Azt szokták mondani, hogy a magyarok egyfolytában halottaikkal küszködnek. Újra eltemetik száműzötteiket – Kossuthot, Rákóczit, Károlyit, Bartókot, Horthyt, Jászit –, kivégzetteiket, mint Rajk Lászlót, helyreállítják vagy újraalkotják a megsemmisített emlékjelet, mint Gömbös Gyula esetében, száműzik az emlékművet, mint Kun Béláét vagy Marxét és Engelsét, összetörik az emlékjelet – a Prohászka Ottokárét, a Lukács Györgyét, a Polányiakét, Ságváriét. De hát ez történik, bárha kisebb vehemenciával, másutt is Kelet-Európában.

Ám a halottak porának szétszórása, a holttestek meggyalázása – ezt megtették Cromwellel és követőivel az angol polgárháború után: mindenre van precedens –, ez azért több, mint amit eddig megtapasztaltunk.

Kádár János él. Honfitársaink többségének nézete szerint ő volt a huszadik században a legnagyobb magyarországi államférfi. Az 1956. októberi forradalom évfordulóján tízszer annyit írtak róla, mint az általa kivégeztetett ellenfélről, Nagy Imréről. Különféle politikai erők kádárizmussal vádolják egymást, miközben Kádár János népszerűségére, sikereire, az általa megteremtett szerény jólétre, köznyugalomra és közmegegyezésre vágyakoznak, s e törekvésükben az ő nyelvét, az ő gondolatait használják, az ő habitusát utánozzák. Kádár János pozitív és negatív kultusza a rendszerváltás, a polgári demokrácia kudarcának visszája.

A legkezdetlegesebb fekete mágia szánalmas és viszolyogtató eszközeinek használata Kádár és Kádárné porain megmutatja, a boszorkányság, a vajákosság, a táltosság, a sámánizmus: csak ennyije van a jobboldalnak ahhoz, hogy megpróbálja elorozni a halottól posztumusz győzelmét. A konszolidált, modern tekintélyi állam máig sugárzó méltóságával szemben nem maradt más, csak az éjszakai rítusok gyerekes, ágyba vizelős atavizmusa.

Az előbb mondta nekem valaki telefonon, ha ez Horthy Miklós hamvaival történt volna meg, már lángolna az ország. Igaza volt.

Miközben lidércek huhognak és szovjet emlékművek hullanak a porba: a Lenin által alapított rendszer milliószor megalázott kísértete visszatér – és nem mernek vele nyíltan megküzdeni, csak gyáván, utólag, rejtve, név nélkül, „az éj leple alatt”, és gondolati szerszámuk hozzá ugyanaz, mint a huszadik század derekán, a fasizmus.

Akik nyíltan próbáltunk küzdeni, a fölvilágosodás gondolataival – és nem utólag –, javarészt szótlanul, hökkenten szemléljük az élő halottak harcát a halott élőkkel.

A szó nem a fölháborodásé, hanem a keserűségé: a posztumusz politikai győzelem mellé a magyar neofasiszták még avval is megajándékozzák Kádár Jánost a huszonegyedik század elején, amit még hívei is elvitattak tőle néha, a tragikus nagysággal.

Kádár János és Kádár Jánosné megkapta szörnyű ellenségeitől a síron túli legnagyobb elismerést. Kádárék útján nem lehet járni. Ellenfeleik útján pedig banális és barbár mocsárba fullad az ország.

A polgári demokrácia kopott, foszladozó díszletei között a bolsevizmus és a fasizmus küzdelme folyik, bolsevizmus és fasizmus nélkül. Magyarországnak mintha nem is lenne többé politikai fantáziája. Jövője üresnek tetszik.