Kópia
De a mélyebb csalódást az okozta, hogy emlékezetem szerint Jordán Tamás nem Bocsárdi László vendégrendezését ígérte, hanem a sepsiszentgyörgyi társulattal közös munkát a Lear király budapesti és erdélyi, nagyjából egyidejű bemutatása alkalmából. Ehhez képest tisztesen megcsinált, ám a Nemzeti társulatától idegen előadást véltem látni. Nem annyira együttes munkával, közös gondolkodással létrehozott produkciót, hanem a novemberi sepsiszentgyörgyi bemutató adaptációját, hogy ne mondjam, kópiáját.
Azután amikor április elején a Tháliában, a Vendégjárás Budapesten sorozatban megnéztem az eredetinek vélt előadást is, ez az érzésem csak erősödött. Vannak ugyan szembetűnő eltérések, de ezek nem lényegesek. Pesten jóval több meztelen férfiú kuksol vitrinekben, a zárójelenet pedig piros pipacsmezőn játszódik, míg Sepsiszentgyörgyön zöld repkénylabirintuson át hozza előre Lear halott leányát. És látványosan különbözik Törőcsik Mari fanyar értelmiségi Bolondja B. Fülöp Erzsébetétől, aki dühöngő mesterembernek láttatja az éles elméjű kötözködőt. Kevésbé látványos, de markáns különbség van Blaskó Péter életerős szenvedélyű, színesebb és Nemes Levente öregesebben háborgó, kevesebb eszközzel megformált Learje, Szabó Tibor nyíltabb kedélyű és Bodrogi Gyula komorabb Kentje, Pálffy Tibor furmányosabban és Stohl András sportosabban aljas Edmundja, Váta Loránd mélyebb fájdalmú és László Zsolt testibb szenvedésű Edgarja között. Mindezek azonban csak részletek és külsőségek. Az igazi különbség tárgyszerűen szinte megfoghatatlan. A sepsiszentgyörgyi előadás igazibbnak hat. Ebből eredhet az az érzésünk, hogy a pesti csak kópia, még akkor is, ha egy-egy ponton még talán technikásabb is a kivitel, gazdagabb a színészi alakítás.
A Duna TV-ben láthattunk egy filmet az előadás születéséről, amely tanúsította, hogy igenis volt közös munka, a társulatok találkoztak, dolgoztak, sőt kirándultak is együtt. Igaz, a kissé zavaros, ötletszerűen felvett és összevágott riportázsból nem lehet e munka mélységére, intenzitására következtetnünk. Mégis, alighanem tévednénk, ha az eredményből visszakövetkeztetve, lebecsülnénk az igyekezetet. Bizonyára igazság is van az ilyen alkalmakkor kötelezően hangoztatott közhelyben, hogy a művészek sokat tanultak egymástól. De nem tanulhattak annyit, hogy két színházi kultúra, kétféle színházi mentalitás összeolvadhasson. Bocsárdi László a Magyar Színházi Portálon olvasható interjúban mondta: "Alapvetően más a színészi hozzáállás. Más a színészi képzés is. Ránk nagy hatással van a román színjátszás - ez már-már közhely, de tény, így ebből fakadóan másképp születik meg egy színészi alakítás. Más energiák mozdítódnak." Mindössze annyi történhetett tehát, hogy Bocsárdi egyszerűen a saját rég összekovácsolódott csapatával gondolkodik együtt, az ő gesztusaikra, reflexeikre, szokásaikra, energiáikra számítva alakítja ki rendezői elképzelését. S ha azt más színházi kultúrában felnőtt színészekkel próbálja megvalósítani, az óhatatlanul kópiának hat.
(Shakespeare: Lear király. Nemzeti Színház, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)
