Az egészségügy nem szolgáltatásként, hanem szolgálatként működött a rendszerváltás előtt, és sok tekintetben így működik ma is. Ilyen rendszerben elsősorban a belső minőség-ellenőrzés működik, és működött is - jól-rosszul - a szakfőorvosok, az országos intézetek és a szakmai kollégiumok rendszerében. A ma protokollnak, útmutatónak nevezett eszközök egyes funkcióit a módszertani levelek látták el. A rendszerváltást követően ez a gyakorlat lényegében megszűnt, a mai szakfőorvosi rendszer kialakulóban van, de eszközrendszere gyakorlatilag nincs.

A különböző szakmák többször letették a minisztérium asztalára a javasolt minőségmutatók katalógusát, és az OEP el is kezdte alkalmazni ezek egy részét, s néhány továbbit is. Nem az orvosok vagy más egészségügyi dolgozók, és nem is a szakma felelőssége, hogy ezek rendszerbe állítása nem történt meg. További minőségügyi adatokat lehet megismerni az orvosszakmai tudományos társaságok kongresszusain, de a minisztériumi és OEP-tisztviselők napjainkban már nem járnak ilyen helyekre, inkább politikai vitákon vesznek részt.

Igaza van az exminiszterjelöltnek abban is, hogy az OEP ma eljárások költségeit téríti - úgy, ahogy. De olyan nincs, amit elvárna, hogy gyógyulást lehessen az árán finanszírozni, ehhez ugyanis meg kellene tudni állapítani a gyógyulás - és nem a gyógyítás - költségeit. A jelenlegi HBCS-rendszer anynyiban teszi érdekeltté a kórházakat a szövődménymentes gyógyításban, hogy a szövődmények ellátását az OEP nem téríti külön, az a kórház kockázata. A rendelőkben ilyen érdekeltség nincs, ezért lenne fontos a járóbeteg-ellátás költségtérítésének fejlesztése, amit a minisztérium és az OEP már egy évtizede halogat. Ennek az lenne a lényege, hogy a kórházihoz hasonló komplex normatív finanszírozást (úgynevezett vizitcsoportok) alkalmazzanak az ellenőrizhetetlen tételes térítés helyett.

Dr. Erdős Attila a "szakmát" teszi felelőssé a protokollok betartásáért. Valóban, egy szakma művészete abban is rejlik, hogy megtaláljuk az adott beteghez illő protokollt, és azt szakszerűen hajtsuk végre. De fel kell ismernünk azokat az eseteket is, amikor el kell térni a protokolltól. A sikerrel és sikertelenül alkalmazott protokollok és az eltérések elemzése vezet el a protokoll finomításához, időszakos átírásához. És ne feledjük, az egyes betegségekhez kapcsolt protokollokat azt követően lehet csak alkalmazni, ha a betegség kórisméje megszületett.

Bizony, jó lenne, ha a "jó" szolgáltatók több pénzt kapnának, mint a roszszak. Függetlenül attól, hogy nem derül ki, melyik szolgáltató a "jó" szolgáltató, s hogyan mérhető a jó vagy a rossz gyógyítás. Ehhez azonban nagyon sok előkészítő munka szükséges. A gyógyítás eredményességének mérése nehéz tudomány, és nem néhány hetes feladat.

Könnyű például látszólag jó eredményt elérni egyes daganatos betegségek sebészi kezelésében, ha valaki csak a korai stádiumú, a kísérőbetegségekben nem szenvedő betegek ellátását vállalja, míg másutt a súlyosabb esetekbe is belevágnak. Nem mindegy, hogy adott esetben onkológiailag korrekt kiterjesztett műtétet, vagy csak látszatműtétet végeznek el, amelynek rövid távú eredménye jó ugyan, de az ötéves túlélés esélye alacsonyabb. Másként értékelhetők a szívinfarktus halálozási adatai egy olyan kórházban, ahol 365 x 24 órán át működő szívkatéteres laboratórium is van, mint ott, ahol a gondos fektetést protokolltól függetlenül csak alvadékoldó gyógyszerrel lehet kiegészíteni.

Ezzel szemben évek óta elmarad még a különféle díjtételek módszertanilag korrekt karbantartása is. Márpedig korrekt árképzés nélkül a minőségügyről is csak annyit mondhatunk: mi harminc?

A szerző orvos