A pénz sem boldogít
A most bemutatott új dráma mintha a Kvartett fele volna. Nem csak azért, mert mindössze két szereplője van. A Kvartettben egy '56 után diszszidált amerikai magyar családi boldogságot szeretne vásárolni vagyonából, egyúttal meg szeretné hálálni egy volt karhatalmistának, hogy annak idején megmentette az életét. A négy ember kapcsolata gazdag viszonyrendszerben jeleníti meg az elmúlt évtizedek történetét. A jótett lehetetlennek bizonyul, a felhalmozódott nyomorúságot, lelki görcsöket nem lehet meg nem történtté tenni, a pénz nem boldogít. Azt sem, aki adná, de azt sem, aki kapná.
A Radnóti Színházban most bemutatott Prah cselekményében az amerikai ismerőst egy lottószelvény helyettesíti. Egy középkorú házaspárt vág fejbe a szerencse. S a múlt, a felejthetetlen, a lélekben megszüntethetetlen, több évtizedes kínlódáson a hatszázmilliós vagyon sem segít. Sőt nemcsak felszakítja a múltat, nemcsak előhozza a jelen keserveit, de szörnyű jövőt is sejtet. A felszínen a szorongásról szól a történet. A könnyedebb, hajlékonyabb, derűsebb alkatú férfi még csak-csak átadná magát az örömnek, az asszony azonban totális morális összeomlást vizionál. A férj azon túl, hogy kurvázni fog, nyilván kénytelen lesz betagozódni a gazdagok maffiájába, a gyerekek pedig nyilván minimum kábítószerezni fognak; de ha nem, ha mondjuk a férj elképzelése szerint nyugati elit egyetemekre fognak járni, akkor meg még inkább elszakadnak a szüleiktől. Az asszony szorongásai azonban kétértelműek. Amennyire humorosan eltúlzottak, éppen annyira valószerűek. Egy rémisztő világ képe fogalmazódik meg bennük. Az eddig számukra megközelíthetetlen, ám most kézközelbe jutott nagyvilág még félelmetesebb, mint az ismerős szegénység, a mindennapi robot, a kényszerű, kisszerű csalások. Az első pillantásra vicces félelmek mélyén súlyos igazság van.
A két ember párbeszéde bravúrosan cikázik a végletek között. A remény és a rettegés, a tréfa és a fájdalom váltakozik. Hol a jugoszláv eredetű kakaósdobozba rejtett - innen a port jelentő, szimbolikus értelmű cím - szelvényt féltik, hol tőle félnek.
A darab mélyszerkezetében is kétsíkú: részleteiben realista, egészében jelképes. Minden apróság a leghétköznapibb valóságból vétetett, az egész történet viszont alig elképzelhető. Mintapélda lehetne Lukács György különösség kategóriájának megvilágítására. A Radnóti Színházban Horgas Péter díszlete maga is elmondja ezt a kettősséget. Egy műanyag tetejű nyitott verandán egyesül konyha, kamra. Benedek Mari is köznapi öltözékeket ad a szereplőkre. Minden apróság igazi, az összkép szürreális. Valló Péter rendezésében a keserű humor dominál. Börcsök Enikő rettentő mélységeket éreztet meg az asz-szony félelmei mögött. Alapjában tompult fájdalmat hordozó arcán iszonyú, lélektorzító fájdalmakat képes megvillantani. Naiv tisztaság, erkölcsi igényesség feneketlen gonoszsággal szinte vibrálva cserélődik rajta. A nagy pénzzel elérhető jövő látomásai a reménytelenségben való konok megátalkodottságot rajzolják vonásaira. Schneider Zoltán mosolygós, jóindulatú maflát játszik. A férj végül is mindent belát és megért, az aszszony erős pesszimizmusa legyőzi jámboran felszínes derűjét. Hogy végül mi történik a szelvénnyel, azt talán nem illik elárulni. Annyit viszont el kell mondanom, hogy a befejezést szentimentálisnak érzem. De bármely más vég sem szólhatna másról, mint hogy a pénz sem segít. Csak azt adhatja meg, ami a világban benne van.
(Spiró György: Prah. Radnóti Színház)
