„Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt.”

Ezzel a gyönyörű, atmoszférateremtő mondattal indul a Márciusi levél. Ám az első mondat egyúttal a legjobb is – sajnos. Az utána következők rendre gyengébbek, roszszabbak, olykor az értelmezhetetlenségig tévesek, vagy egyenesen ostobák.

Sose hittem, hogy valaha ilyeneket kell leírnom (ha tetszik: leszek bátor leírni) egy Csoóri Sándor nevezetű költő szövegéről. Csoórinak valaha áhítatos tisztelője voltam, költői és esszéírói életművét ma is a magyar irodalom élvonalába tartozónak vélem, s elévülhetetlennek gondolom (zömmel a rendszerváltozás előtt és annak során szerzett) közéleti érdemeit is.

Elévülhetetlennek – ámde meggyalázhatónak.

A gyalázatot nem én követem el (előre hallom: a kis senki, aki lábujjhegyre áll, és beleharap a nagy költő, a szellemi és erkölcsi fenomén lába ujjába), hanem ő maga. Ő maga követte el (nem minden előzmény nélkül) a Márciusi levéllel, amely – s ez szerintem különösebb intellektuális bátorság vagy kockázat nélkül kijelenthető – szellemi színvonalát tekintve katasztrofális, morálisan pedig (minimum) kételyeket támasztó írásmű.

Hogy a március idusa körül fogant szöveg egyik ihletője a szerző személyes ellenszenve a kormányfő iránt, azt elárulja az emelkedett felütést követő alacsony röptű folytatás: „egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én”.

Állapítsuk meg csöndesen: a hivatalban lévő politikus nem akkor mond március 15-i beszédet, amikor arra „kedve támad”, hanem március 15-én. Hasonló tárgyszerűséggel megállapítható az is, hogy Gyurcsány tónusa nem volt kioktató – ellentétben Csoóriéval, aki ebben a tenorban szól: „Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát… hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem – sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!”

Március  mítosza

Nem tudom, mit képzel a miniszterelnök „Március tizenötödikéről”, de a magam részéről hajlok arra, hogy komolyan vegyem és megerősítsem Csoóri Sándor utolsó mondatának második felét. Ezért elöljáróban – a világért sem akarván kioktatni őt (s a magyarságot) – szeretném felhívni a figyelmét néhány történeti tényre (csak afféle pedáns, hivatását már nem gyakorló, középiskolai történelemtanárként). Ez azért elengedhetetlen, mert nagyon is világos, mit akar ő március 15-ével: az utcai politizálást igazolni a parlamentivel szemben. Orbán politikáját Gyurcsány ellenében. Törekvései hitelét azonban az minősíti, hogyan viszonyul eközben a tényekhez. Reájuk építi érveit, avagy hiedelmekre (dacolva még a magyar helyesírás szabályaival is: nagybetűvel írván bizonyos közneveket)? S ezen a ponton (Gyurcsánytól, Orbántól teljesen függetlenül) ki kell mondanom: Csoóri – akarata ellenére – ráhibázott: „Március 15-e” jórészt „a mi képzeletünk” szüleménye. A tények helyett szívesebben mítoszokra építő magyarságtudaté. Amelyet ez esetben inkább hiedelemvilágnak kellene nevezni: forradalmastul, „Tizenkét pontostul” és Nemzeti dalostul (amit Petőfi nemcsak a „Felsőházban” [a felsőtáblán], de a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sem szavalt el).

S akkor most nézzük a tényeket!

Először is: a tizenkét pont nem a márciusi ifjak műve volt. Az Ellenzéki Pártnak (amely Batthyány, Kossuth, Deák és mások vezetésével a pozsonyi diétán küzdött a reformokért) működött Pesten egy klubja: az Ellenzéki Kör. Ennek a választmánya fogadta el még március 9-én azt a határozatot, amelynek nyomán Irinyi József, a szóban forgó választmány tagja 11-ére megfogalmazta a pontokat: mint a diétához intézendő petíciót. Előzmény: Irinyi Pozsonyban tárgyalt Kossuthtal, aki maga szorgalmazta a petíciózást a reformok ügyét megtámogatandó. Ám a Pilvax ifjú radikálisai túl akartak lépni e metóduson, s a követeléseket a március 19-i József-napi vásárra rászervezett „népgyűlés” határozataként kívánták prezentálni, de tervüket az Ellenzéki Kör elutasította.

A március 13-i bécsi események aztán mindkét szándékot felülírták. Ezek híre a földrajzi közelség okán előbb – már aznap délután – Pozsonyba jutott el, Pestre csak másnap este érkezett meg: a fejlemények ennek megfelelően alakultak. Az országgyűlés (beleértve a felsőtáblát is) már 14-én elfogadta nemcsak a polgári átalakulás teljes programját, hanem azt a határozatot is, amely szerint 15-én reggel a nádor vezetésével ünnepélyes küldöttség viszi mindezt szentesítés végett Bécsbe, a királyhoz. A reformok ekkorra involválták a tizenkét pont összes követelését.

Petőfiék tehát valójában kitárt kapukat döngettek másnapi akcióikkal. Ez akkor válik igazán világossá, ha megnézzük, mi is történt tulajdonképpen ezen a – később (jelentős részben általuk) mítosszá emelt – történelmi napon. Nem történt több (s persze kevesebb sem), mint hogy néhány bátor fiatalember a politikai jogait gyakorolta. Éltek mindenekelőtt a sajtószabadság jogával, a cenzori engedély negligálása révén. Követelésükre a hatóságok kiengedtek aznap egy sajtóvétség miatt bezárt státusfoglyot is – s habár a börtönt nem ostromolták meg, épületét nem rombolták le –, ennek volt némi forradalmi színezete.

A szó valódi értelmében vett forradalom azonban nem zajlott le, s főként nem győzött Pest-Budán ezen a napon. Senki sem ragadta meg a hatalmat, nem alakította át a politikai és a társadalmi viszonyokat. Ez itt egyáltalán nem is lett volna lehetséges: Pesten valójában nem lehetett forradalmat csinálni! A régi rend és a hatalom meghódítandó bástyái nem itt voltak: az országgyűlés több mint 150, az uralkodó jó 200 kilométerre székelt innen, Pozsonyban, illetve Bécsben. Pest-Budán csak olyan alárendelt, kevéssé jelentős államigazgatási és helyi önkormányzati szervek működtek, mint a helytartótanács vagy a városi tanács, de ezeket sem vették birtokukba a forradalmárok. Az utóbbi például magáévá tette a tizenkét pontot, melyet határozata szerint petícióként, azaz törvényes beadványként küldöttségnek kell Pozsonyba vinnie. A küldöttség végül március 19-én (két nappal a teljes reformprogram udvarbéli elfogadása és Batthyány miniszterelnökké történt kinevezése után, tehát enyhén szólva: post festa) adja át a petíciót az alsótáblán. (A delegációnak Petőfi Sándor is tagja volt.)

De térjünk vissza Pestre, március 15-ére! A városi közgyűlés létrehozott egy választmányt is, ám ennek 13 tagjából már csak 4 került ki a márciusi ifjak közül. Este a helytartótanácshoz már egy olyan háromtagú delegáció terjeszti be a „nép” követeléseit, amelynek tagjai: Rottenbiller Leopold alpolgármester, Nyáry Pál Pest megyei másodalispán és Klauzál Gábor, a Csongrád megyei nemesi ellenzék épp a fővárosban időző vezére: estére tehát a politikusok gyakorlatilag kiszervezték a „forradalmat” a Pilvax ifjai alól. (Jelzem, hogy az idézett tények forrása az Akadémiai Kiadó gondozta tízkötetes Magyarország története című kiadvány 1979-es kiadású, 6. kötete. Spira György, a fejezet szerzője aligha vádolható azzal, hogy megpróbálná elsikkasztani a forradalmat, ellenkezőleg: a kor szellemének megfelelően igyekszik kidomborítani a történések forradalmi jellegét, erősen bruttósítva az erre alkalmasnak látszó mozzanatokat. A Hóman–Szekfű-féle Magyar történet ötödik kötetében Szekfű Gyula – szerény véleményem szerint helyes arányérzékkel – mindössze egy [igaz, többszörösen összetett] mondatot szentel a március 15-i pesti eseményeknek.)

Két nappal később az országgyűlésnek felelős kormányt sem a nép választja a barikádokon: Batthyány miniszterelnöki megbízatását a március 17-én kelt királyi kézirat alapján István főherceg, a nádor törvényesíti. A népképviseletről, a neki felelős kormányról, a törvény előtti egyenlőségről, a nemesi kiváltságok megszüntetéséről, a jobbágyrendszer felszámolásáról, a sajtószabadságról – tehát a polgári átalakulásról – rendelkező törvényeket a jogfolytonosság jegyében a rendi országgyűlés hozza meg, és az uralkodói szentesítés emeli törvényerőre áprilisban. Az igaz, hogy az utóbbi ezt sarokba szorítva, kényszerből teszi. Az új rend születésének csakugyan az alulról jövő forradalmi nyomás a bábája (inkább a bécsi, mint a pesti események), de maga a szülés fönn, Pozsonyban és Bécsben zajlik, azt a magyar nemesség és az udvar végzi el, törvényes keretek között: reformmal. A hatalmi elit leváltására (minden forradalom velejárójára) később sem kerül sor. A nyári népképviseleti választásokon jórészt azok jutnak be a polgári törvényhozásba, akik a rendi gyűlésben is követek voltak (Petőfi nem: ellenfele nyilván hazugsággal nyert), mi több: a választások után is a Batthyány-kormány marad hivatalban!

Ám mindezen súlyos tényeket – az országgyűlésben hosszú hónapokon át véghezvitt hatalmas rendszerváltoztató politikai teljesítményt, Kossuth, Deák, Batthyány, Széchenyi, Eötvös és mások művét – a magyar történelmi emlékezetben elhomályosítja egyetlen nap, március 15-e dicsősége. Mondhatjuk erre, így van ez jól: a népeknek, az államoknak naptári dátumok, ünnepnapok, rituális alkalmak kellenek bizonyos kollektív lelki szükségleteik kielégítésére.

A költőknek meg dicsőség – az ifjaknak is, a korosaknak is. Minek kell hát piszkálni őket? Azért, mert a konkrét esetben súlyosabb dologról van szó. A mítoszépítés itt nemcsak öncélú: a Márciusi levél, a Márciusi Charta nagyon is jelenbeli, nagyon is konkrét politikai törekvésekhez akar muníciót szállítani: az utcai radikalizmus, a parlamentellenes populizmus törekvéseihez. Mint látni fogjuk: a rendszerváltozással született Magyar Köztársaság lerombolásához.

A rendszerváltozás megtagadása

Március 15-éhez Csoóri később újra visszatér, előbb azonban fölállít két másik történelmi párhuzamot: 1919-cel és 1945-tel. Ezekkel gyorsan végzünk, lévén mindkettő nettó hülyeség. Az elsőről így ír a szerző: „Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest.”

Elképesztő.

Hogy a költőnek fogalma sincs a magyar egészségügy helyzetéről, a reform indokairól, a konkrét lépésekről (vagy ha van, akkor mélyen hallgat róluk), az még hagyján. De hogy szerinte a kormány e téren – sőt minden téren! – megtett lépései mögött egyetlen cél munkál: a „saját anyagi gyarapodás” „legönzőbb módon” érvényesített törekvése, ez szerintem olyan kijelentés, amelyet magára valamit adó íróember aligha vállalhat. Különösen akkor nem, ha ezzel száz százalékig reprodukálja a jobboldali pártvezér gyűlöletkeltő retorikáját is, ami egy papagájnak dicsőségére válhat, egy költőnek aligha. Már attól is megáll az ember esze, hogy a tőkés milliárdos Gyurcsány politikája: „a cinikus üzleties intézkedések” épp a tőkét, a tulajdont, a piacot, a többi pártot, a parlamentet, a szabad sajtót felszámoló, statáriálisan akasztató, túszszedő proletárdiktatúra gaztetteit juttatják valaki eszébe! Ám ha az illető mindennek tetejébe még arra is képes, hogy összevesse a mai reformok „áldozatainak előre látható számát” (?!) a Lenin-fiúk által fölakasztottakéval, s az előbbit nagyobbnak jelentse ki: ez bizony már nemcsak intellektuális, de morális csődöt is jelez.

Hogy kapjak észbe, hisz Csoóri Sándorról beszélek? Sajnos, tudom: ettől vagyok ennyire zaklatott! A Márciusi levél szerzője az ország szovjet megszállása és leigázása, illetve az ennek megszűntével lehetővé vált demokratikus rendszerváltozás között is lényegi azonosságot állapít meg, mondván: „a demokrácia éppúgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat”.

Ha tanárként hasonló állítással találkozom, tán azt mondom: „ez akkora marhaság, hogy ki se tudom javítani”. Ezúttal nem beszélhetek így, ezért aztán (némiképp magam is marhának tettetve) efféle bárgyú kérdéseket teszek föl: Kedves Csoóri Sándor, valóban, a demokratikus rendszerváltozás során is megöltek mintegy 50 ezer ártatlan magyar civilt? Most is fogságba ejtettek, majd szörnyű munkatáborokba hurcoltak mintegy 120 ezret? Nekik is meghalt legalább a felük? 1989–90-ben is megerőszakoltak több ezer magyar nőt: anyánkat, húgainkat, leányainkat? Ránk erőltettek egy idegen, despotikus ázsiai rendszert? Kik követték el ezt a sok gyalázatot? A győztes MDF-esek? Az Antall-kormány, melynek összetételét szintén valami idegen hadsereg tábornoka határozta meg? A NATO, az Európai Unió, netán a nyugatról beözönlő tőkés befektetők parancsára öltek, raboltak, erőszakoskodtak, ejtettek százezerszámra magyar foglyokat? Ostoba kérdéseim vannak? Elvesztettem a józan eszemet? Én?  

A Márciusi levél fő ambíciója a rendszerváltozás bírálata – valójában a megtagadása. Pontosabban: a békés, a jogállami rendszerváltozásé. Csoóri „a diktatúrában gyökerező demokrácia züllöttségéről és képmutatásáról” beszél. Egyetlen generális okot, végzetes hibát, fatális tévedést jelöl meg: elmaradt a bűnösök felelősségre vonása. Sőt: „az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói”. Minden bajunk, nyomorúságunk oka, forrása ez. „A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben. Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye… ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben…”

Nehezen találom a szavakat.

Vagy kérdezzem meg, hogy komolyan tetszik-e gondolni, hogy a ’90 tavaszán (nyilván a 386-ból 33 mandátumot szerző vesztes MSZP-re) leadott tíz? húsz? vérbírói voks miatt lett két számjegyű a 2006-os költségvetési hiány? Vagy hogy a diktatúra „minden szörnyűségének átömlése” azt is jelenti-e, hogy ha ez a Márciusi levéllel foglalkozó írásom bárhol megjelenne, akkor a viszonválaszt ezúttal sem közölnék? Ja, és a Márciusi levelet is csupán Amerikában nyomtathatták ki, mint a Duray-könyv előszavát?

De hagyjuk ezt. Adjuk át a szót inkább a Magyar Köztársaság elnökének, aki valaha ugyanannak a rendszerváltoztató MDF-nek volt az elnökségi tagja, amelynek Csoóri Sándor, s aki a Magyar Nemzet újságírójának kérdésére válaszolva nyilvánvalóan egykori tagtársának is felel (2007. 05. 12.):

„Ha az a fő baj, hogy ’nem lettek elzavarva a kommunisták’, akkor arra az a válaszom: a rendszerváltó pártok 1989-ben nem beszéltek tisztogatásról. Azt mondták, hogy különbek leszünk a kommunistáknál, mi nem fogunk B-listázni. S különbek is voltak. Sokan most utólag teszik fel a kérdést: miért maradt el a nagy tisztogatás? Azért, mert egy jogállamban ezt nem lehet megtenni. Politikai jogoktól bírói ítélet tilthat el valakit – hacsak nem akarunk a Benes-dekrétumok vagy Rákosi korába visszaesni…

A mai bajokért a rendszerváltást felelőssé tenni öncsalás, és mérhetetlenül káros. A rendszerváltást megkérdőjelezni érzelmi alapon, homályos indokokkal, annak megtörténtét tagadni, számomra érthetetlen. Jellemző magyar válasz ez: problémáink elől illúziókba menekülni…

Nem lehet megkérdőjelezni, hogy egy egypártrendszerű autokratikus berendezkedésről többpárti demokráciára tértünk át... hogy az első szabad választásokon az állampárt megsemmisítő vereséget szenvedett, az Ellenzéki Kerekasztal pártjai pedig elsöprő többséget kaptak, ők uralták mind a kormányoldalt, mind az ellenzéket… Vajon milyen más rendszert alkothatott volna egy alkotmányozó nemzetgyűlés? Az Ellenzéki Kerekasztalhoz mindenki odaülhetett, akinek véleménye volt a pártállam felszámolásáról…”

„Tetszettek volna forradalmat csinálni.”

Az utóbbit, mint tudjuk, már Antall József mondta az „igazságtétel” bajnokainak, még a kilencvenes évek elején. Csoóri, emlékeim szerint, nem tartozott közéjük, ahogy ’89-ben sem szólalt föl a vérbírák választójogával szemben. Most viszont így beszél a kormányról: „parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen”, aminek – demokratikus viszonyok között – az égvilágon semmi értelme sincsen.

Az értelmiség mítosza

Csoóri levelének kulcsfogalma – a kormányon s a népen túl – az értelmiség.

A képlet végtelenül egyszerű: a kormány a nép ellen van, az értelmiség a népért – tehát a kormány ellen. „Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi, és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal…”

Aki tehát a kormánnyal ért egyet, az nem értelmiségi.

Aki nincs velünk: az nincs.

Csoóri az értelmiség szerepét – akár egykor Platón vagy Petőfi – a társadalom vezetésében jelöli meg. A filozófusok és a költők után ő most „a szellem embereit” nevezi meg olyanokként, akik a politikai döntéshozatalra hivatottak, vagy legalább, akikre a döntéshozóknak hallgatniuk kell – ha jót akarnak a népnek. Ebben az összefüggésben bukkan föl újra március mítosza: „1848. március tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első – de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.”

Pimasz leszek: idézem az akkori szellem első emberét, Petőfi Sándort, aki 1848 nyarán ekként vázolta a teendőket a magyar nemzet, illetve a nép számára: „Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! / Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,/ Mint a villám, oly váratlanúl és / oly erővel törj ellenségedre. / Hol az ellen, kérdezed? Ne kérdezd, / Mindenütt van, ahová tekintesz, / S legnagyobb és legveszélyesebb az, / Ki mint testvér símul kebleinkhez. / Köztünk van a legnagyobb ellenség, / A cudar, az áruló testvérek! / S egy közűlök százakat ront el, mint / A pohár bort az egy cseppnyi méreg. / A halálos ítéletet rájok! / Százezerszer sujtson bár a hóhér, / Bár a házak ablakán foly is be / Az utcáról a kiáradó vér!” (A nemzethez)

Tényleg kár, hogy a politikusok, a nemzet, a nép nem őrá hallgattak? A lángeszű fiatalemberre, akinek kedvenc olvasmánya, bibliája a francia forradalom története volt, politikusi eszményképei a jakobinusok, helyes politikai metódusnak pedig (mint verséből félreérthetetlenül kiderül) a más politikai állásponton lévőkkel szemben alkalmazandó tömeges terrort tartotta? (Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar egyetemeken a Rákosi-korszakban „Bolsevik vonások Petőfi lírájában” címmel folytak szemináriumok. Amikor erről egykori irodalomprofesszoromtól értesültem, az irodalom elleni nevetséges politikai agresszió megnyilvánulásának gondoltam a szóban forgó vállalkozást – de ma már nem nevetek a dolgon.)

Csoóri nem elégszik meg az értelmiség politikai iránymutatásra való hivatottságának elvi deklarálásával: az ennek megvalósítására alkalmas gyakorlati programot is meghirdeti a Márciusi levélben: „… kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat…

A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy – jelképesen szólva – szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad… A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői…”

Legvégül mindezek summájaként: „Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.”

„Igazán nagy marhaságokat csak tanult emberek tudnak mondani.”

Az utolsó idézőjeles mondat már nem Csoóri Sándortól, hanem idősebb Antall Józseftől való. Az egykori kisgazda miniszter a fiát, a rendszerváltozás későbbi MDF-es miniszterelnökét intette erre – ez jutott most eszembe, ki tudja, miért.

Visszatérve Csoóri kezdeményezéséhez, illő tisztelettel jeleznem kell, hogy a prágai chartásokra emlékeztető csapathoz – a kormányellenes politikai hevületen túl – kellene még egy s más. Kellene mindenekelőtt előzményként egy idegen nagyhatalom hadserege által eltaposott demokratikus politikai reformmozgalom. Ennek csatolmányaként kellene továbbá két (az eltaposó mintájára szervezett) állampárti diktatúra: egy korábbi, melyet a reform demokratizálni akart, s egy jelenbeli, melyet a reform eltaposását követő restauráció épített újjá. Kellenének még véleményük kinyilvánítása miatt bebörtönzött polgárok, akikkel szolidaritást vállalva – miként a mintaadó prágai chartások: a kormányt deklaráltan nem támadva! – a Helsinki Nyilatkozat szellemében föl lehetne lépni az emberi jogok védelmében. Tudniillik ezek nélkül prágai chartázni nem több nevetséges blaszfémiánál. Megcsúfolása mindazon tiszteletre méltó személyeknek is, akik (Prágában több, Budapesten kevesebb) kockázatot vállaltak azzal, hogy 1977-ben aláírták a tiltakozó nyilatkozatot. Fájdalommal írom le: Csoóri Sándor sajnos nemcsak mostani, de néhai önmagából is bohócot csinál.

Értelmiségiek és demokrácia

Az eset azonban szélesebb összefüggéseket is felvet. A fenti alcím szó szerint megegyezik Körösényi Andrásnak egy 1993 novemberében a Valóság című folyóiratban publikált tanulmánya címével. A kitűnő politológus ebben ambivalensnek nevezi az értelmiségiek demokráciához, illetve hatalomhoz való viszonyát: „a hatalom ugyanis egyszerre vonzó és taszító az értelmiségiek számára… Bár az értelmiség a kulturális-szellemi és a morális értékeket mindig a hatalom fölé helyezte, ugyanakkor ezen értékek létrejötte, ápolása, az életbe való átültetése mindig a hatalomhoz és a vagyonhoz kötődött.”

Körösényi megállapítja, hogy „az értelmiségnek kitüntetett szerepe volt a kapitalizmus és a demokrácia előtti premodern társadalmakban, de a modern XX. századi autoriter, illetve totalitárius diktatúrákban is… elsősorban mint ideológiatermelő[nek]…” A versenyre épülő piacgazdaságban és többpárti demokráciában azonban ez a szerep nemcsak leértékelődik, de egyenesen „szembekerül a piac és a demokrácia működésének logikájával...

A választójog kiterjesztésével, a politikai demokrácia megteremtésével… végbement a hatalom ťszekularizációjaŤ: a hatalom elvesztette szakrális jellegét, és demokratikus legitimitást nyert… A demokráciában a hatalom már nem a társadalmi státushoz tartozó kiváltság, illetve funkció, hanem a választók, a tömegek megnyerésével szerezhető meg… verseny tárgyává válik.”

Ami az erkölcsöt és a magasztos eszméket illeti: „az értelmiségi ideákkal ellentétben” a demokráciában ezek mellett/helyett „prózai érdekek és vágyak vezérlik a politikusokat”, akik „nem abban különböznek más rendszerek politikusaitól, hogy erkölcsileg magasabb rendű… emberek…, hanem abban, hogy az állampolgároknak intézményes lehetőségük van… leváltani őket”.

Ez – a működő demokráciák valósága – szemben áll az értelmiség idealizált, misztikus, szubsztantív demokráciafelfogásával, amely „valamilyen ideális vagy utópikus állapotot tekint mércének, aminek következtében a kialakult… demokráciát nem tartja ťvalódiŤ demokráciának… A demokrácia e szerint nem meghatározott intézmények és procedúrák együttese, hanem normatív, ťtartalmilagŤ meghatározott rendszer. Másképp fogalmazva: a demokrácia nem… a kormányzati rendszerek egy típusa, hanem olyan… rendszer, amelynek… bizonyos politikai eredményt vagy konstellációt (társadalmi egyenlőség, nemzeti egység, politikai részvétel stb.) kell eredményeznie. A demokrácia olyan – tulajdonképpen elérhetetlen – ideált jelent, amely felé állandóan… haladnunk kell, de sohasem érhetjük el.”

Külön súllyal kell figyelembe venni a tényt, hogy egyes magyar (és általában: kelet-európai) értelmiségi csoportok kulcsszerepet vittek a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának demokratikus rendszerváltozásaiban. „Értelmiségiek döntő szerepet játszottak az ellenzék oldalán éppúgy, mint az állampárt reformkommunistái között… Ugyanezen értelmiségiek jelentős része ma pártpolitikai hovatartozástól… függetlenül frusztrált, csalódott: elégedetlen a demokratikus politikai intézmények működésével” – írta 1993-ban Körösényi András (aki mellesleg – a Fidesz hőskorában – az ellenzéki szervezet tagja volt).

Másfél évtized múltán annyit tehetünk hozzá, hogy a frusztráltság mára sokaknál mentális zavarrá fajult, továbbá, hogy immáron korántsem pártpolitikai hovatartozástól függetlenül: a baloldal 2006-os újabb győzelme a jobboldali értelmiség és politikusgárda zöme számára feldolgozhatatlan traumává lett.

Legalábbis ép ésszel és ép lélekkel feldolgozhatatlanná.

Csoóri traumája

Nézzük meg ezek után a Márciusi levél szerzőjének értelmiségi pályáját, hogy jobban érthessük mostani tragikomikus szerepvállalása természetét és motívumait! Megítélésem szerint (mely bizonyára nem független egykori MDF-es alapító tagi és ellenzéki képviselői pozíciómtól) a rendszerváltozásig a magyar értelmiség prominensei közül Csoóri Sándor halmozta föl a legnagyobb morális tőkét. Az úgynevezett népiek között vitán fölül – intellektuális értelemben is. Ezt a morális és szellemi kincset különösen az a körülmény értékelte föl, hogy ő – saját pozíciója és identitása megőrzése mellett – valamiféle táborok fölötti, integráló szerepkört is be tudott tölteni, mondhatni: osztatlan elismerésnek és tiszteletnek örvendhetett. Nemcsak népi („emdéefes”), hanem urbánus („eszdéeszes”) körökben is. Mindennek fundamentuma a Charta ’77 aláírása volt.

A tehetséges parasztfiú – Körösényi értelmiségi természetrajzának mintegy illusztrációjaként – az akkor tipikus úton indult el az ötvenes évek elején: a társadalmi igazságtétel letéteményesének hitt totális diktatúra lelkes híveként. (Rákosihoz írt, mostanság az interneten keringő, dalszerű ódájából nem volna ízléses itt idézni.) ’53 környékén – a jobbaknál ez is tipikus – szembefordult a diktatúrával és saját (a Márciusi levél szóhasználatát idézve:) „téveszméivel”. Az ’56 leverését követő ellenforradalmi konszolidációban – a kényszereknek megfelelően – osztozott az Illyés Gyula szellemi vezetése alatt működő népi tábor magatartásában: inkább nemzeti, mint demokratikus elkötelezettségből fakadó ellenérzésekkel illeszkedett be a poszttotális diktatúra kereteibe. (Jól illusztrálja ezt 1965-ös Kubai naplója, melyben – ma már aligha vállalható – szimpátiával fordul a Castro-rezsim, s főként Che Guevara személye felé.) Ellenérzései erősödését jelzi a prágai chartához kapcsolódó magyar szolidaritási ív aláírása.

A Charta ’77 című nyilatkozatot – mint tudjuk – a ’68-as prágai tavasz leverése nyomán regnáló, a puhuló kádári diktatúránál keményebb csehszlovák Husák-rezsim másként gondolkodókkal (és a helsinki záróokmánnyal) szembeni föllépései váltották ki. A tiltakozást 1977. január 1-jén 242 aláírással hozták nyilvánosságra Prágában, az aláírók közül többeket letartóztattak (köztük Václav Havelt). A magyar szolidaritási akciót az urbánus táborhoz tartozók, közelebbről a Lukács-iskola tagjai kezdeményezték Budapesten, név szerint Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Kis János, Bence György, Kenedi János, Vajda Mihály és mások. A magyar aláírók száma 34-re szaporodott, a január 9-én közzétett nyilatkozatot egy kivétellel urbánusok jegyezték. Az egyetlen kivétel Csoóri Sándor volt.

Illyés – az ellenzékiség legális keretek közti formáihoz ragaszkodó népiek vezére – a szokásos indokkal utasította el az aláírást: ha én, ki státusomnál fogva bizonyos védettséget élvezek, aláírom, az én példámra erkölcsi kötelességüknek érzik majd az aláírást sokan, akik védtelenek, ergo: épp erkölcsi megfontolásból, az ő védelmük miatt nem írhatom alá. Csoóri tette tehát nem csupán a személyes bátorság megnyilvánulása volt, hanem az ellenzékiségnek a népi értelmiség körében addig nem jellemző nyílt vállalása is. Illyés állítólag ezzel a mondattal zárta rosszallását és szigorú feddését: „Mától leveszem rólad a kezem!” Az erkölcsi etalon Nagy László viszont – első, szintén kritikus véleményét korrigálva – pár napra rá így szólt az ifjabb költőtárshoz: „Fiú, gondolkodtam a dolgon, azt hiszem, megmentetted a becsületünket. Ha bármi történne veled: mától az én pénzem a te pénzed is.” (Ezeket a mondatokat 1983 táján egy társaságban magától Csoóri Sándortól volt szerencsém hallani – remélem, pontosan őrizte meg őket az emlékezetem.)

Mint utólag kiderült (s jórészt előre sejthető volt), a kádári Magyarországon 1977-ben nem fenyegette olyan retorzió az aláírókat, mint a Husák-féle Csehszlovákiában: börtön helyett itt csak szilenciumot lehetett kapni. Erre ítélték Csoórit is, aki viszont elnyerte a másik tábor elismerését, s ettől kezdve egyfajta közvetítő-integráló szerepkörbe került. Ez – alighanem az új személyes kapcsolatok hatására is – egyre inkább hatott gondolkodására, amelyet a „másik oldal” iránti nagyobb empátia jellemzett, sőt egyfajta szekértáborokon való fölülemelkedés. S ami talán még fontosabb: a nemzeti alapú ellenzékiség attitűdje mellett egyre erősebbé vált benne a demokratikus alapú ellenzékiség tudata és magatartása – egyben a diktatúra engedte legalitás kereteinek túllépésére irányuló hajlam.

Mindezek vállalása és integrálása jegyében írta meg Duray Miklós Kutyaszorító című könyvének előszavát. A prágai chartát annak idején szintén aláíró magyar kisebbségvédőt és emberjogi aktivistát többször letartóztatták Csehszlovákiában, műve az amerikai Püski Kiadónál jelent meg. Csoóri az egyik legjobb szövegének tekinthető Előszó (és a megjelenés helye) miatt nemcsak újabb szilenciumot kapott, de az Aczél-vezette kádári kultúrpolitika elkövette vele szemben az akkori idők leghírhedtebb szellemi és morális merényletét is: az Élet és Irodalomba 1983-ban Hajdú János által írt cikk révén. Amely egy olyan szöveget szedett ízekre, és ítélt el a szerzőjével együtt, amit nem ismerhettek a magyarországi olvasók, illetve akit természetesen a viszonválasz lehetőségétől is elzárt a diktatúra. Az eset nyomán a nem hivatalos szellemi és erkölcsi Magyarországon a hivatalos nyilvánosságban lezajlott gyalázattal fordított arányban nőtt Csoóri Sándor intellektuális és morális presztízse. Mindkét – lassan ellenzéki tudatúvá, illetve érzületűvé hangolódó – értelmiségi táborban, valamint a határokon túl: a magyarlakta Kárpát-medencei területeken, s a nyugati világban egyaránt. (Jelzi ezt a még 1981-ben elnyert Herder-díj, az 1984-es Bibó István-díj és a többi.) Így jutnak el az események a monori találkozó integráló, majd a Társadalmi Szerződés, illetve a Lakiteleki Nyilatkozat differenciáló állomásain át a többpárti demokráciát megteremtő rendszerváltozásig.

Csoóri pályája a rendszerváltozás történelmi pillanatában ér föl a csúcsra.

Hihetetlen tekintélye van, nemcsak választásokon győztes pártja körében (melynek elnökségében megkerülhetetlen a szerepe), hanem jelentős részben a másik oldalon is, továbbá messze túl a pártpolitikán, sőt az értelmiségi táborokon. (Hogy 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat, az magától értetődik.)

Ma már látható: innentől folyamatosan lefelé vitt az útja.

Az első rettenetes, tragikus botlás a csúcson, 1990-ben történik: a Nappali hold című esszé néhány mondatában. Nem minden ok és alap nélküli, de a szerző politikai státusa miatt jelentős mértékben túldimenzionált támadás indul ellene, valóságos hajtóvadászat. A vád rettenetes: antiszemitizmus. A hetekig, utóéletét tekintve hónapokig, évekig – máig – tartó botrány roncsoló hatását sose tudja kiheverni: a töredékét sem képes visszaszerezni addig birtokolt hatalmas szellemi és morális presztízsének. Törvényszerűen veszíti el korábbi integráló szerepét, lassanként visszasüllyed a saját táborbeli próféta tradicionális, anakronisztikus pozíciójába. (Talán utolsó maradéktalanul sikeres vállalkozása a Duna Televízió létrehozásában vitt kezdeményezői szerep.)

Súlyosbítja a helyzetet, hogy valójában nem tud kiszabadulni az írói-értelmiségi, illetve a politikai-közéleti szerep kettős erőteréből, egy évtizeden át őrlődik a két malomkő között. A direkt politikusi státust elutasítja (nem lesz például képviselő), de elvállalja a Magyarok Világszövetsége elnöki posztját.

Tízévi egyre keservesebb, egyre méltatlanabb küszködés, vesszőfutás után azonban kiderül: a nagy vállalkozás, amelyre 1991-ban föltette talán utolsó termékenynek remélt évtizedét, valójában olyan projekt volt, amelynek adekvát végtermékeként szükségképpen a Patrubány-féle képződménynek kellett előállnia.

Fél évtizednyi hallgatás, őrlődés, depresszió után Csoóri Sándor a romló Fidesz romló vezére körül kezd újra föltünedezni – nem mint érdemleges hatású szellemi tényező, hanem mint kopottas gyűlési díszletelem, aki a tradicionális jobboldali közönség egy részére még így is gyakorolhat némi vonzerőt.

S most, egy nagyszerű pálya kisszerű végéhez közel, kijött a Márciusi levéllel: a belőle kiolvasható szellemi és morális kondícióban. Szembefordulva a rendszerváltozással, a parlamentáris demokráciával, a józan ésszel – végképp kifordulva egykori önmagából. „Fáj az istent roncsokban látni” – indul Juhász Ferenc Ady Endre utolsó fényképe című verse. Annak ellenére ez jár a fejemben, hogy tudom, Csoóri nem volt isten, Ady pedig csak testi mivoltában vált végül romhalmazzá…

Ha visszagondolunk Körösényi Andrásnak az értelmiség demokráciához fűződő ambivalens viszonyáról szóló fejtegetéseire, s ha odarakjuk mellé a Márciusi levél írójának pályaívét, akkor sok minden érthetővé lesz – ám természetesen semmi sem válik elfogadhatóvá. (Kínunkban még arra is gondolhatunk, mennyivel jobb, kényelmesebb, biztosabb közeget kínált a becsületes értelmiséginek a diktatúra. Ott egyszerű volt: bárhova szúrtunk, mindenütt a pártállamba találtunk bele (lásd Illyés nagyszerű költeményét: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”). Az ember úgy írhatott alá nyugodt lélekkel egy Bős–Nagymaros elleni tiltakozást, hogy még csak konyítania se kellett a vízügyhöz vagy a környezetvédelemhez: biztos lehetett benne, hogy egy rossz pártállami beruházás – maga a pártállam – ellen tiltakozik. Most viszont – a többpárti demokráciában – minden bonyolulttá vált. Minimum tájékozódni kellene egy kicsit az egészségügy helyzetéről, bizonyos szakmai kérdésekről annak, aki nem akar merő ostobaságokat írni vagy mondani…)

Hihetetlen, de nyilvánvaló: Csoóri Sándor a demokratikus rendszerváltozás talán legnagyobb vesztese.

A leghihetetlenebb az, hogy nemrég ő maga vallotta be sokkoló őszinteséggel: „A szólásszabadság az én számomra Magyarországon a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket, és nagy teret nyit a Semmi előtt. Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben minden cenzúra ellenére lélekben sokkal szabadabb író, sokkal szabadabb ellenzéki író voltam, mint amennyire szabadnak éreztem magam tizenöt év óta a demokráciában.” (Magyar Nemzet, 2005. december 24.)

Döbbenetes! Ez volna a XXI. század magyar költője? Akinek igazi lételeme a diktatúra, s a demokráciában csak tátog, mint hal a parton? Csakugyan ebben a rémalakban kísértene ma Petőfi szelleme?

Kutyaszar a hóbul

Csoóri mostani levelét aláírta vagy száz jobboldali (fideszes) értelmiségi. Majdnem mindenki, aki számít – szerintem: mindenki, aki nem számít. Néhány nevet személy szerint is szomorúan látok, a legszomorúbban a drága jó Mádl Ferencét, aki öt esztendőn át a Magyar Köztársaság elnöke volt – még két éve is. Ahogy a levélben írva van: „a diktatúra minden szennye és szörnyűsége” főleg „az utóbbi öt esztendőben... ömlött át zavartalanul a demokráciába”. Az ötből háromban ő volt az államfő. Vajon hogy írhatta ezt alá? S a többiek, hogyan: ezt a rendszerváltozást, demokráciát megtagadó, közönséges sületlenségeket tartalmazó, gyengén megírt szöveget, amelyben a magyar szellemi élet egykori oszlopa romokban, széttörve a földön hever, s a régi delejes költői erő is csak itt-ott, halovány, indigószerű lenyomatként sejlik föl néha-néha!

Az aláírás két érdemleges okkal magyarázható: az intellektuális (és morális) ítélőerő hiányával és/vagy az ezek elé helyezett föltétlen politikai lojalitással. Az előbbinek a híja, az utóbbinak a megléte ellentétes az értelmiségi státussal – a kettő együtt: végképp. Egy éve voltam olyan bátor leírni a Népszabadságban, hogy jobboldal – szellemi értelemben – nem létezik ma Magyarországon. Csoóri levele, az aláírók tömege (s az alá nem író kivételek hallgatása) most igazolják akkori pimasz kijelentésemet.

A dolog azonban nem intézhető el ennyivel. Nem elég legyinteni a szánalmas színvonal okán: lesajnálni és veszélytelennek ítélni a Márciusi chartát – még akkor se, ha közvetlenül nyilván nem lesz belőle semmi (szellemi és morális felsőház végképp nem). Mert a politikai jelenségek hatása nem szellemi és morális színvonaluk függvénye. A modern média- és tömegdemokrácia korában különösen nem, a mai magyar közéletben főleg nem, a jelenlegi magyar jobboldal Orbán-teremtette és uralta világában pedig végképp, sőt egyáltalán nem!

A jelen helyzetben adekvát pimaszságot egy kiváló barátomtól kölcsönzöm (akárcsak én, rendes, vidéki sarjba oltódott liberális ő is), szavai szerint a Márciusi levéllel és a chartával a mai magyar jobboldal valódi természete úgy lepleződött le, úgy jött elő: ahogy a kutyaszar kimarad a hóbul.

Sokat írtam már az Orbán-féle radikális populizmus törekvéseiről, amelyek szerintem immáron nemcsak hosszabb, de rövidebb távon is súlyos fenyegetést jelentenek a rendszerváltozással született parlamentáris demokráciára: a Magyar Köztársaságra. E törekvések szerves része a szekularizált, versengő demokrácia intézményeinek gyengítése, szellemének szisztematikus aláásása. A demokráciában nem morális abszolútumok: a jó és a gonosz erői vívnak egymással élet-halál harcot, hanem különböző, legitim társadalmi és politikai részérdekek, illetve törekvések. Ezek, bár mélyen meg lehetnek győződve a maguk igazáról, nem léphetnek föl azzal a végletes igénnyel, hogy ők a társadalom, a nemzet egészét képviselik, ellenfeleik (azaz: ellenségeik) pedig mindezek lerontásán, elpusztításán fáradoznak. Nem emelhetik föl a pártpolitikát – egyre erősebb és aggasztóbb papi segédlettel – a világnézeti és erkölcsi kizárólagosság álságos, hamis dimenziójába. Valójában: nem húzhatják le a politikai fundamentalizmus émelyítő, minden demokráciára halálos veszélyt jelentő mocsarába.

Csoóri Sándor levele nyíltan kérdőjelezi meg a magyar parlamentarizmus alapintézményeit. „Az emberek jellemét” a „kormányzás formája” elé, a „szellemi és morális felsőházat” a nép által választott országgyűlés fölé óhajtja helyezni. Ez a szánalmasságában is szörnyűséges – a hatalomra törő jobboldal orákulumai, köztük magas egyházi személyek által „szentesített” – iromány a legrosszabb politikai törekvésekhez szállít muníciót: zavaros „szellemi” kotyvalékot.

Minél sötétebb a mákony, annál jobban butít.

Minden porcikám borzad tőle, tiltakozik ellene.