Jól látták onnan messziről, de ha sikerült ennek a híresen antipolitikus alkatú politikusnak, és egyedül neki e térségben, akkor vajon miért?

Amióta 1865. április 16-án megjelentette Deák Ferenc a Húsvéti cikket, politikusok és újságírók vágya, hogy legalább a perc erejéig elérjenek valami hasonló sikert: a gondolat, az írás erejével sorsot formáljanak. Ez a cikk ugyanis egy fél évszázadra, ha nem távolabbi időkig kijelölte azt a csapást, amelyen Magyarország haladt. Mindezt Deák Ferenc egy olyan szöveggel érte el, amelyet név nélkül adott közre, sőt, nem is saját kezűleg írt le, hanem diktálta Salamon Ferencnek, a cikket lehozó Pesti Napló munkatársának, nehogy akár a kézírásról is fel lehessen ismerni a szerzőt.

Ezzel együtt senkinek nem volt kétsége afelől, hogy Deáké az okfejtés, amely az Ausztriával való kiegyenlítődés alapelveit rögzíti. Ez az írás indította el azt a tárgyalássorozatot, amelynek végén Magyarország - tizennyolc rettenetesen sivár év után - kiegyezett Ausztriával.

Akkor egy 1849-től 1867-ig tartó merev konfrontáció oldódott fel a Húsvéti cikkel indított folyamatban, s most éppen egy 1989-ben kezdődött, és terméketlenül szétkonfrontálódott helyzetben 2007-et írunk. Az analógia talán nem teljesen felületes, nemcsak számmisztikai. Ehhez az érzéshez csak apró és utolsó biztatást jelentenek Kuncze Gábornak, a liberálisok frakcióvezetőjének a hét elején a Parlamentben elhangzott búcsúbeszédének szavai. Deák Ferencre hivatkozott, akinek a beszédei alatt szintén gyakran kiabáltak be a képviselők. Például olyanokat, hogy "úgy van!", "igazat beszél". Nem mást. És - tegyük hozzá - gyakran a padsorok szerint vele szemben lévők is ilyesmire ragadtatták magukat. Örökre elmúlt?

Mindenesetre ne legyenek illúzióink: Húsvéti cikk nem azáltal születik, hogy megírják, a kiegyezés nem úgy indul, hogy kitalálják.

Az a politikus, akit ellenfelei nem becsülnek, soha nem lesz komoly államférfi. Legyen ez az előrevetett tanulság, a végén már biztos nehezebb dolgunk lenne vele.

Deákot elfogadta, becsülte saját pártja, a Feliratiak, tisztelték a Határozatiak, mindig is sokra tartotta Kossuth, aki pedig Kasszandraként, a nemzet vesztét látta a deáki tettben.

Miként válhatott egy ember a magyar közélet legfontosabb szereplőjévé már 1854-től, Pestre - állandó fogadójába - költözésétől, amikor az első 1848-as kormányban még miniszter volt? Kevesen mondhatták el magukról, hogy büntetlenül kerültek ki ilyen helyzetből. (Miniszterelnökét, Batthyány Lajost kivégezték.)

Tényleg húsvéti embernek kell lennie annak, aki ezekben az években e fogadóból szervezheti az életét, miközben nem is olyan nagy távolságra tőle, a ferencvárosi Tömő utcában Táncsics Mihály nyolc évet tölt lakásának egy maga ásta vermében, ahonnan csak éjszaka jöhet elő, mert ha valaki meglátja, hogy a halálra ítélt ott van, vége az életének. Táncsics felesége épp ezekben az években tűri a szomszédság megvető tekintetét, hiszen a látszatra egyedül élő asszonynak gömbölyödött a hasa, s hamarosan megszülte Eszter lányát. De ki az apa?

Deák Ferenc mindeközben magányos férfiemberként élte legendás életét. Az agglegénységnek drámai előzményei voltak. Édesanyja meghalt, amikor Deák Ferencet szülte. Apja nem volt képes megbocsátani a kisgyereknek, hogy "megölte" a mamáját, három testvére édesanyját. Ferencet el kellett vinni a söjtöri családi háztól. Rokonok nevelték fel. Könynyen meglehet, hogy ezzel függ össze: soha nem nősült meg. Ugyanakkor fiatal ügyvédként pénzért nem vállalt munkát, mert az nem fért össze a lelkiismeretével, de az árvák ügyeinek intézését elvállalta, később 1855-ben, az általa tisztelt Vörösmarty Mihály halála után a költő három gyermekét ő gyámolta (Ilona azután Deák barátjához, Széll Kálmán későbbi miniszterelnökhöz ment feleségül), érdekükben - a hatósági tiltást kijátszva - országos gyűjtést szervezett, igen szép eredménnyel. Feljegyezték róla, hogy sokórás erdei sétái idején narancsot, édességeket kötött a fák alacsonyan fekvő ágaira, hogy az arra járó gyerekeknek meglepetést szerezzen. Pesten minden áldott nap öt koronát osztott ki - egykoronás címletekben - a koldusoknak, akikkel sűrűn találkozott, mert nem saját fogattal járt, hanem "tömegközlekedéssel". A pénzhez viszont nem értett, környezetének kellett így-úgy egyensúlyban tartani anyagi viszonyait.

A Húsvéti cikk titka persze nem fejthető meg azzal, hogy jó embernek kell lenni, másrészt a forradalmi kormányból időben kiszállni, mondjuk, amikor az szembefordul a királlyal, harmadrészt részesülni abban a "szerencsében", mint Deák, hogy ha akarja sem tudja Debrecenbe követni a kormányt, továbbá betéve tudnunk kell a Corpus Jurist, s máris nemzetünk autentikus vezetője lehetünk bármely történelmi időkben.

Érdemes például csak egyetlen, stilárisnak látszó szempontból szemügyre venni Deák húsvéti cikkét, illetve más megszólalásait, valamint Kossuth egyik legvérmesebb írását, az úgynevezett Kasszandra-levelet. Világok választják el a feleket. Deák Ferenc szerint, ha elmulasztják a kiegyezést, csak véres háború árán maradhat meg a nemzet, de még valószínűbb, hogy elbukik. Kossuth a kiegyezés gondolatában azt látja, hogy egy nemzet kényszer nélkül feladja jogait, s magát egy oly képződményhez, Ausztriához köti, amellyel együtt szükségszerűen és Európa közönyétől kísérve pusztul el.

Ehhez képest nézzük meg, miként szólnak egymásról:

Deák Ferenc Kossuthtól indítja mindazt, amit a kiegyezéssel el akar érni: "Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847-48-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat. Ha akkor az országgyűlés, ragaszkodva ősi aristocratikus intézményeinkhez, szabaddá nem teszi a népet s a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt: a ránk következett nehéz évek súlyát el nem bírtuk volna, s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt a nélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kísérné végsüllyedésünket. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak nevével, ki azt 48-ban megindította, és ernyedetlen eréllyel keresztülvitte. Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönnmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva."

Az idézett férfiú pedig Kossuth Lajos, ez idő szerint Deák legnagyobb - bár külső, hiszen kényszerűségből nem Magyarországon élő - ellenfele.

És Kossuth válasza Kasszandraként?

"Haza, s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élnie kellene, midőn a mi csontjaink már elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere. Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya, s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kívánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él, s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredett. Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának. Tudom, hogy a Kassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kassandrának igaza volt."

"Magasabb államférfiú tekintetet látni politikai ellenlábasunk szemében" - amiként ezt Kossuth teszi Deákkal, manapság "kancsalul, festett egekbe" bámulásnak minősülne.

Tanácstalanná és álmodozóvá válhat az ember, látva, hogy miként beszélnek egymásról nagy ellenfelek.

Ha azonban csak "tükörfordításban" elolvassuk, miként jön vissza Deák a kortárspolitikába, a korszerű demagógia kísértésébe esünk. Ennyire azért nem lehet rossz a helyzet ugyanis.

Legutóbb 2003-ban, Deák születésének kétszázadik évfordulóján vált főszereplővé "a haza bölcse". Akkor, amikor kiderült, hogy a (Medgyessy-) kormány miniszterei Budapestről vitettek mandulával töltött angolnát, pácolt fogasfilét és fokhagymás, parajjal tekert harcsát, ugyanakkor az azóta kulturális etalonná vált jobboldali tüntetők, őszödi beszéd nélkül is, tojással dobálták meg a baloldal politikusait, illetve Deák felújított szülőházát.

Vállaljunk egy gondolatkísérletet még akkor is, ha ma és az eddigiek alapján úgy festhet, jó oka van annak, hogy forradalmárokat még valahogy csak tudunk ünnepelni, de a kiegyezők sorsa a feledés, és hogy a húsvéti cikket legfeljebb a katolikus ünnep évfordulója hozhatja be egy mai újságba, sem mint az, hogy bármi közünk lehetne hozzá.

Ha 1867-ben (illetve az előkészítő folyamatban) 1848-hoz, azon belül is az első szakaszhoz nyúltak vissza, tegyük ezt meg mi is: 1989-cel. Emlékszünk-e még rá, hogy ez volt az az ország, amely az európai történelemben szinte páratlan módon, tömeges konfliktusok nélkül ment át egy az addigitól radikálisan különböző másik rendszerbe? Kiegyezéssel. Emlékszünk-e még rá, hogy ennek a katartikus szerepnek az volt a titka, hogy leültek egymással tárgyalni a nagy politikai ellenfelek, a kommunistának nevezettek és a különböző ellenzéki szervezetek? Hogy Tölgyessy Péter nagyra tartotta Antall Józsefet, utóbbi becsülte a fiatal Orbán Viktort, sokan elfogadták Pozsgay Imrét, ott volt (már akkor is) egymás közelében, de nagyon nem egy pártban Sólyom László és Kis János. Akarták egymást partnernek egy a partnerséget nem ismerő rendszerben. Ez ma is forradalmi tett volna. Eközben a társadalom a szabadság ígéretes kis köreit élvezhette: iskolák, színházak igazgatókat választottak például maguknak. Ha végtelen távolságba tűnik Deák, gondolhatnánk-e mi is csak arra, ami 18 évvel korábban történt, amiként tette annak idején ő is.

Igaz, erre csak annak van jó esélye, akinek egyben maradt a személyisége minden történelmi fordulat közben és után, mint neki, s akire érvényes maradt a XIX. századi olasz nemzeti függetlenségi mozgalom meghatározó személyisége, Camillo Cavour tétele: "...ha saját érdekünkben tennénk azt, amit a hazánkért teszünk, a világ szemete lennénk."

Ilyen emberre szükség van a világon, mondta Vörösmarty Mihály Deák Ferencről, nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azon állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.

Most már talán elég volna a magunk tizennyolc évvel ezelőtti képére emlékeztetni. Kizárt, hogy csak egyetlen ember legyen, akinek sikerül, s annak is csak a XIX. században?