Pedig Bagó Bertalan rendezésében két Richárd is fellép. A színlap alján tükörírással olvashatjuk Szegezdi Róbert mellett a bitorló király nevét. S e tájékoztatásra talán szükség is van. Nélküle az egyszerű néző bizonyára nem értené meg, hogy mit is keres a színen Szemenyei János alacsony termetű, ám annál hangosabb és erőszakosabb, Napóleon-frizurás intrikusa mellett ez a halk, sötét, olykor mikrofonba suttogó, máskor aranyport szóró, karcsú, magas, árnyszerű alak. Így viszont csak azt nem tudhatjuk, mi szükség van erre a másodlatra, talán ellenpontra, egyáltalán a szerep megkettőzésére. Sok Shakespeare- és egyéb drámai hős esetében lehetne értelme az ilyesféle kettőzésnek. Gloster Richárd azonban bizonyára paranoiás, de aligha skizofrén. Richárd persze színlelő, de ennek eljátszásához egy színész valószínűleg több, mint kettő. Lehetne még a csendesen közlekedő figura az aljas cselszövő későn felébredő lelkiismerete is, ám viselkedése ezt a feltételezést sem igazolja, vagy lehetne éppen ellenkezőleg, a rosszabb énje is, aki olykor sugalmazza gonosztetteit, erre még lehetne ráutaló jelnek is vélni fojtott suttogásait, de egész magatartása ezt sem támasztja alá.

Legvalószerűbb, hogy ő is egyike a rendező ezernyi ötletének, amelyek pompás tűzijátékként szikrázzák végig az előadást, de semmiféle rendet vagy rendszert nem alkotnak. Ugyanakkor nagyrészt igen mulatságosak, groteszkek, ironikusak. Richárd darabkezdő monológját York napsütéséről meg a fuvolázó békekorról az egész udvar dalolja-zenéli, élen a járókeretben dülöngélő királlyal (Balogh Tamás), Szemenyei János pedig még éles és mikrofonban hatalmasan szóló musicaltenorját is megcsillogtatja. De leginkább a rémtettek, a gyilkosságok eljátszása okozhat a nézőnek borzongó élvezetet. Clarence (Zalányi Gyula) egy akváriumban üldögél, miközben halálra döfködik, s vére pirosra festi a vizet. A királyné testvéreit (Szakály Aurél és Hertelendy Attila) egy-egy üvegkalickában, kipufogógázzal ügyetlenkedve végzi ki a komikus bérgyilkoskettős (Mihály Péter és Andics Tibor), a gyermek hercegek makognak, miközben fölakasztják őket. Kevés jelenet akad, amelyhez nem talál a rendező valami merész megoldást, vagy amelyhez csak olyan közhely jut az eszébe, mint hogy az államügyeket vizelés közben beszélik meg az államférfiak. Vereczkei Rita díszlete és jelmezei találékonyan szolgálják a legvadabb játékokat is. Egyebek közt elöl középen egy mélyedés van - ez a börtön, amely elnyeli az áldozatokat, de ez az említett piszoár is, és ennek peremén sorakoznak föl a meggyilkoltak levágott fejei is.

A rengeteg színt kuszán szikráztató előadásból ugyanakkor hiányzik Shakespeare tragédiájának az elmúlt évtizedekben gyakran a legsúlyosabbnak vélt jelenete, az írnoké, aki a kivégzés után meghozott ítélet fölött álmélkodik. Itt nincsenek is ítéletek, perek, a nyers erőszak és csel ötletszerűen tombol. Hangsúlyos Margit alakja (Ecsedi Erzsébet), akinek kezdeti átkai, majd összegzése - mellesleg akupunktúrás kezelés közben - azt sugallják, hogy nagyjából mindenki azt kapta, amit megérdemelt, kivéve talán az apróbb gyermekeket, bár még az ő halálukat is mintha igazolná, hogy azzal az anyjuk méltán bűnhődött.

Richárd egy megdöntött üvegketrecben, meztelen testén idétlen páncéllal vesződve mondja végső monológját, ajánlja országát egy lóért, miközben vért spriccel rá a zuhanyrózsa. A győztes Richmond (Vizkeleti Zsolt) pedig kopasz, öltönyös hivatalnokként messziről látszó képmutatással beszél az eljövendő békéről. Az egyik jelenet kirívóan ocsmány, a másik agyonkoptatott. A végére, úgy látszik, elfáradt a rendező. Pedig az addigi három óra, az odaadóan és tehetségesen játszó színészek (az említetteken túl markáns alakítást nyújt Holecskó Orsolya, Kovács Judit, Szakács László, Nagy Péter, Kricsár Kamill, Kiss Ernő és Mészáros András is) meg az előadást végigülő nézők ennél markánsabb véget érdemeltek volna.

(Shakespeare: III. Richárd. Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház)

Szemenyei János az egyik Richárd