Sok minden kiolvasható az emberi külsőből, akárcsak a szavakból: az emberi arc ilyen értelemben talán az egyik leghosszabb szöveg.

Alekszandra életében először utazott Párizsba – 83 évesen – az elmúlt tavasszal. Két évvel ezelőtt még gyakorló orvos volt Moszkvában. Kurszkban született, 800 kilométerrel délre a fővárostól. Orosz barátokon keresztül találkoztam vele, négyesben vacsoráztunk egy Párizs déli külvárosában lévő ház kertjében. Kérdeztem tőle, miért döntött úgy, hogy orvos lesz. A kurszki csata⁽¹⁾ rengeteg sebesültje és halottja miatt – válaszolta. Ez a sztálingrádi csata után lezajlott ütközet nyitotta meg a Vörös Hadsereg előtt az utat Berlin felé.
    
A beszélgetés békésen csordogált tovább a kerti asztal körül. Alekszandra beszédstílusa egyszerre légies, oldott és higgadt, s koránál sokkal fiatalabbnak látszik. Leszállt az este, elővettük a gyertyákat. Ahogy hallgattam, eszembe ötlött Heidegger egyik mondata: „A nyelv a Lét háza”. Alekszandra kinyitotta az ajtót, és az ember otthon érezte magát ebben a házban.
   
Amikor megszerezte az orvosi diplomáját az 1950-es években, nyomban Türkmenisztánba helyezték, egy uránbánya melletti kisvárosba. A bányászok mind zekek⁽²⁾ voltak, a gulágról. A Szovjetuniónak akkoriban sürgősen szüksége volt plutóniumra az atombombagyártáshoz és az Egyesült Államokkal való nukleáris egyensúly megteremtéséhez, vagyis az 1989-ig fennálló „kölcsönös elrettentés” rendszeréhez.
   
„Néhány év múltán majdnem az összes bányász meghalt rákban. Én is megkaptam – mesélte Alekszandra. – De imádkoztam. Meggyógyultam és visszamentem Moszkvába, ahol negyven évig dolgoztam gyerekorvosként.”
   
Miközben beszélt, evett és nevetett ott a kertben („Honnan van ennyi energiája? – Az emberektől. Nincs ebben semmi ördöngős, szeretem az embereket.”), ellenállhatatlan kedvem támadt, hogy rögtön lerajzoljam. Kérdőleg odaintettem neki, mire beleegyezően bólintott. Mikor készült elmenni, kértem, válasszon a két rajzom közül. A kissé tétovább arcképet választotta. Azt hiszem, szándékosan. Azt akarta, hogy a markánsabb portré maradjon nálam.
   
Amikor másnap reggel megnéztem a képmást, úgy éreztem, ezek az arcvonások kommentárt kívánnak. Így hát megtoldottam őket néhány töredezett szóból álló vonallal.
   
Ugyanazon a héten a nemzetközi sajtót bejárta egy Bernard Kon nevű, Varsóban élő 97 éves lengyel mérnök fényképe, akinek – egy frissen hozott törvény értelmében ⁽³⁾ – arra kell számítania, hogy elveszti szerény állami nyugdíját, mert 1937-ben önkéntesnek jelentkezett a Nemzetközi Brigádokba és a köztársaságiak oldalán harcolt Spanyolországban a polgárháború alatt. A szeméből ugyanazt lehetett kiolvasni, mint Alekszandráéból. Talán mert mindketten hasonló dolgokat láttak. Egymás mellé téve a két arc egyformán az emberi kiteljesedésről (és szenvedésről) beszél, ami nem igényel elismerést, hiszen szinte lerí mindkettőjükről az a részben tragikus, részben diadalmas érzés, hogy a maguk módján vállalták, sőt magukra vállalták a történelmet, s ennél fogva hozzá is tartoznak. Különös, hogy éppen azért, mert a történelemhez tartoznak, Alekszandrának és Bernardnak jól megkülönböztethető identitása van.
   
Szerencsére a Bernard Konra és ezernyi sorstársára leselkedő törvényt alkotmányellenesnek nyilvánították, ám folytatódik a madárijesztő Kacz–nski-ikrek ⁽⁴⁾ hadjárata a kommunizmus maradványainak felszámolására, ami rányomja a bélyegét számos mostanában született politikai kezdeményezésre. A bonyolult történelmi tapasztalatok leértékelésével az a célja e kezdeményezéseknek, hogy ahol csak lehet, eltöröljék a múltat, s a politikai döntéseket így az adott pillanatban folyó kiárusításokhoz igazítsák.
   
Grafikai szempontból az emberi arcból kiinduló hosszú szövegnek egy már kész rajz vonalai mentén kell haladnia.
   
Még az asztalomon volt az Alekszandráról készített rajzom, mikor Naomi Klein beláthatatlanul fontos könyvének (The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism) ⁽⁵⁾ kefelevonatát olvastam. A mű a 2006. novemberben elhunyt közgazdász, Milton Friedman jól ismert pályafutását elemzi. Az 1950-es években Friedman a chicagói egyetemen tanított és ekkor dolgozta ki elméletét egy új, az egész világra kiterjedő jogokkal rendelkező, sem kormányok, sem államok által nem korlátozható kapitalizmusról. A jövőbeli multinacionális vállalatok és az off shore pénzügyi befektetők már akkoriban ilyen kapitalizmusról álmodoztak. Augusto Pinochet diktátor-tábornok tanácsadójává válva az 1970-es években, Friedman elméletét gyakorlatba ültette és megreformálta Chile gazdaságát. Később Margaret Thatcher, Ronald Reagan, az idősebb és ifjabb Bush, Tony Blair és Nicolas Sarkozy egyaránt szellemi atyjuknak és „látnoki prófétának” tekintették…

Ha nem bányásztunk volna uránt, hogy atomfegyvereket gyárthassunk – mondja Alekszandra a kertben –, amerikai gyarmattá váltunk volna.
   
A teoretikusként számon tartott Friedman kicsit dr. Strangelove alakjára emlékeztet Stanley Kubrick filmjéből: ugyanúgy keveredik benne a dogmatizmus, az ártatlanság, a cinizmus, mint a Peter Sellers által megszemélyesített figurában, s hozzá hasonlóan a világ megmentőjének szerepében szeretett tetszelegni (1976-ban Nobel-díjat kapott). ⁽⁶⁾  Az volt az álláspontja, hogy a nemcsak látszólagos, hanem „tiszta” konkurencia mindent megold! Arca akár egy mosolygós nagybácsié, aki még soha életében nem tette ki a lábát otthonról, s aki odakísér minket az ablakhoz, hogy elmagyarázza, mi fontos és mi lényegtelen az életben.
   
Azonban Friedmannek van egy másik személyisége is: a karrierjét kérlelhetetlenül építő gyakorlati politikusé. Kezdettől fogva tisztában van vele, hogy az emberiség problémáinak rendezését célzó „tiszta” megoldását soha nem fogják elfogadni azok, akikre rá kellene erőltetni, hacsak nem kerülnek rettenetesen sokkos állapotba. Ahhoz, hogy az emberek elfogadják a szociális segélyek felszámolását, a minimálbér és a munkakörülményekre vonatkozó ellenőrzés eltörlését, a szociális szervezetek privatizációját, az egyre inkább a gazdagoknak kedvező adókat, az ellenkezés tényleges hangoztatására való jog megszűnését, nos ahhoz, hogy az emberek elfogadják ezt a dealt (a Franklin D. Roosevelt által meghirdetett New Deal szöges ellentétét), először is át kell menniük egy gazdasági csődön és pánikba kell esniük.
   
Ez a „sokkelmélet” hatja át és határozza meg egy ideje a G8, a Világbank, a Nemzetközi Monetáris Alap, a Central Intelligence Agency (CIA) és alkalomadtán az amerikai hadsereg stratégáinak (Öböl-háború, iraki háború) globális döntéseit. Van, amikor kilóg a lóláb, hogy a sokkot gondosan előkészítették, mint Chilében, 1973-ban. Van, amikor jól sül el, mint 1991-ben Oroszországban vagy 1994-ben Dél-Afrikában.
   
Klein egy mellbevágó felfedezést közöl a könyvében: a Friedman által ajánlott „sokkelmélet” védelmezői és kezdeményezői szoros kapcsolatban álltak és állnak a CIA azon gárdájával (lásd a Kubark-kézikönyvet), ⁽⁷⁾ mely a fizikailag sokkos állapotban lévő foglyoknál alkalmazott kényszervallatási – magyarul a kínzási – technikákon dolgozik.
   
Egy hónappal meggyilkolása előtt Orlando Letelier barátom, Salvador Allende hadügyminisztere arra a megállapításra jutott, hogy a chilei gazdasággal ugyanaz történik, mint a bebörtönzött elvtársaival! (Orlando arcra is egy olyan énekeshez hasonlított, aki számára minden dal talán az utolsó.)
   
A sokk e két típusa eltér egymástól, és más-más a romboló hatásuk. Az egyik magányos és fizikai. A másik kollektív és ontológiai. Az egyiket kíméletlen (a CIA-nél az 1950-es évek óta kitartóan tanulmányozott) elektrosokkal és a percepciót befolyásoló elvonásokkal érik el. A másikat jól megrendezett és ellenőrzött gazdasági összeomlással, a szociális infrastruktúra teljes lebontásával, a pokoli szegénység és a pánik gondos összehangolásával, minekután a szervezők cinikusan előlépnek a bokor mögül, kezükben szebbnél szebb hamis ígéretekkel. A sokk e két típusának ugyanakkor egy és ugyanaz a célja: eltiporni minden ellenállást, amit az alany identitásérzékének megsemmisítésével kezdenek.
   
A sokkok szervezői – legyenek azok pribékek, közgazdászok vagy madárijesztők – fél évszázados tapasztalataikból megtanulták, hogy a legjobban úgy lehet megsemmisíteni az emberek identitásérzékét, ha lebontják és állhatatosan darabokra szedik az addig saját maguknak előadott élettörténetüket, vagyis ha eltörlik a múltat.
   
Amint eltöröltetett a múlt, bármilyen, politikailag elvetemült, önmagát persze ártatlannak feltüntető jelszó megfelel a célnak: az „ütött a változás órája” vagy a „kezdjünk mindent újra” csakúgy, mint az „induljunk el nulláról”. Ennyit a neoliberalizmus demagógiájáról.
   
Alekszandra a francia elnökválasztási kampány alatt ült akkor ott a kertben. A két legfontosabb jelölt – Ségolene Royal és Nicolas Sarkozy – stílusában az volt a meghökkentő, hogy nem fért bele semmi kifejtés. Egyikük sem magyarázta el, mi megy végbe a világban, milyen lehet e történések hatása Franciaországra s mik az előrelátható következményeik, a belőlük fakadó lehetséges döntések. Egyikük sem vett elő térképet. Mégpedig azért, mert nem mertek beszélni a történelembe ágyazott életekről és arról, mivel hitegetik magukat az emberek és adnak értelmet az életükért vívott harcnak. Holott Európa – legalábbis nem sokkal ezelőtt még – legpolitikusabb választóit szólították meg!
   
Egy ilyen összeesküvés-szerű elhallgatás alapvetően megváltoztatja egy választás természetét. A demokrácia egyes számú elve alapján a választott vezetők elszámolással tartoznak azoknak, akik megválasztották őket: azt, hogy miként kormányoznak, azoknak kell megítélni, akiket kormányoznak. Másként szólva a választó kérdéseket tesz fel a választott vezetőnek, s ezek a kérdések hosszú távon befolyásolják a döntéshozatalt. A párbeszéd dialektikája lép a demokráciaellenes vak engedelmesség helyébe. De ha a jelöltek nem ismertetik nagy vonalakban az adott korszakról kialakított nézeteiket és nem mondják meg, milyen stratégiát javasolnak a túlélésre, akkor a választók nem tudják betölteni dialektikus szerepüket, mivel semmiféle lényeges párbeszéd nem fog létrejönni. Amikor egy jelölt kimondva-kimondatlanul semmibe veszi a térképet, akkor a választó az igásló szintjére süllyed.
   
Ez az összeesküvés-szerű elhallgatás egy kimondatlan megállapodás érzését keltette: amikor minden egyes nézőnek úgy keresik a kegyeit, mint egy vásárlóét, akkor a vita stílusok közötti versengéssé fajul, a legfrissebb felmérés előbbre való, mint egy jövőkép megrajzolása, s utat tör magának az önreklám. A két jelölt a különböző félelmeket, a lakosság által elszenvedett ilyen-olyan sokkokat tolta előtérbe, megígérve, hogy soha nem feledkeznek meg róluk, ám egy pillanatot sem szántak arra, hogy az összes választóhoz szólva és mellettük állva feltegyék a kérdést: mi történik a világban? A vásári kikiáltók magabiztosan ismételgették a magukét, fittyet hányva minden következetességnek, mivel csak a végső céljuk járt a fejükben. A két jelölt ugyanarra akart kilyukadni: adjatok nekem bizalmat és bízzatok az én ígéreteimben!
   
Márpedig a történelem maga sugallja a világban végbemenő események mérlegelésének szükségességét, a kiváltó okok és a várható következmények elemzését, valamint a közvélemény beavatását e reflexióba, a (történelem által szűk marokkal mért) cselekvési lehetőségek megvitatását, s nem utolsósorban a politikai elképzelések ismertetését és kifejtését. Aki ezt megkerüli, csak felelőtlenül ígérget.
   
Ötven évvel ezelőtt – mondja Alekszandra – más értéke volt az emberi életnek.
   
Megint nézem a kertben ülő Alekszandra arcát, és eszembe jut a szintén orvos Anton Csehov egyik mondása: „Az írónak az a szerepe, hogy annyira igazul írjon le egy helyzetet (…) hogy igazsága rabul ejtse az olvasót.” A politikai gépezet hiába igyekszik eltörölni manapság a történelmi tapasztalatainkat, biztosan támaszkodhatunk rájuk, hogy ilyen olvasók, illetve ilyen írók legyünk… Minden adottságunk megvan hozzá.

A szerző brit író,  festő és kritikus. 1972-ben megkapta a Booker-díjat. Magyarul megjelent kötetei: G. Európa, Budapest, 1976.; Korunk festője. Európa, Budapest, 1983.; Mindennapi képeink. Corvina, Budapest, 1990.; Dürer. Vince Kiadó, Budapest, 2005. Fordította Mikó István.

Utánközlés a Le Monde Diplomatique Magyar Kiadás engedélyével. A cikk a lap októberi számában olvasható.


________________________________________
1. Az 1943. júliusában lezajlott kurszki ütözet a második világháború és a történelem legnagyobb páncélos csatája volt. A szovjet hadsereg sikerrel megállította a Wehrmacht utolsó nagy offenzíváját a keleti fronton, s végül egészen Berlinig visszavonulásra kényszerítette a németeket.
2. Politikai foglyok.
3. Ignacio Ramonet: Megtisztító boszorkányüldözés? Le Monde diplomatique 2007. április.
4. 2005 nyara óta lengyel elnök (Lech) és miniszterelnök (Jarosław).
5. Ősszel jelenik meg az ICM Books kiadásában, New Yorkban.
6.  Más szóval a Svéd Nemzeti Bank Alfred Nobel tiszteletére alapított díját.
7. Kubark Counterintelligence Interrogation, ez a címe annak a CIA által 1963-ban kidolgozott kézikönyvnek, mely a „forrásul használható ellenálló alanyokon alkalmazott kényszervallatási technikák” leírását tartalmazza. Különösen 1967-től kezdve, Dél-Vietnamban voltak használatban ezek a technikák, nevezetesen a dél-vietnami kommunista vezetők felkutatását és likvidálását célzó Főnix-program keretében.