Csíkszereda, Vágsellye, Kishegyes, Királyhida, Őralja-Boldogasszony, Homoródalmás, Gyergyószentmiklós, Dunaszerdahely, Dzsogdzsakarta, Bánffyhunyad, Ógyalla, Fugyivásárhely, Magyarfenes, Boulogne-sur-Seine, Gyulafehérvár, Orczydorf, Nagydisznód, Nadrág, Körösfő, Magyarigen, Székelyderzs, Marosszentimre után újabb ősi magyar település tűnt el Magyarország térképéről: Budakeszi!

Budakeszi városi hatóságai idősb dr. Hegedűs Loránd nyugállományú református püspök és más közéleti nagyságok segedelmével a tavaly ünnepélyesen fölavatott ún. „Országzászló” árbocáról lehúzták a piros-fehér-zöld trikolórt, és fölhúzták rá az árpádsávos vásznat. Aztán meg újra levonták a tiltakozások, aláírásgyűjtések, petíciók hatására.

Fölvonták az árpádsávos zászlót annak ellenére, hogy az „Országzászlót” 2006. augusztus 20-án nem akárkik avatták föl, hanem Makovecz Imre, a világhírű építőművész, Mádl Dalma, a korábbi köztársasági elnök hitvese, Wittner Mária országgyűlési képviselő és Mihály József huszárkapitány. (Azt nem lehet tudni, melyik hadseregben huszárkapitány, a hivatalos fotókon csákót hord ugyan, de ingujjban-lajbiban van, márpedig reguláris ármádiákban az efféle szabászati eklekticizmust büntetni szokták.)

Az ünnepségen elhangzott Wass Albert költeménye, amelyből idézünk: „Mert valami még megmaradt. / Görcs zsibbasztja markomat, // de markomban még itt a Szó: / a láthatatlan lobogó!// Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. / Magosra tartom s lengetem. // És védem, foggal és körömmel! / Vad dühvel és őrült örömmel!” (A Budakeszi Polgári Kör internetes honlapján a versezet székely rovásírással is letölthető, PDF-formátumban. A Duna TV – már másodízben! – egész napos Wass Albert-műsort sugárzott kedden. Meggyőződésünk, hogy a nézők pompásan szórakoztak.)

Makovecz mester, dr. Mádlné, Wittner képviselő, Mihály lovastiszt itt áll megszégyenülve, szemlesütve, lehajtott fővel: szép nagy zászlajukat, a magyar állam zászlaját a magyar állam ellenségei – a győztesek – kidobták, s fölhúzták a saját államukét (majd levonták). Hiába védték – mert gondolom, védték – foggal és körömmel, vad dühvel és őrült örömmel a hazafiak, a piros-fehér-zöld vereséget szenvedett. Ismét. Majd győzött (ki tudja, meddig). Megint.

Az árpádsávos zászló ugyanis egy másik állam zászlaja: nevezték ezt alapítói Kárpát–Duna Nagy Hazának, de nevezték Egyesült Földek és Gyepűknek is. Szálasi Ferenc szkv. vk. szds., nemzetvezető (Nyilaskeresztes Párt/Hungarista Mozgalom) ugyanis kurtán-furcsán megszüntette Magyarországot (sok egyebet is megszüntetett, mondjuk így: magasra ívelő pályája csúcsán), és helyébe más államalakulatot ültetett, amelynek nem voltak állam- vagy honpolgárai, csak „törzsei”, „népegyéniségei”. Többet is tudnánk minderről, ha nem sikerült volna – a nyilaskeresztes párt tevőleges közreműködése mellett – földdel (ha nem is gyepűvel) egyenlővé tenni a Szálasi szerint fájdalmasan elavult Magyarországot.

Ezen a ponton számos veterán sajtólevelező ragad majd tollat és más szúró-vágó eszközöket, hogy kifejtse: ez az árpádsávos zászló nem az az árpádsávos zászló. A vita azonban, sajnálom, lezárult. Ezt a csakugyan történelmi zászlót (amelynek az Árpád-házi vagy angevin, azaz Anjou-kori eredete vitatott, ám ez tárgyunk szempontjából hangyányit se számít) a mai magyarországi fasiszták választották ki mint saját jelképüket, nyilván nem függetlenül attól, hogy ehhez hasonló jelképet használtak a korábbi magyar fasiszták is.Nyíltan persze nem nagyon vállalják a nyilas örökséget – a nyilasság és maga Szálasi Ferenc személy szerint a szélsőjobboldalon se népszerű, bár azért föltűnő, hogy némely szélsőjobboldali hírharsonák munkatársai „Endre László”, „Baky László” és „Kovarcz Emil” álnéven írnak, ilyképpen is méltatva-ünnepelve sok százezer magyar zsidó (vagy zsidó magyar) kiirtása szorgalmas, buzgó, elszánt munkásainak, a tömeggyilkosság lelki terhét is (a magasabb közjó érdekében) vállaló vértanúknak az acélos emlékét. Akárhogy is – az árpádsávos zászló ott szokott lobogni, ahol „Sieg Heil!”-lal köszöntik a „nemzeti rock” (neonáci szkinhedbandák) dübörgését. Ez a zászló a neo- és posztfasiszta szélsőjobboldalé, meg kell hagynunk neki. S aki „ártatlanul” óhajtja lobogtatni, nem ártatlan. Csak gyáva.

Budakeszi – törvényesen és demokratikusan megválasztott elöljárói révén – deklarálta, hogy kiválik a Magyar Köztársaságból. (Majd ideiglenesen újra csatlakozott – állítólag.) A Magyar Köztársaság ugyanis nem pusztán földterület. A Magyar Köztársaság – legalábbis 1989-i alapítóinak szándéka szerint, akiknek az egyike vagyok – egyben erkölcsi és történeti közösség is (ezt jelenti voltaképpen az ismert kifejezés, a „politikai közösség”), amelynek az egyik históriai alapja a fasizmus és a sztálinizmus, a diktatúra és a jogfosztás maradéktalan elvetése.
Evvel az alapítói szándékkal – hiszen szabad államot óhajtottunk, ha ez nem nagyon sikerült is – szabad vitatkozni. Vitatkozhatnak vele magánszemélyek. Más magánszemélyekkel. Korlátozás és hátrányos jogkövetkezmények nélkül. De az állam – és a helyhatóságok, a települési önkormányzatok is az állam részei, habár nincsenek alávetve a kormánynak (ahogy nincs alávetve neki a bíróság vagy a számvevőszék vagy az Országgyűlés se), de alá vannak vetve az alkotmánynak és a törvényeknek – nem magánszemély, hanem egy bizonyos rend megtestesülése, amelynek az eredete (ismétlem) históriai és erkölcsi. Ennek a része a jogegyenlőségre és az egyéni szabadságra vonatkozó – ha tetszik, polgári liberális – hivatalos és kötelező államdoktrína, amelynek az egyik (természetesen nem az egyetlen) politikai aspektusa az antifasizmus.

Minden köztársasági alapításkor és újjáalapításkor – 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben – újjászülettek a köztársasági szimbólumok is: a mindenfajta dísz nélküli, egyszerű piros-fehér-zöld zászló és a Kossuth-címer. A köztársaság jelképes rendje hamar megroppant. A Kossuth-címert elvetette az országgyűlési többség 1990-ben. Az alkotmányban kötelezően előírt, dísztelen piros-fehér-zöld zászlót már egyre kevésbé látni. Mindenfelé a különféle méretű koronás címerekkel díszített, zászlókat tűzik ki, még állami hivatalokban is. Ez a címerhasználat – a címer önmagában, külön, persze alkotmányos, törvényes, szabályos – a köztársasági rend finom relativizálását szolgálja. A dísztelen zászló mellett a koronás, királyi címer a különböző történelmi elbeszélésekből („narratívákból”) eredő különböző politikai kultúrák feszengő és feszélyezett együttélését, megalkuvását, kompromisszumát mutatja.

El tudná képzelni valaki, hogy ausztriai állami hivatalok homlokzatára a vörös-fehér-vörös köztársasági lobogó helyett a fekete-sárga (svarcgelb) császári vásznat húzzák föl? Elképzelhető volna, hogy Németországban a fekete-vörös-arany (1848-as hagyományú) köztársasági lobogó helyett a piros-fekete-fehér császári színeket függesszék ki? Amikor a weimari köztársaság idején Hindenburg táborszernagy, birodalmi elnök (már az államfői cím hivatalos megnevezése is ambivalenciát sugallt) a haditengerészetnél elrendelte a fekete-fehér-piros császári hadilobogó használatát – és csak a flottánál! –, mindenki tudatában volt annak, hogy ez polgárháborús aktus. Ám a német nyelvterületen az 1930-as évek közepén keletkezett polgárháborús helyzet lezárult, az ún. „németkérdés” megoldódott – hogy milyen áron, erről most talán hallgassunk szemérmesen.

Igaz, az Amerikai Egyesült Államok déli tagállamaiban még itt-ott szokásos „a Konföderáció” (azaz a polgárháborúban [1861-1865] az Unió ellen küzdött déli rabszolgatartók) zászlaját is kifüggeszteni a csillagos-sávos lobogó mellé, bár a polgárjogi mozgalom hatására ezt a legtöbb helyen mára már betiltották. Ám ez csakugyan a polgárháború maradványa.

Nálunk a zászlóügy a most föllángolt – (egyelőre?) ideológiai – polgárháború következménye. A feszengő közmegegyezés töredezik.

Eddig a kompromisszum kitartott.

Budakeszi elöljárósága most szakított evvel a kompromisszummal, és a köztársaságon kívül helyezte magát. (Majd ismét belelépett. Talán.)

Kevésbé radikális módon ezt mások is megteszik.

A Jobbik (ez a parlamenten kívüli szélsőjobboldali párt) minden magyarországi helyhatóságnak ajándékot kínált: egy-egy árpádsávos zászlót. A Hetek információi szerint több mint 100 (több mint száz!) önkormányzat elfogadta ezt az ajándékot, és – amennyire tudni lehet – ki is tűzi, nyilván (a tegnapelőtti Budakeszitől eltérően) a piros-fehér-zöld trikolór mellé.

Ez tűrhetetlen. A zászlóhasználatot rendeletek szabályozzák. A belügyminisztériumnak be kell tartatnia a saját rendeleteit és az ország törvényeit, s el kell érnie, hogy a provokatív szabályszegések azonnal megszűnjenek. Ez a kötelessége, ez nem opcionális (választható, tetszőleges).

A Fidesz–KDNP-nek van olyan önkormányzati ernyőszervezete, amely összefogja a párt színeiben mandátumot nyert helyi képviselőket, tisztségviselőket, polgármestereket, akik ma szinte mindenütt nagy többségben vannak a többi pártok küldötteivel szemben. Ennek a szervezetnek Orbán Viktor országgyűlési képviselő az elnöke. Orbán képviselőnek (a köztársaság egyik alapítójának) kötelessége, hogy barátait nyilvánosan fölkérje: szíveskedjenek – a nép meghatalmazottaiként, az állam képviselőiként – a köztársasági alkotmányos rend szelleme és betűje szerint eljárni a köztársasági állam, államforma szimbolikus rendjének területén is. A megyei közgyűléseknek is kötelességük a területükön a Magyar Köztársasággal szembefordult hatóságokat rendre inteniük. Ugyanezt kell tenniük a központi állam helyi képviselőinek, így pl. a jegyzőknek, közigazgatási hivataloknak. De azonnal.

A Kossuth-címer nem állami jelkép, ez már végérvényes. Ugyanakkor a köztársasági szimbolika része – szemben az árpádsávos zászlóval. Magánszemélyek, szigorúan magánjellegű körülmények között helyesen tennék, ha föltűznék a Kossuth-címeres jelvényt (amelynek a gyártatásáról is gondoskodni kellene, mert nem nagyon kapni), hogy a megtántorodott köztársasági jelképrendet visszabillentsék. Legalább ennyit meg kellene tenni, hiszen az árpádsávos zászlót magánszemélyek magánrendezvényeken szintén törvényesen és háborítatlanul használhatják.

Nem volna szabad megfeledkeznünk róla, hogy ez az egész árpádsávos kalamajka azért humoros is. Amikor először masszívan föltűntek ezek a vásznak az utcán, eleinte csak az elkeseredést fejezték ki avval a jelképpel, amelyről tudható volt, hogy az „establishment” képviselőit a lehető legnagyobb dühre gerjeszti.

Bosszantották vele azokat, akiknek nem ártott egy kis évődés, némi incselkedés. Ezt a félig-meddig szürreális csínyt még el lehetett nézni a zavaros világnézetű, nekikeseredett tüntetőknek. De megfontolt, korpulens városatyáknak már nem.

A polgári köztársasággal szemben nemcsak a szélsőjobboldalnak vannak kifogásai, hanem másoknak is. A rendszer népszerűtlen. Ámde a rendszer előbb-utóbb elodázhatatlan reformját nem a tömeggyilkos diktatúra irányában kellene keresni. Nem igaz, honfiak?

A szerző egyetemi oktató