A Dél-Vazirisztánban 2003 óta zajló hadműveletek hatására megerősödött az al-Káida iszlámon belül különváló, takfírista irányzata *(lásd a keretes részt)*. A helyi iszlám ellenálló csoportok egyre nyugtalanabbul figyelték e „szakadár” csoport növekedését az al-Káidában, de mivel az végigkísérte az ellenállást, nem tehettek mást, legalább egy rövid időre megbékéltek ezzel az új gondolkodásmóddal. A régió – a két részre szakadt Vazirisztán, Afganisztán és Irak – hadszínterén kialakult bonyolult helyzet olyan körülményeket teremtett, amelyek között előtérbe került az al-Káida doktriner szemlélete, és a helyi csoportoknak nem maradt más választásuk, csak némán figyelték az eseményeket. A Pakisztán törzsek uralma alatt álló övezetében három évig zajló hadművelet lázba hozta az al-Káida takfírista fanatikusait. A takfír-szemlélet természetes következményeként Vazirisztánban sajátos iszlám állam alakult ki – olyan állam, amely nemcsak megkérdőjelezi, hogy a pakisztáni kormányzat bármiféle tekintéllyel bír az általa irányított ország határain belül, hanem amelynek sikerült kiterjesztenie a fegyveres konfliktust Pakisztán nagyobb városaira, és igyekszik fegyveres felkelést szítani az ország Nyugat-barát katonai rezsimje ellen is.

A pakisztáni hadsereg nagyszabású hadműveleteket indított Vazirisztánban, amelyeknek a törzsek több száz békés tagja esett áldozatul, köztük nők és gyerekek is. Az afganisztáni tálib vezetésnek aligha volt erkölcsi alapja vagy megfelelő alkalma, hogy korlátozza az al-Káida takfírista ideológusainak egyre fokozódó hevületét, amellyel a pakisztáni hadigépezet elleni megtorlást szorgalmazták. Sok tálib vezető személy szerint mégis úgy érzi, hogy a takfírista csoport átlépett minden ésszerű határt, rossz irányba terelve az élesen Nyugat-ellenes stratégiát, amelyet bin Láden al-Káidája az 1990-es években tett magáévá. Az Amerika elleni háború lényegében a pakisztáni katonai rendszer megdöntésére irányuló harccá alakult át, s jóval tovább ment annál, mint ami eredetileg az idegen megszálló erőkkel szembeni, a tálibok vezetésével a nemzeti függetlenségért vívott háború célja volt.

2003-ban Abu Muszab az-Zarkávi, a takfírista irányzat egyik vezetője Vazirisztánt maga mögött hagyva az amerikai invázió küszöbén érkezett Irakba. Ő lett az ellenállás egyes számú vezére, amikor az amerikaiak vezette koalíció bejelentette Szaddám elleni győzelmét. Az-Zarkávi nyilvánosan hűséget fogadott bin Ládennek, és maga köré gyűjtötte a nagyrészt külföldről érkező fegyvereseket, fokozatosan felépítve azt, amit ma az iraki al-Káidaként ismerünk. Az ezután Irakban bekövetkező események igencsak hasonlítottak arra a helyzetre, amelybe a takfíristák kerültek a keleti hadszíntéren, több száz mérfölddel arrébb, a kettészakadt Vazirisztánban és Afganisztánban.

A Szaddám utáni Irakban az ellenálló erőknek kellett némi idő, hogy felfegyverkezzenek az amerikai és szövetséges hadigépezet ellen. A kezdeti szakaszban hónapokba telt, mire a különféle iraki törzsekből, széteső vallási csoportokból, a Baath Párt korábbi tagjaiból és a hajdani köztársasági hadsereg tisztjeiből felkészült harci egységeket kovácsoltak. Eközben a külföldi, az iszlám félhold minden részéből Irakba szivárgó és az al-Káida fekete zászlaja alatt gyülekező fegyveresek egyeztető tanácsot, *súrát* alapítottak. A hazai ellenállóknak nem volt sok lehetőségük, hogy kifejezzék a külföldi harcosok takfírista ideológiájától eltérő nézeteiket, főként azért, mert csak az al-Káida révén rendezhették saját soraikat, bár egy-egy hazai csoport némi keserűséggel azt figyelte meg, hogy a hadászati ügyekben az al-Káida nemcsak igyekszik megszervezni a külföldi megszálló erőkkel szembeni ellenálló háborút, hanem mást is el akar érni: inkább a szent síita vallási központok ellen indított és szorgalmazott támadásokat. A hazai vezetés emiatt elnémult, ami súlyos következményekkel járt a fegyveres harc későbbi irányára nézve. Amikor az al-Káida bejelentette egy ideológiailag tisztán iszlám emirátus megalapítását, a hazai ellenálló csoportok stratégiáját teljesen alárendelték az al-Káida takfírista ideológiájának. A külföldi megszállás elleni háború rémálommá vált, a szekták között viszálykodás tört ki. Elvetették a magvait annak, hogy útjaik végképp szétváljanak.

A pakisztáni tálibok az al-Káidához kötődő, Tahir Jaldas vezette Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom külföldi harcosait mészárolták le Dél-Vazirisztánban, ugyanakkor ezzel szinte egy időben az iraki Iszlám Hadsereg és az al-Káida között is heves belharcok robbantak ki – ezek annak megnyilvánulásai, hogyan szolgáltatta ki a takfír szemlélet a viszálytól megosztott ellenállást a nyugati hadigépezetnek a régió hadszínterének mindkét, keleti és nyugati szárnyán is. A legfontosabb kérdés mégis megválaszolatlan marad: Hogyan tudták a takfírista szélsőségesek három éven át félrevinni bin Láden populista programját, miszerint megsemmisítő csapást kell mérni az Egyesült Államok globális politikában betöltött birodalmi egyeduralmára? Az iszlám harcosok inkább a muszlim államok uralkodó rendszere ellen indítottak háborút, és épp azokkal szemben engedték szabadjára az anarchia erőit, akiket állítólag védeni akartak. Ezt a jelenséget csak akkor érthetjük meg jobban, ha közelebbről megnézzük azokat a sajátos körülményeket, amelyek az al-Káida ideológiáját formálták azokban az években, amikor az még Afganisztánban épphogy elkezdett kialakulni.

Az al-Káida első évei: az egyiptomi tábor előretörése

Az al-Káida-észjárás magvait az 1980-as években, az Afganisztán szovjet megszállása ellen folytatott évtizedes dzsihád idején vetették el. Az arabok, akik tömegével érkeztek az országba, hogy segítséget nyújtsanak az afgán ellenállóknak, két nagyobb táborra váltak szét: a jemenire és az egyiptomira.

A jemeni táborba azok a vallási fanatikusok tartoztak, akik hazai papjaik sugallatára mentek Afganisztánba. Keményen gyakorlatoztak, az összecsapások közötti időben katonai kiképzéssel töltötték a napot, ételt főztek maguknak, majd rögtön az *isa* (az utolsó esti ima) után nyugovóra tértek. Amikor alábbhagyott az afgán dzsihád, az 1980-as évek vége felé ezek a dzsihád-harcosok visszatértek a hazájukba. Azok, akik nem akartak hazatérni, beolvadtak az afgán népességbe vagy átmentek Pakisztánba, ahol sokan megházasodtak. Al-Káida-körökben őket hívták „lazának” *(draves).*

Az egyiptomi tábor rendkívül politikus, ideológiailag motivált emberekből állt. Bár legtöbben a Muszlim Testvériséghez tartoztak, nem elégedtek meg a szervezet törekvésével, hogy kizárólag választások és demokratikus folyamatok révén próbáljon társadalmi változást elérni. Az afgán dzsihád erős kötelékül szolgált e hasonló gondolkodású emberek számára, akik közt nem kevés jól képzett orvos, mérnök stb. akadt. Sokan korábban az egyiptomi hadseregben szolgáltak, amely kapcsolatba hozható a (ma bin Láden helyetteseként tevékenykedő) Dr. Ajman az-Zaváhirí vezette Gamáat al-Dzsihád földalatti mozgalommal. Ez a csoport felelős az Anvar Szadat elnök elleni merényletért, amelyet 1981-ben, az Izraellel kötött Camp David-i békeszerződés aláírása után követtek el. Tagjainak közös meggyőződése, hogy az arabok sorsa az Egyesült Államok és közel-keleti bábkormányai miatt fordult rosszabbra.

Ezt az egyiptomi tábort bin Láden és az-Zaváhirí vezette. Az esti ima után megvitatták az arab világ aktuális kérdéseit. A vezetők leginkább azt az üzenetet próbálták hirdetni, hogy a szervezet tagjai mindenfelé hazájuk seregeit támogassák, amiben csak tudják, és igyekezzenek kiművelni a legjobb emberfőket (1).

Az al-Káida egy másik szervezetből nőtt ki: a Maktab al-Khidmat toborzóirodából, amelyet Abdulláh Azzám alapított az 1980-as évek elején, hogy támogassa az afgán ellenállást. Azzámot 1989-ben meggyilkolták, és helyébe egyik legjobb tanítványa, Oszáma bin Láden lépett, és a szervezetet kibővítve átalakította az al-Káidává.

Egy nemrégiben készült ammani interjú során Azzám fia, Hudajfa, aki közel húsz évet töltött Afganisztánban és Pakisztánban az arab harcosokkal, elmondta:
„Az afgán kommunista kormány bukása után az egyszerű, csakis mártíromságra törekvő jemeni harcosok többsége elhagyta országot. Az egyiptomiak viszont Afganisztánban maradtak, mert más volt a céljuk, amit még nem sikerült elérniük. Oszáma bin Láden 1996-ban elhagyta Szudánt, és csatlakozott hozzájuk. Ekkoriban lényegében csak az foglalkoztatta, hogy szembeszálljon az amerikaiak közel-keleti egyeduralmával, ezért az egyiptomiak igyekeztek a takfírista szemlélet felé terelgetni a gondolkodását.

Amikor 1997-ben találkoztam Oszáma bin Ládennel Iszlámábádban, az egyiptomi tábor három tagja állt hozzá a legközelebb: a szomáliai Abu Obaida, valamint az egyiptomi Abu Hafsz és Szaif al-Adil. Észrevettem, milyen sikerrel csepegtették Oszámába extremista gondolataikat. Amikor apám 1985-ben hívta, hogy menjen Afganisztánba, ő azt válaszolta, hogy addig nem megy, amíg azt személyesen Fahd király nem engedélyezi. Oszáma számára akkoriban még a király volt a legfőbb tekintély *(valí al-amr)*. 2001. szeptember 11. után, amikor megtagadta Szaúd-Arábia uralkodóit, láttam, mennyire erősen hatott az egyiptomi tábor Oszáma gondolkodására.”

Visszaesés a gyors felfutás után

2006 elejére a helybelieken és a pakisztáni városok más harcosain kívül több mint 40 000 arab, csecsen, üzbég és ujgur fegyveres gyűlt össze Észak- és Dél-Vazirisztánban. Az afganisztáni tálib vezetés nehéz döntés előtt állt most, hogy az összegyűlt harcosok többségét a lázító takfíristák győzködték, hogy ne a szövetséges NATO-csapatokkal vegyék fel a harcot Afganisztánban, hanem inkább a pakisztáni fegyveres erőkkel csapjanak össze a törzsi övezetben.

A dél-vazirisztáni ismert üzbég harcos és takfír ideológus, Tahir Jaldas *fetvát* (állásfoglalást) adott ki, mely szerint a militáns szárny legfőbb stratégiai célja nem az afganisztáni NATO-csapatok, hanem a pakisztáni hadsereg elleni dzsihád. Az észak-vazirisztáni tálib vezetők közül a két „tanító”, Abdul Khalik és Szadik Núr hasonló állásfoglalásokat adtak ki, amelyeket az ugyanott táborozó egyiptomi takfír vezető, Essza sejk is lelkesen támogatott. Vazirisztán északi és déli részén is kikiáltották az iszlám államot, ami tovább mélyítette a pakisztáni katonai rendszer és az al-Káida között kialakult konfliktust.

2006 elején a megfigyelők már arra számítottak, hogy újabb ellenségeskedés tör ki a pakisztáni biztonsági erők és a pakisztáni tálibok között. Az afganisztáni tálib vezetés rájött, hogy egy ilyen új konfliktus háttérbe szoríthatja a 2006 tavaszára beharangozott offenzívát. Gyors kezdeményezésre volt szükség, hogy megmentsék, ami a NATO-csapatok ellen készülő offenzívából menthető.

Omar molla elküldte személyes képviselőjét, Dadullah mollát (Délnyugat-Afganisztán egyik legravaszabb parancsnoka volt, nemrég esett el Hilmend tartományban), hogy győzze meg a pakisztáni tálibokat és az al-Káida-frakciókat: ne fecséreljék az erejüket a pakisztáni biztonsági erők elleni harcra, hanem csak a küszöbön álló 2006-os tavaszi offenzívával törődjenek. Dadullah ügyes próbálkozásai hamarosan új tűzszünetet eredményeztek a pakisztáni biztonsági erők és a két Vazirisztán pakisztáni tálib vezetői között.

Külön történet lehetne, hogyan használta ki az uralkodó pakisztáni rendszer a legutóbbi tűzszünetet, hogyan férkőzött be a két Vazirisztán tálibjainak vezető köreibe. Itt legyen elég annyi, hogy a pakisztáni tálib vezetés rengeteg fegyvert és pénzt kapott, és többször meghívták őket Iszlámábádba, hogy szép szóval, érvekkel hassanak rájuk. A 2006. szeptember 5-én a pakisztáni tálibok és a pakisztáni biztonsági erők között létrejött békemegállapodás tartalmazott egy fontos záradékot, amelynek értelmében a felek megegyeztek, hogy kiűzik a külföldi harcosokat a két Vazirisztánból.

Dadullah molla kulcsfontosságú szerepet játszott az új egyezmény megszületésében, amely végül szilárd alapot teremtett a délnyugat-afganisztáni tálibok hírhedt féllábú parancsnoka és a pakisztáni biztonsági erők közötti további együttműködéshez. Az ezen kritikus fordulóponton kialakult helyzetet egy korábbi írásomban értékeltem (2):
„A Talibán látta, hogy miután öt éve együttműködnek az al-Káidával, az ellenállás láthatóan olyan szakaszba jutott, ahonnan már nem léphet tovább előre. Kétségtelen, hogy az ellenállás megerősödött, és a tavaly tavaszi offenzíva klasszikus példája a helyiek által támogatott gerillaháborúnak. A rögtönzött robbanóeszközök alkalmazása és a városi harc technikái, amelyeket a tálibok az iraki ellenállóktól tanultak, döntő különbséget eredményeztek, nagy veszteségeket okoztak a koalíciós csapatoknak. A tálibok azonban nem tudtak megvalósítani fontos stratégiai célokat, például nem sikerült az a tervük, hogy elfoglalják Kandahárt és megrohamozzák Kabult, miután bekerítették délről a Muszajab-völgy felől, északról pedig a Tagab-völgy felől.

Az év nagy tavaszi felkelését tervező tálib parancsnokok elismerték, hogy önálló szervezetként vagy milíciaként nem tudtak volna hosszabb csatát vívni az állami erőkkel. Úgy vélték, hogy tömegeket tudnak mozgósítani, de a harcokban valószínűleg rengetegen elesnének, és lemészárolnák a tálib-szimpatizánsokat is. Vagyis csak az a megoldás maradt, hogy ők is állami források után néznek, és ebben leginkább korábbi támogatójukra, Pakisztánra számítottak.

Az al-Káida nyilvánvalóan nem illik semmilyen Pakisztánnal kapcsolatos tervbe, de továbbra is megmarad a kölcsönös tisztelet az al-Káida-vezetés és a Talibán között. Ugyanakkor az ideológiai különbségek miatt feszültség alakult ki, és al-Káida-források szerint csak idő kérdése, hogy a felek szétváljanak.”

A két Vazirisztán pakisztáni tálib parancsnokai és az afganisztáni Talibán mozgalom egyaránt elégedett volt az új békeegyezménnyel, amely vazirisztáni parancsnokaik és a pakisztáni biztonsági erők közt jött létre. A külföldi harcosok kiűzése nem volt lényeges kérdés, mert úgy okoskodtak, hogy ezek a harcosok majd tömegével vonulnak ki a térségből, hogy az afganisztáni tálibokhoz csatlakozva, parancsnokaik irányításával szembeszálljanak a NATO-csapatokkal.

Az al-Káida globális harcosai egyértelműen elfogadhatatlanak tekintették az új megállapodást, mert ők arról álmodtak, hogy az Észak- és Dél-Vazirisztánban újonnan meghódított területekről tartós konfliktust robbanthatnak ki a régióban. Ezek az álmok most szertefoszlottak: nem arathattak győzelmet a pakisztáni állam hitehagyott muszlim rendszere felett, és kevés vigaszt nyújtott, hogy a küszöbön álló tavaszi offenzíva keretében imitt-amott kisebb csatákat vívhatnak.

A külföldi fegyveresek különféle csoportjai, például a nagyrészt líbiaiakból álló, Abu Anasz al-Libi vezette Dzsamáa al-Mukatila, Ibn-i-Malik Dzsabha al-Birrája (tagjai szintén többnyire líbiaiak), a Dzsais al-Mahdi, amelyet a meggyilkolt egyiptomi vezető, Abder-Rahmán al-Kanadi alapított, mai vezetője Abu Eza, a Gamáat al-Dzsihádból kivált csoport, nagyrészt egyiptomiak, a líbiaiak kisebb földalatti csoportja, amelyet korábban a kuvaiti származású Abu Naszir Kahtani sejk vezetett, akit elfogtak a koalíciós erők, az Essza sejk parancsnoksága alá tartozó takfír alakulat, valamint Tahir Jaldas Üzbegisztáni Iszlám Mozgalma mind Dr. Ajman az-Zaváhirí zászlaja alatt egyesítették erőiket. Ezenkívül az is jó hír volt az al-Káidának, hogy újra elkezdett csordogálni a pénz azokból a forrásokból, amelyek a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően elapadtak.

Az al-Káida vezetése azonban világosan látta, hogy a pakisztáni Talibán mozgalom és az ottani uralkodó rendszer közötti békeegyezmény még sok gondot okozhat. Attól tartottak, hogy az éppen a NATO-csapatokkal harcoló tálib vezetésű erők hamarosan áldozatul esnek a pakisztáni titkosszolgálat aknamunkájának. Az al-Káida korábban már tanúja lehetett annak, hogyan kacérkodnak egymással Dadullah molla és a pakisztáni biztonsági erők tisztjei Észak-Vazirisztánban.

Kudarcot vallottak az al-Káida utolsó erőfeszítései is, hogy a Talibán-vezetés és a pakisztáni rendszer közötti nézeteltéréseket kihasználva meghiúsítsa az új megállapodás végrehajtását.

A Közép-Ázsiából érkezett külföldi harcosok még néhány ügyetlen kísérletet tettek, hogy felháborodást keltsenek a vazirisztániak körében: szétkürtölték, hogy a pakisztáni kormány máris megszegte az egyezséget.

Hamarosan az adott alkalmat a viszálykeltésre, hogy a CIA tájékoztatta a pakisztáni titkosszolgálatot (ISI) egy Dél-Vazirisztánban működő kiképzőtábor pontos helyéről. A pakisztániak gyorsan cselekedtek: idén január 17-én légicsapást mértek a táborra, amelynek során számos külföldi harcos esett el. Bajtullah Mehszud – egyike a kevés dél-vazirisztáni tálib vezetőnek, akik még kitartanak Tahir Jaldas csoportja mellett – semmisnek nyilvánította a békeszerződést, mondván, hogy Pakisztán felrúgta az egyezséget.

Tahir Jaldas támogatta Mehszudot, ezért gyorsan több mint egy tucat osztagot küldött Pakisztánba, hogy öngyilkos bombamerényletekkel terrorizálják a nagyvárosokat, amivel egyértelműen a megállapodás felbontását próbálták elérni. A sok civil áldozat ellenére az egyezmény fennmaradt, bár a pakisztáni rendszernek egyre nagyobb gondot okozott, hogy válság fenyegette igazságszolgáltatását és fokozódott a konfliktus az iszlámábádi Lal Maszdzsid mecset és vallási iskola vezetésével, amely bejelentette, hogy tálib mintára iszlamizálni akarja Pakisztán fővárosát. A békemegállapodás szusszanásnyi időt adott a pakisztáni rendszernek. Bevált az a stratégia, amellyel a törzsi övezetben igyekezett gyengíteni az al-Káida pozícióját – különösen azóta, hogy a Talibán belefáradt abba, amit az al-Káida egyoldalú globális stratégiájának tartott, hiszen szerintük egyetlen célja az volt, hogy a tálibokat támogató erők ne tudjanak akciókat végrehajtani a keleti hadszíntéren.

Egy újabb váratlan fejlemény azokat igazolta, akik kevés eredményt vártak az egyezménytől. Egy Dél-Vazirisztánban állomásozó, kevéssé ismert pakisztáni tálib vezető, Hadzsi Nazir volt az egyike azoknak, akiket az utóbbi hónapokban a pakisztáni biztonsági szerveknek sikerült a maguk oldalára állítaniuk. Rengeteg pénzt és tömérdek fegyvert kapott, aminek következtében azonnal magasabb rangot szerzett, ő lett Dél-Vazirisztán ura. Nazir egyezkedni kezdett a külföldi harcosokkal, és ragaszkodott hozzá, hogy le kell tenniük a fegyvert, ha továbbra is Dél-Vazirisztánban akarnak élni, vagy megengedi, hogy „méltósággal” távozzanak Afganisztánba, és segítsék az ottani NATO-csapatok elleni offenzívát. Mint az várható volt, a külföldi harcosok mindkét lehetőséget elutasították. A nézeteltérés végül komoly fegyveres konfliktusba torkollott, amelyben becslések szerint 141-en estek el, többségükben közép-ázsiai származásúak. A takfíristák nemsokára a törzsi övezet más részein is tűz alá kerültek, Észak-Vazirisztánban a külföldi haderők két parancsnokát, Abu Nakast és Abu Vafát bekerítette a pakisztáni tálib hadvezér, Háfiz Gul Bahadur.

Az 1980-as évek szovjetellenes afgán ellenállásának ma már legendás parancsnoka, Dzsalaluddin Hakkani fiát, Sziradzsuddint küldte el Dadullah molla és Núr Mohammed Szakib (Afganisztán korábbi tálib kormányának igazságügy-minisztere) társaságában, hogy közvetítsenek a külföldi harcosok és a pakisztáni tálibok között.

Ez a helyzet egyértelműen segített abban, hogy senki nem érezte megalázónak, amikor a pakisztáni tálib vezetőket rávették, hogy szüntessék meg a Dél- és Észak-Vazirisztánban a külföldi harcosok köré vont gyűrűt, és hagyják, hogy azok méltósággal és sértetlenül távozzanak Afganisztánba vagy ahová csak akarnak. Az al-Káida több vezetője, például Abdul Hadi al-Iraki (akit ma már Guantánamóban tartanak fogva) már hónapokkal korábban elhagyták Vazirisztánt, és most más vezetők is követték a példájukat, mert megállapították, hogy a Talibán és a pakisztáni rendszer egyre bensőségesebb viszonya nem sok jót ígér az al-Káida globális háborúja tekintetében. Al-Iraki távozása fordulópontot jelez az Afganisztánban valaha nagy tekintélyű al-Káida immár hányatott sorsában. Azt mutatja, hogy tovább folytatódhat az arab és közép-ázsiai származású fegyveresek áthelyezése a régió keleti hadszínteréről a nyugatiba, Irakba.

A térségben kialakult új helyzet igazolta az al-Káida döntését, hogy globális hadműveletei új központjának ezentúl Irakot tekinti. „Amikor a két Vazirisztánban aláírták a békeegyezményt, levelet írtam Omar mollának, hogy figyelmeztessem: a megegyezés a pakisztáni rendszer csele, amellyel igyekszik éket verni a mudzsáhidok különböző csoportjai közé és hatalmába keríteni a Talibán mozgalmat. Ez az egyezség meggyengíti az egész afganisztáni ellenállást és jelentős károkat okoz a régióhoz kapcsolódó stratégiai érdekeik szempontjából is” – mondta a súlyos beteg, ágyhoz kötött al-Káida vezető, Essza sejk nemrégiben egy interjú során, amelyet az észak-vazirisztáni Mir Ali városban készítettem vele.

A tálib vezetés azonban továbbra is támogatta a megállapodást. Nyíltan elfogadta a pakisztáni Talibán és a pakisztáni biztonsági erők között létrejött békeegyezményt, mondván, hogy így a vazirisztáni militáns alakulatok is részt vehetnek majd az Afganisztánban állomásozó NATO-csapatok elleni, tálibok vezette offenzívában.

Irak, az ígéret földje

Az al-Káida akkor kezdett a két Vazirisztánból Irakba menekülni, miután 2003-ban megindult az ország elleni amerikai invázió. Az al-Káida és a Talibán közötti, egyre növekvő ideológiai és stratégiai különbség fokozta az elvándorlás ütemét. „Miután az amerikai erők megszállták Irakot, és megtették Paul Bremert kormányzónak, ő menesztette a helyi biztonsági erőket. Összeállítottunk egy delegációt és találkoztunk Bremerrel.

Figyelmeztettük, hogy nem bölcs dolog nyitva hagyni Irak összes határát, hiszen mindenféle népség érkezhet az országba. Bremer ezzel nem értett egyet, és szaddámistának minősítette az iraki biztonsági erőket. Nemsokára az irakiak tehetetlenül nézték, ahogyan mindenféle gátlástalan elemek és terroristák – mindegy volt, hogy Iránból érkeztek vagy az al-Káidától – gyülekeznek a hazájukban, hogy itt próbálják elérni a céljaikat” – mondta az iraki Ulemák Bizottságának egyik vezetője, az Amerika-ellenes iraki ellenállás egyik kulcsfigurája, Dr. Mohammed Basar al-Faidi, amikor nemrégiben interjút készítettem vele Ammanban. „Ma már úgy vélem, hogy a Paul Bremer-féle vezetés szándékosan hagyta nyitva a határokat, hogy mindenki Irakba jöhessen. Világos, hogy Vazirisztánban vagy Afganisztánban sokkal nehezebb elfogni az al-Káida-fegyvereseket, Irakban viszont jóval könnyebb megölni vagy elkapni őket” – folytatta al-Faidi.

Hiába tett meg mindent az al-Káida, hogy magához ragadja a teljes iraki ellenállás irányítását és elfogadtassa az ő globális célkitűzéseit, az ellenállás vezetői egyértelműen aggódnak és készséggel megszabadítanák az országot az al-Káidától. Az utóbbi időkben a széthúzás újabb bizonyítékai jelentek meg az arab médiában. Az arab nyelvű hírtelevízió, az al-Dzsazíra arról tudósított a múlt hónapban, hogy az Iraki Iszlám Hadsereg szóvivője, Ibrahim al-Sammari bejelentette: csoportja – amely eredetileg szintén az Iraki Iszlám Államhoz tartozott – úgy döntött, hogy szakít az al-Káidával. Ennek okai közt azt is említette, hogy az al-Káida az ő csoportja, az Iraki Iszlám Hadsereg tagjait is megsemmisítendő célpontnak tekintette. Megállapította: céljaik annyira különböztek, hogy bizonyos körülmények között az Iszlám Hadsereg inkább egyezkedne az Egyesült Államokkal, mint az al-Káidával.

Egy nemrégiben lezajlott washingtoni sajtótájékoztatón(3) David Petraeus tábornok, az Irakban állomásozó amerikai csapatok főparancsnoka azzal a problémával is foglalkozott, hogy a szunniták szembefordulnak az al-Káida iraki csoportjával. „A szunnita lázadók és az úgynevezett szunnita ellenállás még mindig olyan erő, amellyel számolnunk kell” – mondta Petraeus. „De míg mi tovább harcolunk számos ilyen csoporttal, azt látjuk, hogy más csoportok a szunnita arab törzsekhez csatlakozva szembefordulnak az iraki al-Káidával, és hozzájárulnak ahhoz, hogy Anbar tartományban és más, fél éve még elveszettnek hitt területeken ma már viszonylag jó a helyzet.” A tábornok azt is elmondta, hogy az Egyesült Államok „továbbra is igyekszik rábírni a szunnita törzsek sejkjeit és a korábbi lázadó vezetőket, hogy támogassák egyes csoportok új keletű szembenállását az al-Káidával, és kötelezzék magukat, hogy harcosaik csatlakoznak a törvényes iraki biztonsági erőkhöz, így részt vállalnak a szélsőségesek elleni harcból.”

A kérdés lényegét nehezen lehetne találóbban megfogalmazni annál, mint amit Dr. Muhammad Basar al-Faidi állapított meg az Ammanban készült interjú végén: „Az irreguláris milíciákba szerveződött külföldiek hada átok az iraki ellenállás számára. Mindenáron irányítani akarják Irakot, hogy közelebb jussanak saját céljaik eléréséhez. Az al-Káidába sok titkosszolgálati alakulat beszivárgott, emellett számos, a takfírizmushoz hasonlóan gondolkodó szakadár irányzat is gyengíti. A szervezeten belül mindegyik elkülönülő csoport a maga céljait próbálja előtérbe tolni. Végső soron ennek az árát az irakiaknak kell megfizetni. Ugyanez igaz az iráni titkosszolgálat támogatta síita milíciákra. Ők is uralni akarják Dél-Irakot, és eddig az ország déli mocsaras területein nem kevesebb, mint 30 síita törzsvezető sejket gyilkoltak meg. A mocsárvidék síita sejkjei támogatnák a külföldi megszálló erőkkel szembeni ellenállást, de nem tehetik, amíg ott vannak az irániak segítette síita milíciák.”

Dr. al-Faidi szerint a jelentősebb iraki hadműveletek zömét a hazai ellenállócsoportok hajtják végre. De mivel követeléseiket csak lassan tudják a nyilvánosság elé tárni, a világsajtó gyakran az al-Káidának tulajdonítja ezeket az akciókat. „Még James Baker is elismeri (4), hogy az al-Káida csak az iraki ellenállás töredékét teszi ki. Mi fizetjük az árát annak, hogy a korábbi kényszerhelyzetben befogadtuk az al-Káidát az ellenállásba. Az amerikai invázió után minden eszközt megragadtunk, hogy az embereket arra buzdítsuk: álljanak ellen az ország amerikai megszállásának. Amikor először érkeztek Irakba al-Káida tagok, és nagyobb akciókat hajtottak végre, akkor örültünk nekik. Ma viszont bármit tesznek, komoly kárt okoznak az ellenállásnak” – állapította meg Dr. al-Faidi.

Akár az iraki ellenállás, akár a Talibán, akár más csoport fogadta soraiba kezdetben az al-Káidát, nagy árat kellett fizetnie érte. Ez a dolog hátulütője. A jó benne az, hogy akár még nagyobb hasznot is hozhat, ha szakítanak az al-Káidával, hiszen az amerikaiak jóformán beleegyeztek, hogy különalkut kötnek az iraki ellenálló csoportokkal. Olyan haszonnal kecsegtet, ha kiirtják soraikból az al-Káida veszélyes elemeit, hogy egyes ellenálló csoportok már-már hajlandók megegyezni az iraki kormányzattal a hatalommegosztásról.

Visszatérve a keleti hadszíntérre, ott nemrég meggyilkolták Dadullah mollát – a tálib vezetőt, akinek látszólag sikerült erős támogatást szereznie az uralkodó pakisztáni rendszertől, amikor a Talibán úgy döntött, hogy szakít az al-Káidával –, ezért új parancsnoknak kell betöltenie a helyén támadt űrt. A megfigyelők egyetértenek, hogy számolni kell még egy jelentős fejleménnyel. A tálibok Dadullah mesteri tervezésének köszönhetően egy sor győzelmet arattak Délnyugat-Afganisztánban, ami lehetővé tette, hogy párbeszéd kezdődjön Hilmend és Washington között. Mivel Dadullah nincs többé, Iszlámábád mást keres a tálibok körében, aki képes ezt véghezvinni. Mi a deklarált céljuk? A mérsékelt Talibán és a kabuli kormány közötti megegyezés a hatalommegosztásról. Erről úgy vélik, hogy önmagában is elég a béke, a stabilitás, a közös érdekek védelmének megteremtéséhez. De csak akkor működhet minden további ideológiai bonyodalom nélkül, ha folytatódik az arab fegyveresek kivonulása a csatatér keleti szárnyán elhelyezkedő Vazirisztánból Irak ezer mérföldnyire, a nyugati szárnyon lévő területeire. A takfírizmus hívei számára tehát egyetlen előre vivő út maradt: ha újra hosszú vándorlásba kezdenek, hogy a muszlim „hitetleneknek” otthont adó társadalmakból eljussanak más területekre, ahol egy nap talán nyugalomra lelhetnek.

A szerző az utóbbi időkben Pakisztán törzsi területeiről, Délnyugat-Afganisztánból és Jordániából tudósított. Elérhető a saleem_shahzad2002@yahoo.com e-mail címen.
Fordította Szalai Éva.

---

(1) Syed Saleem Shahzad: Al-Qaeda’s unfinished work. Asia Times Online, 2005. január 4., http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/GA05Ak03.html.

(2) Syed Saleem Shahzad: Pakistan makes a deal with the Taliban. Asia Times Online, 2007. március 1., http://atimes01.atimes.com/atimes/South_Asia/IC01Df03.html.

(3) Írott (angol nyelvű) változatát lásd a http://www.defenselink.mil/transcripts/transcript.aspx?transcriptid=3951 címen.

(4) James A. Baker, III. et al.: The Iraq Study Group Report, 10. o. Az angol nyelvű jelentés letölthető a http://www.usip.org/isg/iraq_study_group_report/report/1206/index.html címen.

Utánközlés a Le Monde Diplomatique Magyarország engedélyével.