- Most legalább látják, mit csinálok - mondja.

Szavakkal nehéz leírni azt, ami lejátszódik előttünk. Négy óra lehet, a gyerekekért érkező szülők egymás után lépnek az iskolába, Varga János pedig csak rájuk néz, és már mondja is be a tanulók nevét. Tizenhat kapcsoló van előtte, minden osztályhoz egy. Gyors fejszámolást végzünk: legalább négyszáz archoz kell egy nevet társítania. Aztán kiderül, hogy tévedtünk. Varga ugyanis nemcsak a szülőkre emlékszik pontosan, de a nagyszülőkre, testvérekre, szomszédokra és mindenkire, aki egyszer már eljött valakiért. Jegyzetfüzetet veszünk ekkor elő, amibe hosszas gondolkodás után is csak ez a közhelyes kifejezést kerül: hihetetlen.

Mintha csak a napos oldalra teremtette volna az isten. Anyjától örökölte a jókedvet és még valamit, ami könnyűvé teszi az életet: a belenyugvás képességét. Szentlőrinckátán született, sokáig autószerelő akart lenni, ám egy ismerős tanácsára mégis Budapestre adták cukrásztanulónak. Egye farkas, mondta Varga, azonnal tudomásul véve a változást. Ilyen volt mindig: nem perelt a sorssal, nem elégedetlenkedett, nem vívott felesleges csatákat, melyeket úgyis csak elveszített volna a végén.

Tizennyolc éves volt, amikor kitört a forradalom. Az utcákat járta, előbb kíváncsian, aztán tétován. Nézte a felborult villamosokat, a fegyverrel rohanó embereket, és lassan rájött valamire: nem hősnek született. Hazautazott, és csak a harcok után tért vissza, hogy dolgozzon. Nem cukrász lett azonban belőle, hanem cserépkályhás, amikor pedig egy újabb ismerős horganyzónak hívta az Elzett gyárába, a megszokott fordulattal válaszolt: egye farkas.

Dolgozni kezdett tehát Varga, majd katonának vitték. Szakács lett a miskolci laktanyában, ahol furcsa dolgot fedezett fel magán: szinte mindenkire emlékezett, akit ebédelni látott. Két hét után tudta a laktanyában szolgáló katonák nevét és rendfokozatát, az arcok, mint a kulcsokról készített viaszlenyomat, úgy maradtak meg a fejében. Ott volt például Ungvári, a bokszoló. Csupán tíz napig aludt a fölötte lévő ágyon, de amikor tizenöt évvel később véletlenül találkoztak, azonnal megismerte. Őrmester voltál, és a Dózsában bokszoltál, mondta Ungvárinak, aki akkor éppen Biszku Béla testőreként dolgozott. Az döbbenten nézett rá, mintha nem hinne valamit.

Leszerelés után tizenhét évig volt horganyzó Varga János. Ugyanazt a munkát végezte, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mindig mindent ugyanúgy, ám ez a legkevésbé sem zavarta. Vödrök, lábosok, kannák, csövek, üstök fordultak meg a keze alatt, néha még álmodott is velük, de másnap úgy fogta meg mindegyiket, mint a legelső napon. A monotóniát elfogadta, a munka nem zavarta, és talán így töltötte volna el az életét, ha nem hívják sofőrködni. Rögtön igent mondott. Az embernek úgyis csinálnia kell valamit, hát miért ne lehetne belőle éppen sofőr?

Csendben teltek az évek. Varga előbb a folyami kavicskotró vállalatnál dolgozott, aztán a Bubivnál, a hétvégeken focimeccsre járt vagy a feleségével sétált a Szent István parkban, és nézte a Vígszínházba igyekvő embereket. Boldog volt? Elégedett? Ezt így soha nem kérdezte magától. Szeretett élni, vagy inkább szerette az életet, de nem tűnődött sokat azon. Aztán egyszer a Hungarocamionhoz hívták. Gondold meg, Kerekfej, mondta a főnöke, mint mindig, ezúttal is a becenevén szólítva. Ne csinálj hülyeséget. Ő azonban most, életében talán először hajthatatlan maradt. A nyolcvanas évek közepén történt mindez. Legendákat meséltek a kamionosok csibészségeiről, a Törökországból hozott aranyról, a német márkáról, a jobbnál jobb üzletekről, Varga pedig úgy érezte, neki is ki kell próbálnia mindezt.

Tényleg járt mindenhol. Megfordult Svájcban, Finnországban és Németországban, kiismerte a görög vámosokat, a bolgár hivatalnokokat és a török rendőröket, akik a piros hosszú Marlborót szerették. Yok, mondta nekik néha, amikor már elege lett. Nincs. Nincs több cigi. Tizenegyszer járt Teheránban, és szállított Bagdadba is, ahol a forróság szinte megőrjítette. Egy alkalommal a budapesti Domusnál rakodták éppen a kamionját, amikor felfigyelt valakire. Szevasz, Sujtó Józsi, köszönt az illetőre. Te voltál a bőgős a laktanya zenekarában. Negyven év telt el azóta, de Varga mindenre emlékezett. Tudta, ki szaxofonozott az együttesben, hogy hívták a likőrgyári lányokat, akikkel találkoztak néha, még a miskolci kultúrtiszt neve is eszébe jutott: Hodicska Lászlónak hívták.

Aztán jött a rendszerváltás, a Hungarocamion a végét járta, Varga János pedig néhány évvel később nyugdíjba ment. Egy ideig otthon ült, de nem nyughatott. Biztonsági őrnek akart állni, ám akkor egy közeli iskolába hívták portásnak. Egye farkas, egyezett bele, mint mindig mindenbe. Délre járt dolgozni, beült az üvegfal mögé, ha pedig megérkeztek a szülők a gyerekekért, ő szólt fel értük az osztályokba. Egy idő után már elég volt a belépőkre néznie, hogy tudja, kit hívjon le.

Lassanként afféle intézmény lett belőle. A szülők, tanárok eleinte csak egymás között beszéltek róla, később már egyenesen dicsekedtek vele, valaki még azt is elintézte, hogy újságcikket írjanak Vargáról. Ő lett a fékezhetetlen agyvelejű pedellus, a nyugdíjas, aki mindenre emlékszik. Varga János csak mosolygott ezen. Nem akart híres lenni, nem akart vetélkedőben játszani vagy a tévében szerepelni, nem akart semmit, csak itt ülni, ebben az iskolában, amíg csak teheti, amíg csak lehet.

Mindjárt öt óra, az előtér lassan kiürül. Varga hátradől a széken és sóhajt egyet: mindjárt mehet haza.

- Most már mindent tudnak rólam - mondja.

És ebben a pillanatban úgy látjuk, ahogy ő talán soha nem látja magát: elégedettnek, kiegyensúlyozottnak, boldognak.

Igen, mondjuk. Mindent tudunk.

Pedig nem tudunk mi semmit, nem bizony.