Lehet, hogy a producerek elfelejtettek tudományos tanácsadókat felkérni?

Dehogy, Jonathan Stampnek – az ókori történelem területén ugyanis ő a BBC szakértője – megvan minden szükséges végzettsége.

De akkor hogyan lehetséges, hogy az alkotók ennyire semmibe veszik a történelmi igazságot? Ráadásul tulajdon szándéknyilatkozataikat is meghazudtolva. Ugyanis azt ígérték, hogy „Róma rejtett arcáról” fogják lerántani a fátylat, és hogy a nagyon is eszményítő hivatalos történetírást szeretnék korrigálni. Ezzel szemben csak megerősítik a kérdéssel kapcsolatos előítéleteket, és azzal, hogy a valamikori jelmezes történelmi filmeket vallási és kellőképpen nyers szexjelenetekkel egészítik ki, legfeljebb a hollywoodi cenzúrát gyöngítik, mégpedig a realizmus nevében. Az alkotók mindent megtettek – és nem is sikertelenül – a korszak anyagi valóságának felidézése érdekében, de az egy embercsoportok identitását és sajátos érzelmeit illetően teljesen érzéketlennek bizonyultak. Derék etnocentrikus európaiak módjára úgy képzelték a dolgot, hogy ami nekik természetes, az az ókorban sem volt másképp. Abból az elvből indultak ki, hogy „az emberi viszonyok nem változnak”, és hogy az ókori „érzelmek azonosak a mi érzelmeinkkel”; vagyis emberképüket naivan rávetítették a rómaiakra. Mindez egy sor olyan életbölcsességgel traktál minket, amelynek a nézők nyilván értékelik történelmi éleslátását és emelkedettségét: „Az emberek mindig is ugyanazt akarták, pénzt, dicsőséget és szerelmet...”; vagy: „minden nagy történelmi személyiség mögött ott egy asszony...”

Az alkotók (szántszándékkal?) csak arról feledkeztek meg, hogy a rómaiak másként mozogtak, másként beszéltek, másként hallottak és láttak, mint a 21. század Európájának lakói, továbbá más viszonyuk volt a térhez és az időhöz, valamint a saját testükhöz meg a másokéhoz is, nem olyan, mint nekünk. A római kultúra rendkívül szabályozott volt; ebben a kultúrában, amelyben különösen nagy szerepe volt az illemnek, mindenki aggályosan ügyelt rá, milyen képet is fest magáról. Ha meg akarjuk érteni, milyen lehetett a római társadalom, olyan tradicionális társadalmakat kell tüzetesebben szemügyre vennünk, mint India, Afrika, de alkalmas lenne erre Szicília, Korzika, Görögország vagy Algéria is. A kultúra másságát az ember már az első mozdulaton megérzi, ott lappang ez a másság az emberek hallgatásában, az érthetetlen nevetésben, abban, ahogy félrenéznek, az emberek közti távolságról, a gesztusokról és a hangerőt szabályozó udvariassági szabályok végtelen bonyolultságáról már nem is beszélve.

Elég az hozzá, ezek a mi római őseink nagyon is hasonlítottak a Maliból, Észak-Afrikából és Törökországból jött vendégmunkásokhoz. Nem mintha az alkotók olyan rómaiakat akartak volna elénk állítani, akik közel álltak hozzánk, sőt. Csakhogy a köztünk meg a rómaiak közt meglévő filmbeli különbség nem egy antropológiai kutatás eredménye. Az alkotók a priori alkotják meg ezt a különbséget, háttérben az örök emberivel, a már és a még nem jól ismert dialektikájából kiindulva. A rómaiak még nem voltak keresztények, de már jól ismerték a koponyalékelést. A már itt technikai (ezért tartjuk őket elődeinknek), a még nem pedig morális jelentésű, ezért vagyunk mi jobbak náluk.

Ha igaz, hogy a civilizáltság állandó fejlődésben van, magától értetődik, hogy a rómaiak nem olyan civilizáltak, mint mi, mivel még nem rendelkezhettek a kereszténység meg a kereskedelem béketeremtő erényeivel. Így értesülünk róla, hogy őnáluk „mindig az erő mondta ki az utolsó szót, nem pedig a jog” (ami ugyancsak furcsa állítás annak a népnek a kapcsán, amelyik a kötelmi jogot kidolgozta), és hogy a rómaiak „jószerivel csak katonák voltak, kereskedőket és üzletembereket nemigen találunk a soraikban”. Csak az anekdota kedvéért: Cicero például részben a kereskedelemnek, részben ingatlanspekulációknak köszönhette vagyonát. Arról is értesülünk, hogy a rómaiak szemében „sem az együttérzés, sem a kegyelem, sem a szeretet nem számított értéknek”. Holott elég kézbe venni Cicero, Titus Livius vagy Seneca műveit, hogy lássuk: az együttérzés (miseratio), a kegyelem (clementia) meg a szeretet (amicitia) mennyire alapvető erénye az emberi civilizációnak náluk.

Ami az „örök emberit” illeti, ezt főleg a nők képviselik, akiknek egész élete a szexualitás körül forog. A film bőven él az örök nőiesség, az anyaság meg a prostituált elkoptathatatlan kliséivel. A patríciusnők mind egy szálig romlottak, perverzek, féltékenyek: vagy a szeretet mozgatja őket, vagy a gyűlölet, vagy fiaikat manipulálják, vagy szeretőjüket. Mintha az alkotók elfelejtették volna, hogy legtöbb nagy római hölgy vagy üzletasszony volt, vagy művelt irodalmár, és hogy ezek a nők ugyanazokat az értékeket tartották szem előtt, mint a velük azonos rangú férfiak. Igaz, hogy politikai tevékenységet nem folytattak, a vallás terén viszont nagyon is fontos szerepet játszottak, és emellett, korántsem jelentéktelen kiváltság, kocsival közlekedhettek, és csak ők viselhettek arany ékszereket. Nem elhanyagolandó részlet: míg az archeológia leletek kétségbevonhatatlanul bebizonyították, hogy Rómában szinte kizárólag férfiak foglalkoztak mágiával, a filmben csak nők űzik a boszorkányságot.

Mindamellett az alsóbb osztályokhoz tartozó nők sincsenek hitelesen ábrázolva. Látni a filmben római katona által megerőszakolt parasztasszonyt, bordélyházban üzekedő prostituáltakat meg egy rabszolgalányt is; az utóbbi is szexuális tárgy, bármilyen kedvesen bánik vele Pullo, az egyszerű katona. Ez a mi korunk, úgy látszik, szeret felháborodni az archaikus – egyszerre erőszakos és ösztönös – szexjeleneteken. De még ez is történelemhamisítás. A gyönyörnek Rómában sokkal több köze volt a kedvességhez, gyöngédséghez és passzivitáshoz. A falusi megerőszakolás jelenete maga a történelmi képtelenség. Legelőször is azért, mert egy katona súlyos büntetés nélkül nem hagyhatta el menet közben az alakulatát. Másrészt nemi erőszak csak háborúban fordult elő; amikor a győztes római hadsereg, hosszúra nyúlt az ostrom esetén, végre behatol a városba, bizony előfordult, hogy a katonák megbüntették a makacsul ellenálló lakosságot, és a tisztek parancsára – ugyanolyan jelképes aktusként, mint amilyen a városok kifosztása – megerőszakolták a nőket és férfiakat. Mindamellett a szexuális erőszak viszonylag ritka és iszonyatot keltő: semmi köze a férfiasan-vidáman gyakorolt nemiséghez.

Ami Niobét, a centurio feleségét illeti (akinek neve felszabadított rabszolganőre utal, holott a filmből egyértelműen kiderül, hogy szabadnak született), nagyon is csalóka az otthon ülő feleség megható figurája. A római nők ugyanis vajmi keveset törődtek gyerekeikkel. Az archeológiai leletekből egyértelműen kiderül, hogy az ilyen státusú nők gazdasági tevékenységet is folytattak, vagy kisebb üzletet vezettek, vagy valamilyen műhely élén álltak. Voltak nők, akik még a különféle szakmai egyesületeknek is tagjai voltak, sőt a feliratok szerint az is előfordult, hogy üzletasszonyok hivatalosan jelölteket támogattak a választásokon. Niobe története híján van minden valószínűségnek. Abban a hiszemben, hogy férje már nincs az élők sorában – tudniillik már nyolc éve nem ad hírt magáról –, szeretőt tart, akitől gyereke születik. Amikor a férj hazajön, és tudomást szerez a dologról, szörnyű haragra gerjed; veszekedés közben Niobe kiesik az ablakon, és meghal. Csakhogy ez a história nem tűnik életszerűnek annak tükrében, amit a római szokásokról tudunk. Egy szabad római nő öngyilkos lett, ha megerőszakolták, mégpedig rögtön az erőszak után, mert csak így menthette meg tisztességét. Házasságtörés esetén viszont szó se lehetett tisztességről. Niobe a valóságban egy dolgot tehetett volna: a házasságtörő kapcsolatból született gyerekét odaadja egy rabszolga-kereskedőnek. Ha ugyanis férje tudomást szerez a dologról, meg is ölheti, ráadásul büntetlenül.

Az alkotók annak a pozitivista illúziónak rabjai, amely szerint a történeti valóság újjáteremthető a maga anyagiságában; ez az illúzió pedig egyfajta „humanista imperializmust” feltételez: a testet, szívet és fejet illetően tulajdonképpen minden ember egyforma. Csak az anyagi feltételek meg a civilizáció szintje változik; ez utóbbi olyan többé-kevésbé pozitív értékekben testesül meg, mint amilyen a becsület, a bátorság vagy a hűség.

Márpedig az ember egy civilizációt csak a képzeletvilágával tud megközelíteni. Csakis ezután következhet és csakis e képzeletvilág tükrében kapja meg jelentését az anyagi körülmények rekonstrukciója. A rómaiak képzeletvilága pedig csak két dolgot ismert: a történelmet meg a mitikus történeteket. És minél inkább belecsúszik a film a realizmus ürügyén a pletykatörténetbe, annál távolabb kerül a rómaiak valóságától.

Ezért aztán, bármekkora paradoxonnak hangzik is, eddig mindössze egyetlen történelmileg hiteles film készült Rómáról, mégpedig Federico Fellini Satyriconja (1969). Mégpedig azért, mert a rendezőnek épp a rómaiak fantáziavilága, egy mitikus történet, Petronius Satyriconja a kiindulópontja; márpedig ez a mű nem azt mutatja be, milyen volt a maga anyagi valóságában Róma, hanem azt, hogy milyen volt a rómaiak elérhetetlen görög álma, és ezt próbálja a mi jelenkori fantáziavilágunkban összefüggésbe hozni a mi elérhetetlen római álmunkkal...

A szerző az Université Paris VII tanára, az Homčre et Dallas (Siros, Párizs, 1998), a L’érotisme masculin ŕ Rome (Belin, Párizs, 2001), valakint a Vie quotidienne du citoyen romain ŕ la fin de la République (Hachette, Párizs, 1989) című művek szerzője. Fordította Ádám Péter.

A teljes cikk a Le Monde diplomatique novemberi számában olvasható.