnöki „határozat” révén vált hivatalossá.

A teheráni rezsim gyengítését szolgáló titkos akciók kisebb megszakításokkal már egy évtizede zajlanak. A névleg titkos új határozat nem sokáig maradt rejtve a nyilvánosság elől, miután a törvény értelmében be kellett róla számolni a képviselőházi és a szenátusi hírszerzési bizottságnak. Amikor nemrégiben egy hetet Teheránban töltöttem, mindenki csak erről beszélt. Meglepetésemre mind a konzervatívok, mind a reformerek egyetértettek azzal, hogy ez nem is történhetett volna rosszabbkor, hiszen éppen most nyílik igazi lehetőség arra, hogy Irak és Afganisztán együttműködjön az Egyesült Államokkal. A külügyminisztérium, a Nemzetbiztonsági Tanács és Mahmúd Ahmadinezsád elnök hivatalának magas rangú tisztviselői, valamint kormánypárti tanácsadók többször is elmondták, hogy Iránnak érdeke az iraki és afganisztáni stabilitás. Lehetséges az együttműködés az Egyesült Államokkal – mondták –, de csak akkor, ha fokozatosan közelednek egymáshoz a washingtoni és a teheráni álláspontok, és ehhez először is véget kell vetni a burkolt és nyílt amerikai „rendszerváltó” tevékenységeknek.

Bár hivatalosan nem kerül szóba, hogy támogatja-e Irán az iraki síita milíciákat, és ha igen, akkor melyeket, a medzslisz (parlament) külügyi bizottságának elnöke, Aláeddin Borudzserdi bírálta az Egyesült Államokat, mert az „felkarolja” a baaszista és más szunnita elemeket, és világossá tette, hogy Irán a bagdadi stabilitás elengedhetetlen feltételének tekinti a síiták uralmát, és ebben együttműködést vár az amerikaiaktól az átfogó megegyezés során.

Mindkét szerkesztő és több tisztviselő is azt mondta, hogy az Egyesült Államok leginkább úgy vonhatná vissza „rendszerváltó” intézkedéseit, ha leszerelné az Irakban táborozó perzsa emigránsok alkotta, amerikai támogatású milíciát, az úgynevezett Modzsáhedin-e Khalqot (MEK).

Ez a szervezet Szaddám Huszeint támogatta az 1980–1988-as iraki–iráni háborúban, és harcosai közül 3600-an – köztük sok nő – később Irakban maradtak. Amerikai források szerint Irak megrohanása óta az amerikai hírszerző szervek lefegyverezték ezeket a harcosokat, de a szervezet Irán határához közeli alaptáborait érintetlenül hagyták, tagjait pedig arra használták, hogy Iránban kémkedjenek és szabotázsakciókat hajtsanak végre, vagy olyan irániakat bírjanak szóra, akiket az iraki síita milíciák segítésével vádoltak. Egészen az utóbbi időkig a MEK Iránba sugárzó rádió- és tévéállomásai Irakban működtek, de a bagdadi kormányra gyakorolt iráni nyomás következtében kénytelen-kelletlen Londonba költöztek. A sors fintora, hogy amikor 1997-ben Mohammed Khatemit választották meg Irán elnökének, az amerikai külügyminisztérium békülékeny gesztust tett: a MEK-et felvette a terrorista szervezetek listájára, és azóta sem törölte onnan.

A Clinton-adminisztráció abban reménykedett, hogy a diplomáciában nyithat Irán felé, amit az is mutatott, hogy a MEK-et terrorista szervezetnek nyilvánította. Ezért amikor a republikánus képviselőházi elnök, Newt Gingrich elfogadtatott egy 18 millió dolláros, „nem halálos” titkos akciókra fordítható költségvetési keretet, amelyek célja „kikényszeríteni a jelenlegi iráni rezsim leváltását”, a Fehér Ház megállította a CIA-t. A Bush-adminisztráció azonban gyorsan új irányt szabott. Cheney osztotta Gingrich „rendszerváltási” célját és meggyőzte a kétkedőket, hogy a Teheránra gyakorolt nyomás révén az Egyesült Államok kerekedne felül az urándúsítási program befejezésére vonatkozó tárgyalásokon. Az adminisztráció először újraélesztette és kibővítette a Gingrich-tervben szereplő közvetlen amerikai „nem halálos” titkos akció végrehajtására vonatkozó, egy időre félretett terveket. Ezután 2006 februárjában 75 millió dolláros költségvetési keretet szerzett a Kongresszustól egy nyilvános külügyminisztériumi programra, amelynek célja „az iráni nép nyitottságának és szabadságának támogatása”. Végül mindent megtett, hogy olyan titkos katonai akciókat indítson az iráni rezsim ellen, amelyekhez nem kell hivatalos elnöki határozat.

Ennek végrehajtására az volt a legkézenfekvőbb eszköz, hogy ráveszik Pakisztánt és Izraelt – a titkosszolgálatukkal, az ISI-vel és a Moszaddal fenntartott jó kapcsolatok révén –, hogy lássa el fegyverrel és pénzelje a beludzs és kurd területeken már meglévő lázadó csoportokat. Gazdasági szempontból Teherán számára a legveszélyesebb szeparatista fenyegetés forrása a délnyugati Khuzisztán tartomány, amely az ország nyersolajbevételének 80 százalékát termeli. A khuzisztáni arab síiták a Satt el-Arab vízi út másik partján, Irakban élő arab síitákkal közös etnikai és vallási identitásúak. Ahváz, Khuzisztán székhelye keleti irányban mindössze 75 mérföldre fekszik Baszrától, az Irakban állomásozó brit erők főhadiszállásától.

A történelmi események fényében nem csoda, hogy Teherán azzal vádolja Nagy-Britanniát: Baszrát hírszerzési bázisként használják, hogy Khuzisztánban elégedetlenkedést szítsanak. 1897-ben a khuzisztáni arab uralkodók a brit katonai erők és az érdekelt brit olajkereskedők támogatásával elszakadtak Perzsiától és „Arabisztán” néven brit fennhatóságú protektorátust alapítottak, amelyet Perzsia 1925-ig nem szerzett vissza. A szeparatista csoportok azt sérelmezik, hogy bár Irán olajvagyonának javát Khuzisztánban termelik, Teherán nem hajlandó a gazdaságfejlesztési alapokból méltányos részt adni a tartománynak. Eleddig a szétszórt szeparatista csoportok nem tudtak létrehozni olyan egységes katonai erőt, amilyen a beludzsisztáni Dzsundullah, és egyetlen bizonyíték sem került napvilágra, hogy külföldről támogatnák őket. De időről időre rajtaütnek a kormányzat biztonsági posztjain és olajkitermelő létesítményeket bombáznak. Több arab nyelvű propagandaadást pontosabban meg nem határozott külföldi helyekről sugároznak.

Teheránban határozottan az volt a benyomásom, hogy a burkolt és nyílt törekvések, amelyek destabilizálni és gazdasági nyomásgyakorolással atomprogramja feladására akarták kényszeríteni az Iráni Iszlám Köztársaságot, négy okból sem érték el céljukat.

Először: ürügyet adtak a keményvonalasoknak, hogy üldözzék mind az országban a rendszer liberalizálásáért dolgozó irániakat, mind az országba érkező iráni–amerikai kettős állampolgárokat, például Haleh Esfandiarit, a Woodrow Wilson International Center for Scholars kutatóját, akit homályos kémkedési vádakkal három hónapra bebörtönöztek.

Másodszor: az Egyesült Államok azzal, hogy támogatta az etnikai kisebbségek zendüléseit, lehetővé tette, hogy Ahmadinedzsád a perzsa többség bajnokának szerepét öltse magára. A kisebbségek legfeljebb a népesség 44 százalékát alkotják. Közülük a legnagyobb, az azeri (24 százalék) nagyrészt asszimilálódott, a lázadó beludzsok, kurdok és khuzisztáni arabok pedig megosztottak, egymással viszálykodnak az elszakadás és a szövetségi Irán hívei.

Harmadszor: Ahmadinedzsád a külső gazdasági kényszereket okolhatja azokért a gazdasági bajokért, amelyek nagyrészt saját hibás intézkedései miatt alakultak ki.

Végül lehetséges, hogy tárgyalások során kompromisszum születik Irak és Afganisztán stabilizálásáról, de csakis akkor, ha véget vetnek az Irán destabilizálására irányuló próbálkozásoknak, és Bush elnök nem teszi meg azokat a katonai lépéseket, amelyeket augusztus 28-i fenyegetése sugall, miszerint „szembeszáll Teherán gyilkos ténykedésével”, amelyet az Irakban folytat. Talán enyhülhet a nyomás, de még akkor sem valószínű a végleges nukleáris kompromisszum, hacsak nem történik változás az Egyesült Államok Perzsa-öböllel kapcsolatos biztonságpolitikájában, bár az irániak talán leállítanák a natanzi létesítményt, ha Izrael beleegyezne, hogy ugyanakkor befagyasztja a dimonai reaktor fejlesztését. „Hogyan tárgyalhatnánk atommentesítésről, miközben olyan repülőgép-anyahajókat küldenek a Perzsa-öbölbe, amelyek tudomásunk szerint taktikai atomfegyverekkel vannak felszerelve?” – kérdezte Alireza Akbari, aki a védelmi miniszter helyettese volt a mérsékelt Khatemi-kormányban. „Hogyan várhatják tőlünk, hogy tárgyaljunk, ha Dimonáról mélyen hallgatnak?”

Az eddig Iránnal szemben burkoltan és nyíltan kifejtett nyomásgyakorlás épp elég ahhoz, hogy felingerelje a különféle politikai meggyőződésű irániakat, így a keményvonalasokat erősíti, de közel sem elegendő, hogy aláássa a rezsimet. A gazdasági kényszerek hatásosabbak, mint a lázadóknak titokban juttatott segítség. De az Iránnal kapcsolatban álló 40 európai és ázsiai bank közül csak 7 szakította meg kapcsolatait Iránnal az amerikai szankciókhoz igazodva. Mindenesetre Irán egyre inkább 400 dubai székhelyű – és többnyire arab – pénzintézeten keresztül bonyolítja nemzetközi ügyleteit. Mivel az Irán és az Egyesült Arab Emírségek, azon belül Dubai közötti kereskedelem az idén megközelíti a 11 milliárd dollárt, süket fülekre talál Stuart Levey amerikai pénzügyi államtitkár március 7-én, egy dubai beszéde során elhangzott fenyegetése, hogy az Iránnal kereskedő cégek szankciókra számíthatnak. Az amerikai adminisztráció most célzottabb intézkedéseket sürget a Forradalmi Gárda egységeihez kötődő vállalkozásokkal és az állami vezetők érdekeltségébe tartozó, pénzügyi felügyelet nélkül működő „alapítványokkal” szemben, de ezek eddig nem hoztak számottevő eredményt.

Egy köztiszteletben álló, régóta Teheránban tartózkodó európai nagykövet az Egyesült Államokat a bikaviadal banderillerójához hasonlítva szomorúan kérdezte: „Mi értelme ennek? Mi jó származhat abból, ha folyton lengetik a vörös posztót? Ez csak még inkább felbőszíti a bikát. De nem vet véget a viadalnak.”

A szerző a washingtoni Center for International Policy Ázsia-programjának igazgatója  és a Woodrow Wilson International Center for Scholars főmunkatársa. Fordította Szalai Éva. 

A teljes cikk elolvasható a Le Monde diplomatique  magyar kiadásának novemberi számában.