Első érzésem a szégyen. Mégpedig amiatt, hogy csak öt évvel a színház elkészülte után valósult meg ez a kézenfekvő ötlet. De eszembe jut az is, hogy talán mégsem csak a szégyenletes hanyagság e feledékenység oka. Mert igaz, hogy az új Nemzeti felépítésének egyik legszorgosabb harcosa volt Gobbi Hilda volt, de mégsem akkora csoda, ha a megvalósulás ocsmányságai közben, s pláne a rémületes végeredmény láttán, nem elsősorban az ő nemes és önzetlen küzdelme jutott az eszünkbe. A szégyenérzést szomorúság váltja föl.

Később mindent feledtet a háromórányi harsány röhögés. Hamvai Kornél új darabja, melyben Michael Frayn Balmoralját telepíti át az 1953-as Magyarországra, a szigligeti alkotóházba, remek bohózat, Babarczy László rendezésében pompásan előadva. Hamvai egyetlen viccet sem hagy ki, ami embernek eszébe juthat e történet közben. Kezdve attól, hogy az eredeti címben szereplő kastély nevét egy ékezettel megtoldva magyar jelzővé és műfaji megjelöléssé alakítja, addig, hogy az őzve beszélő mindenes - az eredetiben skót lakáj - amikor a halott írót helyettesíti, annyira kerüli az ő-ket, hogy például mi a szösz! helyett mi a szesz!-t mond, persze éppen akkor, amikor a társaság skót whiskyt vedel.

Az ötletek áradata közben a cselekmény humora sem vész el, legfeljebb kevesebb fordulatra jut idő, mint amennyit egy ládába dugott álhalott sejtet. Az elhunyt és rejtegetett író akár többször is föltámadhatna, Hamvai reggelig is győzné. Talán a játszók is. Gazsó György bravúrosan kettőzi meg önmagát a szangvinikus költő és a helyére lépő mindenes szerepében, Blaskó Péter kitűnően szenvedi el a feladatára alkalmatlan gondnok kínjait, Rátóti Zoltánnak elég egy fintor, hogy a részint narcisztikus, részint könyörtelen pártkritikus lelke mélyén gondosan rejtegetett, kifinomult ízlését érzékeltesse. Udvaros Dorottya lendületes író-karrierista, Marton Róbert szemérmes-szégyenkező följelentő. Mertz Tibor derekasan küzd a darab egyetlen nehézkesre sikerült figurája, az olasz újságíró szerepével. Sipos Vera és Hevér Gábor a hatalom öntudatlanul öntudatos, jámbor kiszolgálóiként segítik elő a történet lezárását. Garas Dezsőt magában is gyönyörűség nézni. Egy öreg írót alakít, aki bölcs mosollyal szemléli a részben maga kavarta bonyodalmat, de a mosolyból mintha kollégáinak is kijutna - talán élvezi az előadást.

Másnap a Nemzeti nagyszínpadán Szomory Dezső Hermelinjét mutatták be, Kaszás Attila helyett Stohl Andrással a főszerepben. Stohl valószínűleg nem alkalmas Szomory író-hősének, önarcképének árnyalt megjelenítésére, ám nem rajta múlik az előadás kudarca. Horesnyi Balázs monumentális díszletében, Pilinyi Márta ötletszerű jelmezeiben, a rendező Balikó Tamás vezetésével az előadás szinte mindenféle színházi hanggal megpróbálkozik. Hol bohókás, hol szatirikus, hol karikíroznak, hol lélektani realizmussal próbálkoznak. Csak Szomory Dezső egyéni, összetéveszthetetlen költészete nem szólal meg egy percre sem. A legtöbb szerepet véletlenszerűen oldják meg a nagyon különböző színészek nagyon különbözőképpen. Schell Judit és Básti Juli persze most is formátumos. Ámde Schell Judit előadásában Tóth Hermin céltudatos, felvilágosult nő, akinek a portréjába sehogyan sem illik bele a lány előélete. Básti Juli pedig a második felvonásban egy tökrészeg nagyasszony harsány magánszámát adja elő nagy sikerrel - Lukács Antónia egyszerre igazi és színésznőileg megjátszott fájdalma helyett.

(Hamvai Kornél: Szigliget, Szomory Dezső: Hermelin. Nemzeti Színház)

Mertz Tibor, Sipos Vera és Blaskó Péter a Szigligetben