Az amerikai egyetemi rendszer 50 állam több mint 4000 intézményéből áll. Némelyik inkább csak felzárkóztató iskola, másokban 100 ország tanulói és tanárai végzik a legmagasabb szintű, költséges kutatásokat. Ebbe a nagy számú és sokféle intézménybe közel 17 000 000 tanuló iratkozhat be, közülük 2 000 000 mester- vagy doktoranduszképzésben vesz részt, és mintegy 400 000 azoknak a száma, akik valamilyen szakdiplomát igyekeznek szerezni. A 4000 felsőoktatási intézményből 2500 (bachelor diplomát adó) alapképzést kínál, a többi 1500 kétéves főiskolai kurzusokat, amelyek szakos diploma megszerzésével zárulnak, és bizonyos esetekben kibővíthetők négyéves egyetemi képzéssé. A 2500 négyéves képzést nyújtó egyetemből 1850 magántulajdonú, ami azt jelenti, hogy nincsenek alávetve közvetlen állami ellenőrzésnek, és működésüket tandíjból fedezik. A tandíj évente 10 000–30 000 dollár lehet. Az állami egyetemek többsége ma már szintén magas,
évi 3000–12 000 dolláros tandíjat számol fel.

Ezt a szervezetlen sokaságot valójában egy olyan struktúra foglalja egybe, amelyben élesen megkülönböztetik és rangsorolják a jó és a rossz egyetemeket. Egy-egy régióban csak néhány „jó iskola” akad, amelyek jelentős múltjuk, szigorú felvételi eljárásaik és a piaci rangsorolás révén vívták ki rangjukat. Sokan úgy tartják, hogy minél jobb egy egyetem, annál nehezebb oda bejutni. A Harvardra és a Stanfordra általában tíz közül egy jelentkezőt vesznek fel, és nemcsak arról van szó, hogy ezek a számok lenyűgözik az emberek többségét – mert jól mutatják, hogy ezek az intézmények, amelyekbe sokan szeretnének bejutni, valóban kiválóak –, hanem a szigorú felvételi az egyetemen megszerezhető diplomák piaci értékének, rangjának számításakor is sokat nyom a latban. Óriási előkészítő-ipar fejlődött ki, amely a középiskolásokat segíti az általuk választott egyetemi helyekért folyó versenyben: becslések szerint az élvonalbeli intézményekbe felvettek legalább 20 százalékát magántanár készítette fel a felvételire.

Valójában az ország egyetemei közül mindössze 35-ről lehet elmondani, hogy csak minden negyedik jelentkezőt veszi fel.  Az első 100 egyetemre általában minden második jelentkezőt felvesznek, míg az amerikai főiskolák és egyetemek nagy többsége szinte mindenkit felvesz. Tehát a válogatás nemigen védi az amerikai felsőoktatás egészének a minőségét, mint védelmezői állítják, mivel óriási egyenlőtlenségeket honosít meg a rendszerben a rang és a források tekintetében, amelyek java az 1-2 százalékot kitevő élenjáró egyetemeknek jut. Egy vizsgálat során megállapították, hogy a 2006-os pénzügyi évben a felsőoktatásnak jutó magántámogatások növekedésének fele a tíz leggazdagabb egyetemnél jelentkezett.  Egy másik vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy az egy tanulóra jutó magántámogatás a gazdagabb intézmények csoportjában tízszer olyan gyorsan nőtt, mint a szegényebbek közé tartozó iskolákban.  A legnagyobb támogatásgyűjtő kampányokat azok az egyetemek folytatják, amelyek amúgy is a legjobb anyagi helyzetben vannak. Például a Stanford University, amely 14 milliárd dolláros magántámogatást kap, nemrégiben kampányt indított, hogy még 4,3 milliárd dollárt gyűjtsön. A válogatás nem javítja a felsőoktatási szektor egészének a minőségét, viszont biztosítja, hogy a majdnem korlátlan források egy kis elithez áramoljanak, amelyet hallgatólagosan mindenki a francia elitegyetemek, a grandes écoles amerikai párjának tekint. Igencsak felforgatja az amerikai politikai kultúrát, hogy ma az Egyesült Államok felsőoktatása olyan ellentmondást hordoz, amelyben az „egyetemre járás” – korábban az amerikai társadalom elismerten egyenlősítő eleme – az egyre növekvő egyenlőtlenség köré szerveződik.

Ezzel szemben a második világháború utáni fellendülés az állami egyetemeket határozottan a egyenlőtlenség mérséklése és az állami fejlesztés oldalára állította. 1945 után az Egyesült Államokban olyan állami egyetemek épültek, amelyek révén az ország a munkásosztályhoz tartozók köréből sokkal több embernek tudott felsőfokú diplomát adni. 1940 és 1970 között ötszörösére nőtt a felvettek száma, 1,5 millióról közel 8 millióra, majd a rákövetkező harminc évben újra megkétszereződött a számuk. Az oktatásfejlesztés alapja a verseny helyett a bővítés lett.

A sors fintora, hogy ezt az egyenlősítő folyamatot a hidegháború is segítette. Az akkori gyökeresen antikommunista és antiszocialista politikai légkörben az egyetem ideális eszközzé vált, amellyel burkoltan meghonosíthatták a szükséges szociális befektetés különféle formáit. Az uralkodó elitek úgy érezték, hogy az egyetemi rendszerben az igyekezettel és eredménnyel arányosan lehet elosztani a forrásokat, így kiküszöbölhető a jóléti, munkaügyi és egyenlősítő politika torzító hatása. Úgy tűnt, hogy az állami egyetem nem annyira oktat, mint inkább felszámolja a munkásosztályt azáltal, hogy tagjait átformálja az Amerika egészét szolgáló középosztálybeli „tudásmunkások” hadává. Sok jobboldali politikus is pártolta, hogy a közpénzekből többet fordítsanak oktatásra. A szövetségi kormányzat bőkezűen támogatta a háborúból hazatérő veteránok tanulását, és a szovjet katonai fenyegetésre hivatkozva jó időre felfuttatta a kutatási kiadásokat is. Kaliforniában az 1960 és 1980 közötti két évtizedben az állam polgárai megháromszorozták a személyi jövedelmükből az állami felsőoktatásra fordított részt. Hasonlóképpen, a központi tudományos kutatási alap (National Science Foundation) költségvetése 1952 utáni évtizeden belül a százszorosára nőtt.

A világszerte ismert „amerikai egyetemet” a társadalom fejlesztési költségeinek ez a titkos szocializálása határozta meg. Először: többször is óriási mértékben növekedett a finanszírozás – egy évben nemcsak 3, 5 vagy akár 8, hanem 25, 100, 500 százalékkal, és ezek a hirtelen ugrások felpezsdítették a felsőoktatást, célokat és új forrásokat adtak, amelyek révén szembe lehetett nézni az új, nehéz problémákkal. Másodszor: megnyílt az egyetem több millió olyan tanuló előtt, akiknek a családjából korábban senki nem járhatott egyetemre, s ettől egy népes többség úgy érezhette, hogy politikailag elismerik, nem kiszolgáltatott, sorsát maga irányíthatja. Harmadszor: az egyetem ötvözte az átlagpolgár szükségleteinek megfelelő tanítást az értelmiségiek, tudósok, üzleti vezetők és a hadsereg igényeinek megfelelő kutatással. A kutatók nem a hagyományos elithez tartoztak, és egyre inkább úgy látták, hogy központi szerepet játszanak a „posztindusztriális” gazdaságban, ezért nagyobb jogkör és jövedelem jár nekik. Negyedszer: az egyetemi hallgatók viszonylag nyitottak voltak a társadalmi mozgalmak előtt, és különösen az állami egyetemek egyre inkább eltűrték, sőt támogatták a nemek és fajok közötti egyenlőséget. Ennek következtében olyan egyetem született, amelyben látszólag együtt járt a közszolgálat és a legjobb minőség, az egalitarizmus és a közjólét, valamint az egyre inkább többfajú demokrácia és az úttörő alapkutatások iránti lelkesedés.

Ezek a háború utáni változások elég jól illeszkedtek a hagyományos egyetemi gyakorlathoz, amely már jó ideje szembeszállt az üzleti szempontok tartós uralmával. Az 1900-as években a University of California konzervatív elnöke, Benjamin Wheeler kijelentette: az egyetem „módot ad, hogy az emberek kitörjenek a rabszolgasorból és szabaddá váljanak”. A század közepére az egyetem alapelvként határozta meg, hogy a szellemi érdeklődést nem korlátozhatják pénzügyi vagy politikai érdekek. Elmélete szerint a szellemi munka mesterség: a munkahelyi demokrácia felsőoktatásra szabott változatában az egyetemi dolgozók maguk határozhatnák meg a termelési feltételeket, míg munkájukat a szakmabeliek által megszabott követelmények szerint kell értékelni. Az egyetemi vezetők általában maguk is professzorok voltak, és inkább képviselték szellemi céhüket, mint hogy engedtek volna a külső politikai vagy gazdasági támogatóknak. Végső soron az egyetemi tanszékek döntöttek tanáraik felvételéről és elbocsátásáról, valamint arról, hogy mit és hogyan tanítanak. Bár az egyetem a társadalom kapitalista nagyhatalmait szolgálta, igyekezett tőlük független maradni, és inkább azzal foglalkozott, miként viheti előre az emberiséget, ezt pedig nem lehetett elérni a csakis a gazdasági növekedést méltányoló jellegzetes amerikai mentalitással.

Az általánossá váló reformtörekvések következményeit végül maguk az egyetemet végzett középosztályok mutatták meg. Látható jel volt például, hogy a diákok polgárjogi vagy háborúellenes tüntetéseken vettek részt, de az amerikai vezetőknek nagyobb gondot okozott, hogy elkezdett átalakulni az egyetemi végzettségű nem radikálisok népes tábora is, akiknek a szakvezetői-menedzseri munkáját nem nélkülözhette az üzleti rendszer. Ezek a káderek működtették a gazdaságot, mégis megkérdőjelezték annak alapvető elveit. A Harvard közgazdásza, John Kenneth Galbraith írta, hogy az egyetemet végzett középosztályok olyan „technostruktúrát” alkotnak, amely elutasítja az autokrata vállalkozót, a vállalatot szociális intézménynek tekinti, tagadja, hogy a munka csak egyre nagyobb fogyasztást eredményezhet, és elveti a fejlődés tisztán gazdasági meghatározását. Galbraith szerint az egyetemet végzett tömegek elutasítják „az ipari rendszer követelményeihez való túlságos orientációt”, így „az élet elhanyagolt dimenzióinak” nevében létrehozzák „az emancipáció mechanizmusát”.  A tradicionális elitek látták, hogy az egyetem a gazdasági, politikai és kulturális cselekvési lehetőségek újfajta kultúráját csepegteti a diplomát szerzőkbe, akik ettől fogva önmagukat a társadalom igazi vezetőinek, munkájukat a nemzeti jólét valódi forrásának tekintik, és igyekeznek fokról fokra bővíteni személyes tapasztalataikat.


A szerző a University of California professzora, idén jelenik meg új kötete *(The Post-Industrial University: The Culture Wars and the Unmaking of the American Middle Class, 1980–2005)*. Fordította Szalai Éva.

A teljes cikk a Le Monde diplomatique magyar kiadásának októberi számában olvasható.

 1. http://colleges.usnews.rankingsandreviews.com/usnews/edu/college/rankings/brief/webex/lowacc_brief.php
 2. A Council for Aid to Education vizsgálati anyagából idézi Steven O. Michael: Why Give to a College That    Already Has Enough? *Chronicle of Higher Education,* 2007. július 6., http://chronicle.com/weekly/v53/i44/44b01001.htm.
 3. Selingo–Brainard: The Rich-Poor Gap Widens for Colleges and Students. *Chronicle of Higher Education,* 2006. április 7., http://chronicle.com/weekly/v52/i31/31a00101.htm.
4.   J. K. Galbraith: *Az új ipari állam.* Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1970.