Ebben a nagyon is szovjet típusú rituáléban mindazonáltal a fiatal ukrán demokrácia is képviseltette magát. Az ínycsiklandozó tortán azonban egy szem keserű gyümölcs is várt az elnökre: a hivatalos felvonulás mögött a kommunisták vörös, a szocialisták rózsaszín és az orvosi okokból távolmaradó Viktor Janukovics miniszterelnök hatalmon lévő Régiók Pártjának kék-sárga zászlóerdője haladt. Ők alkotják a Rada, a szocialista Olekszandr Moroz elnökölte parlament elsöprő többségét, amelyet az államfő április 2-án feloszlatott.

A nem beavatott nyugati itt nem sokra megy orosztudásával. Halvány elképzelése lehet csak arról, mit jelentett a náci megszállás Kelet-Európában. Kitől szerzett volna tudomást az 1941 és 1943 közötti tömegmészárlásokról, a lakóival együtt felperzselt falvakról, a több mint hárommillió kiirtott szovjet hadifogolyról?

Ezen a 2007. május 9-i napon Juscsenko elnök szintén tartogatott egy „keserű gyümölcsöt” a győzelem tortájára. Az alkalmat megragadva a szovjet veteránok ellenkezése dacára újraindította az ellenük harcolók rehabilitálását. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét (UNSZ) és annak Ukrán Forradalmi Hadseregét (UFH) még 2002-ben hivatalosan elismerték – ahogy a hozzájuk közelálló (egyesült) görög-katolikus egyházat is – a diszkrét orosz, lengyel és zsidó tiltakozások ellenére. Az államfő szerint a „nemzeti megbékélés” elősegítéséről van szó, hogy túllépjenek a múlt megosztottságain.

Az „ellenállás hősei” közül név szerint nem a vörös partizánok vezetőjét, Szidor Kovpakot, hanem az UFH parancsnokát, Roman Sukhevicset nevezte meg, akinek a születése századik évfordulóját több városban is nagy pompával ünnepelték meg július 17-én, megfeledkezve arról, hogy 1941–1942-ben a Wehrmacht Nachtigall nevű zászlóaljának egyik parancsnoka és a náci segédrendőrség tagja volt… Ugyancsak megemlékeztek Simon Petljuráról, az antibolsevista nacionalista vezetőről, aki 1918 februárjában kirobbantotta a kijevi Arzenál munkásfelkelését. A zsidóellenes pogromjairól elhíresült Petljurát 1926 májusában Párizsban egy „zsidó terrorista” lelőtte.(4) Szobrának alapkőletételére május 25-én került sor Poltavában, a szülővárosában…

Galíciában, a nacionalizmus bölcsőjében és bástyájában még tovább mentek: kinyilvánították tiszteletüket a Galícia (Halicsina) hadosztály iránt, mely közismerten Heinrich Himmler SS-éhez tartozott, de amelyet sokkal szívesebben hívnak „az Ukrán Nemzeti Hadsereg első hadosztályának” 1944-es végleges elnevezése szerint. Veteránjai ebben a térségben ugyanakkora nyugdíjat kapnak, mint a Vörös Hadsereg és az UFH kiszolgált katonái. Az SS és szimpatizánsai április 28-ra Kijevbe tervezett felvonulását viszont a kormány betiltotta. Hát igen, Kijev nem Riga…

A történelem újraírása egyáltalán nem zavarja az új rendszert. Újabban úgy állítják be a legendás Sztepan Bandera UNSZ-UFH-ját, mint „három fronton ellenálló szervezetet”: az egység a nácik, a szovjetek és a lengyelek ellen harcolt. A mozgalom ilyetén védelmezői azt is megértéssel fogadják, hogy kezdetben szövetkezett a Harmadik Birodalommal: csupán azt remélte, ezáltal létrejöhet a független állam. És sorolják a horvátországi, szlovákiai és franciaországi (Vichy) példákat. Többet ért német protektorátusként, mint megszállt területként létezni.

Mégsem könnyű a „nemzeti megbékélés” témáját az egykori ellenségekkel elfogadtatni. Az UFH utolsó életben lévő parancsnoka, Vaszilij Kouk mindenesetre békéltető hangnemű beszédet tartott. Mit mondott május 9-cel kapcsolatban? A magáénak érzi. „Ez a nap a fasizmus fölötti győzelem napja. A hitlerizmus borzalmas volt. Egész Európa harcolt ellene, nemcsak a Vörös Hadsereg.” Hozzáteszi ugyanakkor a következő meghökkentő mondatot: „Az UFH veteránjai kitűnő kapcsolatokat ápolnak a Vörös Hadsereg veteránjaival, akik támogatják az ukrán függetlenség eszméjét.” A következő szavai még meglepőbbek: „Az UFH sohasem harcolt az ukrán nép vagy a Vörös Hadsereg ellen. (…) A Vörös Hadsereg parancsnokai és a mieink úgy tettek, mintha nem látnák egymást. Mi az NKVD(6) csapatai (…) és a fasiszta megszállók ellen küzdöttünk.” A történészekre marad e szövevényes csomó kibogozásának a gondja… Kouk parancsnok 1954-ig szovjetellenes partizán volt, 1960-ig börtönben ült, majd a KGB felügyelete mellett az Ukrán Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozott, ahonnan 1972-ben eltávolították. Most köztiszteletben álló nyugdíjas, aki az emlékiratait írja…

Ha Juscsenko állítása szerint egyenlő mértékben akarja elítélni a nácizmust és a kommunizmust, akkor még nagyon sok a tennivalója. 2006-ban egy Rada által megszavazott törvény „az ukrán nép genocídiumának” (holodomor) minősíti az 1932–1933-as éhínséget a keleti területek legtöbb képviselőjének véleménye ellenére.

A szovjet kivégzések áldozatainak ezrei nyugszanak a Kijevtől nem messze található bykivniai erdőben. 2007. május 20-án a Kijevi Emlékbizottság kezdeményezésére emlékünnepséget rendeztek itt az 1937–1938-as „kommunista terror áldozatainak” tiszteletére. Ez a bizottság hozta létre a Nemzeti Emlékezet Intézetét és a Szovjet Megszállás Múzeumát. A Moszkva által rendkívüli mód ellenzett és „sértőnek, illetve provokatívnak” ítélt múzeumot júniusban az elnök pártjának ifjúsági tagozata védelmébe vette. 2006-ban Juscsenko kijelentette: „Ugyanúgy emlékezni kellene Bykivnia tragédiájára, ahogyan Auschwitzra, Buchenwaldra vagy Dachaura emlékezünk.” Innen veszi kezdetét a sztálini elnyomás és a zsidó népirtás azonos megítélése… Miközben a zavart Nyugat még nem reagált minderre, Izrael már felemelte szavát e vélemény két dimenziójával, a holodomor és a soa párhuzamba állításával és az ezt körülvevő antiszemita agitációval szemben. Egyesek aláhúzzák, hogy a kollektivizálás, következésképpen pedig az ukrajnai éhínség legfőbb felelőse Lazar Kaganovics volt, egy zsidó…

De térjünk vissza a Majdanra, ahol „ukrán irodalmat és szimbolikákat” áruló bódék (1986 óta, állítják a vevők) önmagukért beszélő termékeket kínálnak: *A Cion bölcseinek jegyzőkönyvét,* Alfred Rosenberg náci teoretikus és Matvej Sapoval történész műveit (például *Az ukrajnai zsidókat*), a múltban a Szovjetunióban és jelenleg itt a „zsidó diktatúrát” elítélő pamfleteket. Néhány kiadványon még a horogkereszt is ott éktelenkedik. A nácizmusnak ezek a nyers állapotban lévő kifejeződései – véletlenül-e? – igen közel állnak az UNSZ-UFH propagandájához. A radikális antiszemitizmus központja egyébként Kijevben található: a Georgij Scsekin vezette Egyéni Menedzsment Akadémiája (MAUP) magánegyetemek és magániskolák olyan hálózata, mely 57 ezer hallgatót fog össze harminckét régióban. A zsidógyűlölő pamfleteket kiadó akadémia hivatalos „oktatási” engedéllyel rendelkezik.

Az Észtországtól Lengyelországig és Magyarországig végigsöprő, a nácizmus alól felszabadító szovjet katonák hősi emlékművei elleni kampány május elején elérte Nyugat-Ukrajnát. A jelet Lvivben adták meg.(8) Több szervezet követelte itt a több száz, Galícia felszabadításáért elesett, ráadásul többségében ukrán katona emlékművének a szétszerelését: például a Szvoboda (Szabadság, a volt szociálnacionalista párt), melynek vezére, Oleg Tiagnibog arról híresült el, hogy felhívásokat tett közzé a fegyveres harcra „a moszkalik (moszkoviták) és a zsidók” ellen; az új Ukrán Nemzeti Munkáspárt, amelynek az emblémájában az N betűn (nemzet) egy kalapács fekszik, ami a szvasztikára emlékeztet; az Ukrán Nacionalisták Kongresszusa (UNK), mely az április végi tallini, a Vörös Hadsereg emlékművének áthelyezése ellen kirobbant lázadást az „orosz etnikum barbár pogromjának” minősítette. Május 12-ről 13-ra virradó éjszaka Lvivben egy szovjet hősi emlékművet szétbontottak. Ugyancsak 2007 tavaszán több zsidó temetőt és egy zsinagógát vandál módon megrongáltak.(9)

A „revizionistáknak” pedig máris nyert ügyük van: több városi tanács, köztük a lvivi, bejelentette a szovjet emlékművek lebontását. „Egész Ukrajnát meg kell tisztítani” – jelentik ki a legradikálisabbak.

A kisebbségben lévő, megosztott radikális mozgalmak egyáltalán nincsenek elszigetelve. Politikájuk nagymértékben befolyásolja a nemzeti-demokrata, liberális és környezetvédő jobboldalt, mely támogatja az UNK-UFH rehabilitálását. A szociálnacionalista Oleg Tiagnibog benne volt a „narancsos forradalom” vezérkarában. Az UN-UNÖ aktivistája, Andrij Skhil a Julia Tyimosenko Blokk képviselője, a narancsos ellenzék tagja ugyanúgy, mint a Leonyid Brezsnyev idején száműzött mozgalom pátriárkája, Levko Lukjanyenko, számos antiszemita felhívás szerzője a 2006-os választási kampány idején.(12) Természetesen a szélsőjobboldalnak kedves alapértékek és hagyományok a nyugatos liberalizmustól távolinak tűnnek, de arra is láttunk már példát, hogy a konvergencia lehetséges.

A Majdanon ott volt Petro Szimonenko Ukrajnai Kommunista Pártja (UKP) is, egy mérsékelt, ha nem reformszellemű parlamenti párt. Az UKP, a szocialista párt és a Régiók Pártja naponta tartottak találkozókat az „alkotmányos jogok védelmében”, amelyeket az államfő a szemük láttára sértett meg. A szónokok heves indulata éles kontrasztban állt a hallgatóság nyugalmával. Ezen a tavaszon, amikor a hőmérő higanyszála harminc fokig kapaszkodott, az emberek szökőkutak vizébe lógatták a lábukat. A transzparensek alatt strandoltak: a pancsoló és vidáman szórakozó vörös Epinal képe volt ez.

Ukrajnában a politikai ellentétek egyben regionális és kulturális megosztottságot is takarnak.(14) Mindenki a liberalizációról és Európáról álmodik. Csakhogy egyesek, az orosz ajkúak és a „meszticek” számára az ukrán patriotizmus nem mond ellent az orosz világhoz való tartozásnak gazdasági és kulturális értelemben. Mások etnikai alapú identitást és a Lengyelországgal és az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatok megerősítését szorgalmazzák. Az antifasiszta emlékezettel szemben pedig, mely túlságosan Oroszországhoz kötődik, inkább az UNSZ-szel 1945 után kötött kapcsolatokat preferálják. Ezeket a kapcsolatokat akkoriban a hidegháború szükségletei miatt építették ki mindenekelőtt a World Anti-Communist League (WACL)(15) és az 1943-ban a megszállt Ukrajnában létrehozott Nemzetek Antibolsevista Blokkja keretében. Megannyi olyan szervezet, mely számos volt náci „újarhasznosításában” vett részt.

Az etnikai-nacionalista üzenet közvetítésében az Atlanti-óceán túlpartján élő ukrán diaszpóra meghatározó szerepet játszott. Galíciából leginkább a „vörös” csapatok elől menekülők költöztek Kanadába, az Egyesült Államokba és Ausztráliába 1943–1944 folyamán. Az UNSZ tagjaiként fiaik tartották ébren a lángot egészen a Szovjetunió felbomlásáig, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy a szülőhazában is terjesszék az igét. Ezek a külföldi ukrajnaiak csatlakoztak a „szabad világ” ügyéhez, de nem tagadták meg az „integrált nacionalizmus” hagyományát. A múltban a Szabad Európa – Szabadság Rádió komplexumában(16) voltak befolyásosak, ma örököseik a médiában és az internetes világban játszanak fontos szerepet, tevékenységüket amerikai és kanadai alapítványok támogatják. Így hódítják meg az üzleti életbe átnyergelt régi szovjet káderek által elhagyott ideológiai szférát.

A történet a CIA szerint egyetlen tömör mondatban összefoglalható: „A második világháború folyamán a német és szovjet hadsereg hét-nyolc millió embert ölt meg.”(17) Semmi sem különbözteti meg tehát a náci agressziót és népirtást az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, a gaulle-ista Franciaországgal és Európa népeivel szorosan összefogó szovjet ellenállástól (amelynek a nagy része ukrán volt…).

Egy ukrán demokrata újságíró sajnálkozik emiatt az új irányzat miatt, mely „megszállóknak” tekinti azokat, akik felszabadították az országot, a győzelem érdemét pedig kizárólag az amerikaiaknak és az angoloknak tulajdonítja. „Az emlékezet helyet ad új kliséknek a két totalitárius rendszer összeütközése terén – aggodalmaskodik Irina Csubatyenko. – Ámde az egyik rezsim bűnei [nem igazolják] egy másikét. Akkor se, ha a *Lebensraum* [élettér] kiterjesztése érdekében csak öltek, öltek és öltek. A nagyapám megjárta a háborút. Volt német és szovjet fogságban is. Ismerte mindkét rendszert. De számára sohasem volt kérdés, ki az ellenség.”(18)

Jean-Marie Chauvier, a Le Monde Diplomatique különtudósítója
A szerző brüsszeli újságíró. Fordította Ferwagner Péter Ákos.
A teljes riport a hozzá tartozó cikkekkel a Le Monde diplomatique magyar kiadásának szeptemberi számában olvasható.


(1) Az időeltolódás miatt a náci Németország 1945. május 8-i kapitulációjakor a Szovjetunióban már május 9-ét írtak.
(2) A *khata* a hagyományos ukrán lakóház elnevezése.
(3) A tatárokat – más kisebbségekhez hasonlóan – Közép-Ázsiába deportálták. Miután 1956-ban rehabilitálták őket, az 1980-as, 1990-es években térhettek vissza. A krími zsidóságot a nácik és helyi kiszolgálóik szinte teljes egészében kiirtották.
(4) www.france-ukraine.com, 2007. május 24. Simon Petljurát azzal vádolják, hogy hadserege pogromokat hajtott végre. Személyes felelőssége azonban nem állapítható meg a hívei szerint.
(5) Ruszlan Csasztij: *Stepan Bandera.* Folio, Harkov, 2006.
(6) Belügyi Népbiztosság, későbbi neve MVD.
(7) 233 igen, 1 nem. A törvényjavaslatot elutasította, a népirtás helyett a „tragédia” szó használatát javasolta a Régiók Pártja és a kommunista párt, s nem vett részt a szavazáson.
(8) A Lviv elnevezés új keletű. A várost a korai lengyel évszázadok alatt Lwovnak, később, a több mint száz évig tartó osztrák fennhatóság alatt Lembergnek, majd 1921-től 1939-ig, a restaurált Lengyel Köztársaság alatt ismét Lwovnak, végül pedig a szovjet érában Lvovnak nevezték.
(9) Csernovci temetőjét, a hmelnyickiji és az ivano-frankivszki holokauszt-emlékművet, valamint egy dnyepropetrovszki zsinagógát.
(10) *Natsiia i Derjava* (UNK), 2007. május 8.
(11) Május közepén „Antiimperialista Kongresszust” tartottak a balti államok, Észak-Kaukázus és főleg Csecsenföld nacionalistáinak részvételével.
(12) Brezsnyev idején a Helsinki Bizottság tagja, az Amnesty International „lelkiismereti foglya”, a (szélsőjobboldali) Republikánus Párt vezetője.
(13) Közvélemény-kutatások szerint az ukránok 70 százaléka elutasítja a NATO-hoz való csatlakozást.
(14) Vö. Les multiples pičces de l’échiquier ukrainien. *Le Monde diplomatique,* 2005. január.
(15) http://rightweb.irc-online.org
(16) A rádióadókat a CIA hozta létre a keleti országok nyelvein, az Egyesült Államok Kongresszusa finanszírozta őket, s mind szovjetellenes volt.
(17) https://www.cia.gov/cia/publications/factbook
(18) *Gazeta po-kievskii,* 2007. május 10.