Ácsi, Milán!
Pedig még írni sem iskolában tanult, hanem csak úgy, vesszővel a porba karcolva a betűket. Gyöngyöspatán született, kovácsok, zsellérek és zenészek voltak az ősei, megesett, hogy két zenekart is kiállított a rokonság. Mezei Istvánt azonban nem érdekelte sem a klarinét, sem a hegedű, csak egyvalami: a foci. Már az iskolában saját csapatot alakított, tizennégy évesen külön MLSZ-engedéllyel lépett pályára, egy évvel később pedig leigazolta a BKV Előre. Általában jobbszélsőt vagy hátvédet játszott. Alacsony volt, sűrű, de ruganyos, az a fajta, akire manapság azt szokás mondani: rakkolós.
Ám nem csak a meccsen rakkolt Mezei. Esténként, a napi edzés után vagont rakott, szenet, sódert lapátolt, vagy a saját háza építésén hajtotta magát. Dolgozott, mert nem tehetett egyebet, mert be akart bizonyítani valamit, amit soha nem tudott pontosan megfogalmazni, dolgozott, mert úgy érezte, a munka is olyan, mint a sport: ha valaki többet tesz az asztalra, előbbre jut. Közben megnősült, sorra születtek a gyerekei, ő pedig, amikor csak tehette, futballozott. 1966-ban például ott volt a legendás Kisnána- Gyöngyöspata járási rangadón. A bajnokság forgott kockán, ezért a pataiak mindent bevetettek: ez a minden konkrétan a felsőbb osztályban játszó Mezei volt, aki az unokatestvére igazolásával lépett pályára.
Az első ember, akit meglátott füvön, saját csapattársa volt, Kovács, az előrés balhátvéd, akit viszont a nánaiak csempésztek a kezdőbe. Ha te nem szólsz, akkor én sem, mondta Mezei, akit a második félidőben ugyanez a Kovács úgy felrúgott, hogy ottmaradt a földön. Ekkor történt az az eset, amiről később még a megyei lap is megemlékezett. Miközben ugyanis társai már tizenegyest követeltek volna, Mezei feltápászkodott, és sántikálva a hálóba juttatta a labdát. Piszkos cigány, kiabálták a politikai korrektségre keveset adó szurkolók, és hamarosan olyan hetedhét falura szóló verekedés tört ki, hogy a bírónak a kukoricásba kellett menekülnie.
Huszonöt évesen aztán egy térdsérülés miatt abbahagyta a labdarúgást Mezei István. Buszvezetőként kezdett dolgozni, majd kultúros lett a II. számú építőipari vállalatnál, és Budapestre költözött. Itt kezdett el tulajdonképpen először foglalkozni a cigány csapat gondolatával. Figyelte a tehetségeket, egy-egy higanymozgású segédmunkást, atletikus felépítésű hidegburkolót jól megjegyzett magának, aztán csak győzködött, agitált, és mivel nem volt ostoba, próbált egy kis politikai hátszelet szerezni. Így eshetett meg, hogy 1989-ben, az észak-koreai VIT-en ott fociztak a cigányok annak a magyar delegációnak a tagjaiként, amelyet a későbbi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc vezetett.
A rendszerváltás aztán új helyzetet teremtett. Mezei ekkor kisebbségi referensként dolgozott, közben létrehozta a cigány sportot támogató Farkas János Alapítványt, de nem ért el átütő eredményt. Amikor megunta az egészet, egyik nap fogta magát, és bement az MLSZ-be. Szerencséje volt. Az elnök irodájában éppen az Aranycsapat néhány tagja beszélgetett, Puskás Ferencnek pedig rögtön megtetszett a roma tizenegy ötlete. Nem sokkal később cigány labdarúgótornát rendeztek Balassagyarmaton, ahol az a két gárda is megmérkőzött, amelyet Puskás és Mezei állított össze a legjobbakból. Mezeiék 3:2-re nyertek, Puskás Öcsi pedig ezzel a sporttörténeti mondattal gratulált: szétrúgom a seggedet.
Az aranylábú cigányok az ezt követő években ronggyá verték a világot. Már a legelső mérkőzésükön Burgenlandban 17:1-re ütötték ki az osztrák romákat, aztán a szlovákokat alázták 9:0-ra. Játszottak romákkal és nem romákkal, mérkőztek angolokkal, oroszokkal, horvátokkal, belgákkal, sőt, még a brazilokkal is, és mindig győztesen hagyták el a pályát. Nyertek közép-európai cigánykupát, helsinki nemzetközi tornát, megverték a törököket, a bosnyákokat, Ghánának hetet rúgtak, amikor pedig Szófiában játszottak, Mezei tizennyolcig számolta a gólokat, azután elvesztette a fonalat.
Az évek során rengetegen megfordultak a cigány válogatottban. Játszott itt mind a három Pisont, András, István és Richárd, Kirchmayer Tibor, Lázok János, a salgótarjáni Oláh, a váci Szedlacsek, volt megyei szintű futballista és NB I-es, Mezei pedig mindegyikben kicsit egykori önmagát látta. Tulajdonképpen két dolgot követelt csak tőlük: küzdelmet és alázatot. Játékosainak az utolsó pillanatig hajtaniuk kellett, aki pedig nagyképűsködött, azonnal kikerült a csapatból. A romák minden mérkőzés előtt esküt tettek, és a hazájukra, valamint az édesanyjukra fogadták, hogy teljes erővel küzdenek a győzelemért. Tényleg így tettek. A cigány válogatott eddigi kilencvenegy nemzetközi mérkőzéséből nyolcvankilencet megnyert, és csupán egy alkalommal, Lippányban kapott ki.
Mezei ezt soha nem felejti el. Jótékonysági meccs volt, az ellenfél edzője pedig egyezséget ajánlott: legyen 3:3 a végeredmény. Amikor a magyarok már 3:0-ra vezettek, Mezei lecserélte a kulcsjátékosokat, majd a büfébe ment. Egyszer csak rohan valaki, hogy baj van, mester, vesztésre áll a csapat. Mezei visszasietett, ám ami ott várt rá, azt már ő sem oldhatta meg: vihar tört ki ugyanis, és mielőtt a magyarok rendezhették volna soraikat, a játékvezető lefújta a mérkőzést.
Idővel aztán még sűrűbb lett Mezei István. Kissé meghízott, kissé meg is kopaszodott, de ha a labdarúgásról beszél, a szeme ugyanúgy csillog, mint régen. Idestova hatvan éve van már a pályán, amelyet jobb híján életnek nevez. Csúszott-mászott, ha kellett, voltak momentumai, szép felvillanásai, és most, így visszatekintve minderre, reméli, hogy talán megszolgálta a Legnagyobb Edző belé vetett bizalmát.
