Naponta legalább háromnegyed órát a képernyőn van. Tavaly szeptember óta éjszakánként az m2 Zárórájában beszélget meghívott partnereivel, vasárnap este hatkor pedig történelmi ismeretterjesztő műsort vezet MIÉRT? címmel.

Szombaton nem vagyok képernyőn, olyan, mintha aznap megpihennék, de készülni való mindig van.

Nem kevés munka, amit végez. Nettó hány órát dolgozik egy nap? S most ne számítsuk ide az olvasást, a filmarchívumot, a tárlatlátogatást, ami elengedhetetlenül szükséges, hogy képben legyen!

Számítsuk ide azt is, hiszen az is a munka része. S akkor így nyolc óra az, amit intenzív munkával töltök a hét összes napján. De inkább többet, mint kevesebbet.

Kínos szembedicsérni, de meg is látszik a műsorain, hogy alapos háttérmunka előzi meg azt a negyvenöt percet, amit mi, a nézők láthatunk. Remek interjúk, vagy ahogy Sipos Pál, az MTV Kulturális Főszerkesztőségének vezetője mondta nekem, embermesék azok, amelyeket a Zárórában látunk. Nemrég Elek Judittal, a híres Máriássy Félix-osztályban végzett filmrendezővel beszélgetett.

Az apropót az adta, hogy Elek Juditnak nemrég mutatták be A hét nyolcadik napja című filmjét.

Bizonyára tudja, hogy korábban, még 1969-ben Elek megrendezte a Sziget a szárazföldön című filmet, amelynek Kiss Manyi volt a főszereplője. A mostani főszereplő Maja Komorowska. Ahogy a rendezőnő mondta magának: a világ azóta sokat durvult. Milyen benyomást tett magára Elek Judit? Kimért, higgadt, erős asszonynak láttam.

Én is. És nagyon keménynek érzem őt. Csevegni nem lehet vele, csak konkrétumokról érdemes beszélgetni. Úgy éreztem, hogy nehezen tudom kimozdítani ebből az alapállásból. Nagyon kevés emberrel kapcsolatban éreztem ezt így.

Furcsa volt, ahogyan a fiáról, a film operatőréről Berger Lászlóként beszélt. Mint Elek Judit mondta, azért, mert ez jár neki, hiszen a gyermeke önálló alkotóként vett részt a filmben.

Elek Juditot nem lehet megnyitni negyvenöt perc alatt.

Nem arról van szó, hogy Elek Judit nagyon sok drámát megélt, s ebből is adódik, hogy nem az a fecsegős fajta. Az ilyen embereket nagyon kedvelem, más kérdés, hogy interjúalanyként velük nehezebb. Elek túlélte a vészkorszakot, az ötvenes éveket, több kortársával ellentétben később sem alkudott meg a hatalommal.

És letiltották a műveit, nem is filmezhetett egy ideig. Talán ezért van az, hogy Elek Judit nemigen enged utat az érzéseinek.

Ez nőknél elég ritka.

Férfiaknál sem túl gyakori, hogy valaki ennyire szikár legyen. Bojár Gábor, a híres üzletember elérzékenyült ugyanabban a székben.

Maradjunk még a filmeseknél. Élmény volt, amikor egyik este inkább már az ön korosztályához közelebb álló, 31 éves Fliegauf Benedekkel, a Rengeteg, a Dealer, és a - Feldmár Andrással készült - Van-e élet a halál után? rendezőjével beszélgetett. Vele könnyebb dolga volt?

Nem könnyebb vagy nehezebb, más. Ő ugyanis bármiről szívesen beszél, de nem szeret "földhözragadt" lenni, és mondjuk a saját filmjeit elemezgetni.

Magának sem könnyű.

Bence inkább a vízióiról, az élet nagy kérdéseiről akart beszélni, s nem pedig, mondjuk a Rengetegről, mert akkor halálra unta volna magát.

Őszinte is volt magával, mert nyíltan beszélt korábbi depressziójáról, válságos életszakaszáról.

Ez a legnehezebb a beszélgetésekben. Percek alatt elnyerni a másik ember bizalmát, és megnyitni annyira, hogy olyasmit is elmondjon, amit talán még soha senkinek. Bencének nagyon erős, határozott nézetei vannak. Vele erről kellett beszélnem, hiszen ez ő.

Ez a riportersors.

Ez persze nem baj, mert szerintem az embereket kétféleképpen lehet megismerni. Vagy elolvassuk az életrajzukat, megnézzük a filmjeiket, képeiket, elolvassuk a könyveiket, vagy van egy másik út: megtudakolni tőlük, hogy mit gondolnak a világról. Azt hiszem, hogy a Záróra értelme éppen az, hogy megtudjuk, milyenek az alkotások mögötti emberek.

Nekem az volt az érzésem, hogy Elekkel és Fliegauffal is megtalálta a hangot, bár lehet, hogy azt előző esetben maga nem így érezte. Könnyen tud váltani egyik embertípusról a másikra?

Ez akkor megy, ha sikerül nyitottnak lennem. Nem a saját gondolataimat, véleményemet, nézőpontomat akarom ráerőltetni a másikra, hanem megpróbálom megérezni, hogy a partnerem miről akar beszélgetni. Így minden beszélgetésben megkötjük a magunk kimondatlan kompromisszumát.

Amikor beszélget, talán nem haragszik, sokszor nem is a maga arca érdekel, azt jól ismerem, a kérdéseit különben is hallom, hanem a partnerének a tekintete köt le. Ebből rendszerint azt olvasom ki, hogy a vendégei szerethetik magát.

A "szeretet" szó talán kicsit túlzás.

Akkor nevezzük bizalomnak.

Talán azt látja az arcukon, hogy érzik, igyekszem felkészülni, és őszintén érdekel, aki ott ül velem szemben. Nekem is nagyon fontos, hogy úgy álljak föl a beszélgetés végén, na, valami történt a Záróra negyvenöt percében, valamit jól átbeszéltünk, és talán a nézők is kaptak egy jó kis "embermesét" elalvás előtt.

Időnként megsajnáltam magát, amikor Horváth Csaba táncművésszel próbált zöldágra vergődni. Belőle harapófogóval lehetetett csak kihúzni a válaszokat. Ha élő lenne a Záróra, Isten bizony betelefonáltam volna: "Miért bántja ezt a szegény lányt? Nem akar az magának rosszat!" Nem veszítette el időnként a türelmét, amikor Horváth Csabával beszélgetett?

Nem. Horváth Csaba ilyen. Azért nem haragudhatok meg valakire, mert szófukar, és tőmondatokban válaszol. Ő nem jobb vagy rosszabb, mint a többi beszélgetőtárs, egyszerűen ilyen. Mi tagadás, szakmailag nem volt könnyű a beszélgetés. Ugyanakkor örülök, hogy megtörtént, és egy kicsit őt is megismertem.

Van az úgy, hogy beszélgetés közben azt érzi: vért izzad, rossz az egész, s a végeredmény mégis jó? És fordítva: a beszélgetés megy, mint a karikacsapás, és a végén nincs magával megelégedve?

Persze, mindre van példa. Ha már filmesekről beszéltünk - Szász Jánostól tartottam kicsit, aztán amikor vége lett a műsornak, úgy éreztem, hogy egy kicsit megnyílt nekem. Jó kritikát is kapott a beszélgetés, és a szakmai zsűri beválogatta a Kamera Hungária döntőjébe. Ez nagyon megtisztelő, az pedig egy különleges, egyszeri alkalom, hogy műsorvezetőként alkotói díjra is jelöltek. Többnyire egyébként a barátaim, valamint a levelet és e-mailt író nézők visszajelzésein mérem le, milyen lett egy beszélgetés, meg persze a fő kritikusomon, a Palimon. Ha ő a képernyő előtt ragad, minden rendben.