Borús május elseje
1949 és 1988 között a Szent István-napot "az alkotmány ünnepének" hívta a rendszer. Az álkommunista rendszer le akarta tagadni az arisztokratikus múltat. A félliberális kapitalizmus le akarja tagadni a proletár jelent.
Az 1945 előtti tőkés rendszer nem tagadhatta le a munkásosztály létezését, csak méltatlannak nyilvánította az ország vezetésére - mint nemzetidegent. Az 1948 és 1989 közötti egyenlősítő-fejlesztő-modernizáló-tervező államkapitalizmus egy darabig emlegette a munkásosztályt, amelyről azt füllentette, hogy uralkodó osztály. A valódi uralkodó osztály annyira félt az ellene '56-ban föllázadt, névleges "uralkodó osztálytól", hogy megpróbálta szociális és bérkedvezményekkel csillapítani.
A késő Kádár-kori magyarországi nyilvánosságból - a lengyelországi munkáslázadás után - eltűnt a munkásosztály, helyette "a progresszió szubjektuma" (a haladó folyamatok főszereplője) "a reform" lett, a rendszer ideológiája hirtelen megtelt liberális és nacionalista tartalmakkal. Ekkor kezdődött a magyarországi proletariátus láthatatlansága.
A piac történetileg példátlan elsőbbségére támaszkodó újkapitalizmus elérte az osztályháborúban, hogy a lakosság relatív többségét alkotó proletariátust - a fokozódó kizsákmányolás mellett - kitaszítsák a szimbolikus térből (így pl. a médiákból), és csak "a gazdaság" álnéven emlegessék. Köztudomású, hogy Magyarország nemzeti jövedelmének döntő hányada az ipari exportból származik. Vajon ki állítja ezt elő? Rejtély.
A munkások persze ma valóban nem olyanok, mint ahogyan a közkeletű mitológiában szerepelnek, a szociofotókon, Derkovits képein, Kassák írásaiban.
Edward P. Thompson, a nagy angol marxista történész írja egy helyütt, hogy próbára teszi az ember szemantikai - a szavak jelentésére vonatkozó - türelmét, ha "burzsoáziáról" olvas a tizenhetedik-tizennyolcadik századi brit történelem összefüggésében, hiszen az akkori tőkések jelentősebb része vidéki földbirtokos volt. Történeti képzeletünk a "polgárság" képzetét a városhoz, különösen a nagyvároshoz (Párizshoz!) köti. A lényeges strukturális értelemben ez nem sokat számít - a tőke szerepe a meghatározó -, ám szellemi stratégiának hatástalan.
Hasonlóképpen: a "proletariátus" emlegetése próbára teszi a globális kapitalizmus értelmiségének "szemantikai türelmét". Azok, akik még rendelkeznek az absztrakció képességével, persze beláthatják, hogy a termelőeszközöktől elválasztott, árutermelő bérmunkások: proletárok, akkor is, ha a régimódi, hatalmas ipari üzemek száma csökkent, de tény, hogy a megszilárdult történeti képzet, amely tarkább a marxi filozófia és politikai gazdaságtan meghatározásánál, egyebeket is tartalmaz. Jelesül: politikai és kulturális vonásokat. A "proletariátus" fogalmán (intuitívan és pontatlanul) az osztályharcban aktív, kezdeményező részt vállaló, áldozatkész, közösségi szellemű, szervezett és szocialista, nagyüzemi munkásságot volt szokás érteni, amelynek társadalmi létformája "a tömeg", lakóhelye és privát tere ("habitat") a munkásnegyed (Csepel, Wedding, Billancourt, Presznya, Whitechapel, Lower East Side), magaskultúrája a munkásotthon, a forradalmi szeminárium, a szavalókórus, a marxista mozgalmi sajtó és "a párt". Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt.
Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos fölismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma - újra - elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak).
Ám hasonló okok hasonló okozatokhoz vezetnek, s egyszerű példán bizonyítható, hogy a munkásmozgalmi hagyomány olyan "toposzai", ismert, jelképes "hívószavai", mint május elseje - a proletár internacionalizmus -, nem kevésbé időszerűek, mint valaha, bár a szereplők némiképpen átalakultak. A proletár internacionalizmus valamikor arra volt (lett volna) való, hogy leküzdje a burzsoá osztályállam legfontosabb önigazolását ("legitimációs ideológiáját"), vagyis azt a balhitet, amely szerint a tőkés osztályállam minden honpolgárt képvisel, s a nemzetállam által megtestesített nemzeti érdek a nemzetállami határok között csakugyan egyetemes, s amely szerint a munkás legfontosabb vetélytársa nem saját nemzetállamának burzsoáziája, hanem a szomszéd állam proletárja. Itt az ellenfél egyértelműen a polgári nacionalizmus, imperializmus és militarizmus volt. Avval, hogy a szociáldemokrata parlamenti pártok betagozódtak a polgári nemzetállamok politikai gépezetébe, elfogadták ennek a gépezetnek a fő legitimációs elvét ("a nemzeti érdek" elsőrendűségét), és 1914 augusztusában az ismert módon megbuktak, minden ellenkező fogadkozásuk ("bázeli harangok") ellenére.
Ez a probléma se szűnt meg teljesen, bár fejlett ipari államok között jelenleg nem folynak komoly háborúk. Persze a hatalommal rendelkező ("mainstream") baloldali pártok ma az egyenlőség s evvel a nemzeti egység száz százalékig polgári politikáját űzik, osztályelkötelezettség helyett pedig "társadalmi igazságosságról", "a szegénység fölszámolásáról", "egyetemes társadalombiztosításról", "biztosított megélhetésről" (living wage, Grundeinkommen) szavalnak - no nem nálunk! -, de azt se túl őszintén. Evvel persze az első világháború előtti szociáldemokrácia tragédiához vezető útját követik (nálunk persze még ezt se, nálunk már elérték a végcélt: a "baloldali" és/de polgári osztálypolitikát).
A bevándorló, migráns munkások, vándormunkások, vendégmunkások kérdésénél azonban minden kiderül. Az ún. Bolkestein-direktíva az Európai Unióban azt írja elő, hogy - egyszerűsítek - a valahonnan bevándorló munkásra az ún. "célországban" az "eredeti" ország (ahonnan kivándorolt, áttelepült) szabályai és viszonyai legyenek irányadók. Így a szegényebb országból származó munkás akkor is képviseli a bérlenyomó hatást, úgy se keveredhet ki eredeti nyomorából, ha távozik hazájából, és másodrendű szociális alany marad a gazdag országokban. Az a neoliberális, globális, piaci, szabadversenyes, szabadkereskedelmi stb. kapitalizmus, amely minden akadályt eltávolított a tőkejavak zavartalan áramlásának útjából, kínai falakat épít a munkaerő elé avégett, hogy a munkabéreket és a járulékos szociális költségeket mindenütt a lehető legalacsonyabban tartsa.
A pesti "baloldali" rádió gazdasági hírműsorában hallom április 25-én, hogy a vállalkozók elégedetlenek a magyarországi "munkaköltségekkel" (magasnak találják őket). Ha nem nyomjuk lejjebb a reálbéreket, még megsértődnek, és még szegényebb, még antiszociálisabb államokban lelik meg boldogulásukat. A végén még sztrájkba lépnek. (Ahogyan Brecht írta 1953-ban a berlini munkásfölkelés után a régi NDK vezetőiről: a nép elvesztette a kormány bizalmát, a legjobb volna, ha a népet föloszlatnák, s a kormány új népet választana; a tőke elégedetlen a kizsákmányolás mértékével - vonuljon az utcára, s törje be a szakszervezetek ablakait!)
Ha a mai munkásosztály nem jön rá, hogy minden erejével védenie, pártolnia kell a bevándorló munkásokat, akkor megint legyőzik. Az egyik magyarországi szakszervezet ugyanabban (!) a közleményben tiltakozik, mert az új EU-tagok dolgozóival szemben egyébként mereven ellenséges budapesti kormány lazítana a román és bolgár gépkocsivezetőket sújtó korlátozásokon, s ugyanott egyben fölszólítja az állítólag "baloldali" kormányt, hogy képviselje a magyarországi munkavállalók érdekeit - Németországban! (Ez egyébként ráfér a tőlünk áttelepült dolgozókra, lásd a SoKo Bunda-akciót, amellyel a németországi hatóságok törvénytelenül zaklatták őket.) Az osztályharc mai helyzetében nem a nemzetállami nacionalizmus, hanem a bevándorlóellenes új xenofóbia (idegengyűlölet) a hatékony legitimációs-ideológiai fegyver, s ez remekül működik is, lásd a franciaországi elnökválasztás aggasztó eredményét.
Az idei május elsején a bevándorló, tartósan vagy ideiglenesen letelepült, munkát kereső külföldi dolgozókkal való szolidaritás az internacionalizmus követelménye. Ha politikailag erőre kap - tulajdonképpen: újjáalakul - a mai munkásosztály, ez az a pont, ahol szakítania kell a hatalmon lévő polgársággal, akkor is, ha ugyanazt a rockot hallgatja, mint az osztályellenség.
