A Rotary Klub által 2007. július 10-én szervezett meccset egyhangúan „példamutató civil kezdeményezésként” üdvözölte a sajtó (mely végül 5:3-ra nyerte a találkozót). Érthető módon, mivel a játékosok jószerivel esküdt ellenségek voltak addig az 1996-ban megkötött békeszerződésig, mely véget vetett a leghosszabb és legvéresebb (közel negyven évig tartó és mintegy 200 000 ember halálát, illetve eltűnését okozó) latin-amerikai konfliktusnak. Ugyanakkor a sajtó felszólított a Guatemalában még meglévő „választóvonalak túllépésére” és a „polarizálódás megszűntetésére”. 2007. július 15-én a Pensa libre egyenesen arra buzdított, hogy „a jelöltek felejtsék el a vetélkedést és játsszanak ugyanabban a csapatban”.

A választási programokat olvasva azonban nehéz tetten érni a „polarizációra” utaló jeleket. A teljes média a magánszektor kezében lévén, a választási körülmények elsősorban „a jobboldali uralommal” jellemezhetők, ahogy a Pensa Libre fogalmazott. „A politikai pártok, az egyetemek, a közvélemény alakítói, a rádióprogramok, a média: az egész nemzeti párbeszéd jobbra tolódott”, írta elégedetten a lap, majd arra a következtetésre jutott, hogy az „elit” körében meglévő konszenzussal nem gond „konzervatív politikájú országot” csinálni Guatemalából.
Ilyen körülmények között mindenki derűsen ízlelgethette a pezsgőjét a Marriott szállóban, az Egyesült Államokkal, Közép-Amerikával és a Dominikai Köztársasággal aláírt Szabadkereskedelmi szerződés (CAFTA-DR) első évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Míg Oscar Berger vállalatvezető – akit 2003-ban köztársasági elnökké választottak egy olyan kormány élére, melynek tizenöt miniszteréből tizenhárom maga is vállalatvezető volt – köszönetet mondott „minden vállalatvezetőnek abbeli igyekezetükért, hogy jobb életkörülményeket teremtsenek a guatemalaiak számára”, Roberto Malgar, az Acadamete Soluciones tulajdonosa kifejtette: „Manapság nem igazán számít, milyen lesz a hatalomra kerülő elnök. Mindnyájan tudják, mi a feladatuk: alkalmazniuk kell a Plan Visión de Paist . S nincs kétségem afelől, hogy meg fogják tenni!” Ami valóban nem kétséges, mivel Guatemalában, akárcsak másutt, az választja a zenét, aki a zenekart fizeti.
   
A mintegy 12 milliós lakosságból 6 millió a regisztrált választó, s akik el is mennek szavazni 14 különböző jelölt közül választhatnak. Azonban szó sincs arról, hogy ilyen nagy lenne a politikai kínálat, mivel ez a változatosság igazából az oligarchián belüli hatalmi harccal magyarázható. „A 2003-ban történtektől eltérően, amikor Alfonso Portillo újraválasztásának veszélye  a magánszektor széles szövetségéhez vezetett – magyarázza Andrés Cabanas –, a guatemalai oligarchiához tartozó nagy családoknak most nem sikerült megegyezniük. Mindenki a maga érdekeit akarja érvényesíteni és igyekszik hozzájutni egy tortaszelethez, akár a kongresszusban kötött alkalmi szövetségek árán is.” Mivel az elmúlt három évben 64-szer fordult elő „átülés” a parlamenti frakciók között, a guatemalai politikusok megtanulták relativizálni az elvi hűséget.
   
A felmérésekben vezető négy párt – a Reménység Nemzeti Uniója (UNE), a Hazafias Párt (PP), a Guatemalai Hatalmi Szövetség (GANA) és az Összefogás Guatemaláért (EG) – mindegyikét az oligarchia legalább egyik nagy családja pénzeli. Guitérrez-Boschék pedig semmit nem bíznak a véletlenre s megengedik maguknak azt a luxust, hogy mind a négy pártot finanszírozzák.
   
A kiválasztási szempontoknak nincs nagy jelentősége, azzal együtt, hogy az év első hat hónapjában a politikai erőszak több mint ötven jelölt és aktivista életébe került. Akár szociáldemokratának kiáltják ki magukat, mint Alvaro Colom (UNE), akár az egyes kerületekben rendkívüli állapot bevezetését sem kizáró közbiztonság-központú politikát hirdetik, mint Otto Pérez Molina (PP), akár a „sem vezetőket, sem főnököket” populista-szabadelvű retorikát lovagolják meg, mint a – mellékesen sajtóvállalat-főnök – Rodolfo Castaneda által képviselt Nemzeti Előrelépés pártja, akár a fundamentalista evangelizmus értékeit tolják előtérbe, mint Harold Caballeros  a Nézet és Értékek (VIVA) párt nevében, minden egyes jelölt beleegyezett, hogy bemutatja programját a CACIF vezetőinek. A döntő támogatást a legszolgalelkűbb fogja megkapni közülük. Kíméletlen a versengés.
   
Ám nem kell azt hinni, hogy a guatemalai jobboldal teljesen süket a modernségre csábító szirének énekére. Éppen ellenkezőleg, nagyon is képes befogadni a kulturális haladás retorikáját, különösen, ha segít neki abban, hogy elterelje a figyelmet az ország osztálystruktúrájából származó kizsákmányolásról. Abban is egyetértés van, hogy politikai teret kell biztosítani a diszkrimináció áldozatainak: a nőknek és a bennszülötteknek.
   
Rigoberta Menchú asszony jelölése folytán került napirendre a „feminista” és „maja” program. Mivel a bennszülött népek jogaiért folytatott tevékenységéért 1992-ben Nobel-békedíjat kapott, másrészt 2004-ben részt vett a Berger-kormányban, ideális jelöltnek látszott, és engedett is a kísértésnek. Ugyan váltig hangoztatja, hogy ő „sem jobboldali, sem baloldali”, mégis minden további nélkül elfogadta, hogy Fernando Montenegro – a CACIF volt elnöke – alelnökjelöltként szerepeljen mellette. Andrés Cabanas élvezettel meséli, hogy egy nap, amikor „Rigoberta” felvetette egy lehetséges agrárreform gondolatát, Montenegro nem késlekedett a válasszal: „A gazdasággal én foglalkozom a kampány során.” Ő persze soha nem is mondta magáról, hogy „sem jobboldali, sem baloldali”. Ilyen feltételekkel hangoztatja tehát, hogy „éljenek a bennszülöttek” és „éljenek a nők”.
   
A jobboldal „vállalatvezetői” számára kétségtelenül sikeres volt a békébe való átmenet. Az üzlet kedvezőbb feltételek között folyhatott a globalizáció jegyében, amely korábban nehezen tudott alkalmazkodni a háborúhoz… De sajnos nem minden guatemalai vállalatvezető.
   
Tény és való, hogy az oligarchia szívesebben nyit bankokat és kölcsönöz pénzt az államnak. Az ország belső adóssága így az 1997-es körülbelül 6 milliárd quetzalról 2006-ban több mint 20 milliárdra (2 milliárd euró) növekedett, ez pedig mennyei áldás a terjeszkedőben lévő pénzszektor számára. Ami a vállalatokat illeti, nekik sincs okuk panaszra: a különböző adómentességekkel és adókedvezményekkel, a tárgyalások útján kiharcolt visszatérítésekkel és a tőkekiáramlással Guatemala adóparadicsomnak számít. Az állam főleg – az ország adóbevételeinek 75 százalékát képező – közvetett adóra alapozza költségvetését, melynek 20 százalékát fordítja… adósságtörlesztésre.

A szerző Latin-Amerika-szakértő, újságíró. Fordította Mikó István

A teljes cikk a Le Monde diplomatique magyar kiadásának októberi számában olvasható.