A naptallérok története egy csöpögő csappal kezdődött. Valaki arra kérte Faragó Máriát, a budapesti Nap klub vezetőjét, ajánljon neki egy jó mestert. Az asszony eltűnődött. Ő maga is számtalan szomorú szolgáltatóipari történet szereplője volt, ezért tudta, nem akármilyen szerelő kellene ide, hanem olyan, aki egyszerre pontos, olcsó, és megbízható, egyszóval "a" szerelő, akit Platón, a görög filozófus valószínűleg az ideák világába sorolt volna. Hát ilyen ember nincs, ez volt az első gondolata Faragó Máriának. A második viszont, hogy vannak szomszédok és ismerősök, akik talán segíthetnének egymásnak.

Mindig gyakorlatias aszszony volt, az a típus, akit szinte megihletnek a problémák. Borásznak tanult, volt vállalkozó, adminisztrátor és a balettintézetben jelmeztáros, évekkel ezelőtt pedig a Nap utcai lakótelepen működő klubot kezdte vezetni, mely terhestornától a szülői hatékonysági tréningig szinte mindent kínál az itt élőknek. Faragó tehát beszélgetett, cédulákat ragasztott ki, telefonált, kérdezősködött és győzködött, végül tavaly tavasszal öszszegyűjtött néhány embert, akik hajlandónak mutatkoztak arra, hogy különféle szolgáltatásokkal segítsék egymást.

Talán húszan lehettek. Kissné masszázst és jógaoktatást kínált a többieknek, Szappanyosné telefonügyeletet vállalt, Lórántné takarítani akart, Papp Mária pedikűrt és a betegek lelki támogatását írta fel a körbeküldött papírra, és persze ott volt Rozika is, aki röntgenasszisztensként ment ugyan nyugdíjba, ám eredeti szakmáját, a fodrászkodást ajánlotta most fel. A sok nő közt két férfi volt csupán, a két Laci. Egyikük festett, és asztalosmunkákat végzett volna, a másik bútorszállításra vállalkozott, és kölcsönzésre kínált valamit a Nap utcaiaknak: a saját biciklijét.

Faragó Mária megpályázta a PHARE egyik közösségfejlesztő támogatását, és ettől kezdve professzionális alapokra került minden. Azért ez furcsa volt: a Nap utcaiakat speciális hétvégi tréningekre vitték, ahol elmagyarázták nekik, hogyan is segítsék egymást. Először Mátraszentimrére utaztak, majd néhány napot egy budakeszi panzióban töltöttek. Előadásokat hallgattak, konfliktuskezelésről és pszichológiáról tanultak, megismerkedtek az övékéhez hasonló céllal létrejött német, holland, kanadai és magyar csoportok működésével, sőt, egyszer még az állam felépítéséről is mesélt nekik valaki, ami különösen a nyugdíjas könyvelőre, Garánéra volt nagy hatással.

Három hétvégén keresztül tartott mindez. A Bizalom Körnek nevezett társaság a végére kiokosodott, és létrehozta saját valutáját is, azokat a bizonyos naptallérokat. Hamar megegyeztek az árfolyamban: egy munkaóra legalább száz naptallért ért, legfeljebb négyszázat, de semmiképpen sem többet. Ez volt tavaly márciusban. Nem sokkal később Rozika levágta, befestette és berakta Virág Margit haját, és így létrejött az első üzlet a Nap utcában. Később Kerékgyártóné háromszáz naptallérért beszűkített egy nadrágot, majd megmasszíroztatta magát. Aztán valaki eladott egy kiló diót, amelyet szintén naptallérral fizettek ki, és Garánénak is naptallérban írták jóvá, hogy elvégezte a kör könyvelését.

Lassan felfedezték egymást. Rozikáról például kiderült, hogy verseket ír és egy kórusban énekel. De hát kórustag Kerékgyártóné is, aki karácsonykor azt a szép cikket írta a Nap klub újságjába a tiszta kapcsolatokról, meg arról, hogy a boldog emberek nem háborúznak egymással. Aztán ott a Schuler Laci. Ő sokáig afféle magának való embernek tűnt, de amikor a lakótelepi majálison rovásírást tanított, olyan kedves, és türelmes volt, hogy mindenkit levett a lábáról.

Februárra aztán összegyűlt ezerkétszáz naptallérja Rozikának. Furcsa volt elképzelnie, hány mézeskalácsot kaphatna ezért, hányszor varrathatná meg a szoknyáját, vagy ha egy kicsit jobban igyekszik, talán még a fürdőszobáját is felújíttathatná a Lacival. Igen: a fürdőszobát! Sőt, talán az egész lakást!

És Rozika hiába tudta, hogy nem lesz ebből semmi, egy pillanatig azt érezte, amit nagyon régen már: nyugalmat.