Busz Lee
Ha egy kósza kamiont vagy dömpert látott, rögtön megdobbant a szíve, bár olyan volt, mint azok a férfiak, akiknek Cindy Crawford tetszik, hogy aztán Claudia Schifferbe legyenek halálosan szerelmesek. Addig nézte a traktorokat, amíg úgy döntött, autóbusz-vezető lesz.
Erős volt tehát a kezdés, és még erősebb a folytatás: Gracza a tizenhatot sem töltötte be, amikor elütötte élete első motorosát, majd gyors egymásutánban minden elképzelhető jogosítványt megszerzett. Vizsgázott személygépkocsira, teherautóra, pótkocsis járműre és buszra, közben pedig egy kisfurgonnal szállított ebédet a Terézvárosban. Úgy érezte magát, mint majom a köszörűkövön. Minden apró volt körülötte, fogpiszkálószerű, ezért gyorsan állást változtatott. Hamarosan a Coca-Cola egyik huszonöt tonnás kamionján fuvarozta az üdítőket, aztán gondolt egyet, és sofőrnek jelentkezett a BKV-nál.
Erről álmodott mindig. Ott volt alatta egy óriási vasdarab, ő nyomogatta a pedálokat, az a böszme nagy test meg arra ment, amerre irányította. Azért nem volt minden zökkenőmentes. Élete első útján mindjárt egy utastól kellett megkérdeznie, hol van a következő megálló, és mint kiderült, neki még szerencséje volt: a ’80-as évek elején valaki úgy eltévedt a busszal, hogy fél napig őt kereste mindenki.
Rengeteg járaton dolgozott Gracza: vezetett csuklós Volvót és dobozos Ikarust, járt a metrópótlón, egy időben az övé volt a Kőbánya-Kispest és az Örs vezér tere között közlekedő 85-ös, a zegzugos úton futó 131-es és a piros 76-os, ami olyan sűrűn járt, hogy ha nem látta az előző busz hátát, úgy érezte, elveszett. Különös társaság volt a sofőröké. Régebben még mérnökök vagy foglalkozásuktól eltiltott orvosok is megfordultak közöttük, de a legérdekesebbek mégis a „nagytalpúak” voltak. Ők olyan eszeveszetten nyomták, hogy néha félúton előzték meg a korábbi járatot, Gracza pedig, aki maga sem félt a sebességtől, valami tisztelettel vegyes kíváncsisággal figyelte őket.
Két év után aztán elege lett az egészből. Nem történt semmi különös, csak rádöbbent egy fontos dologra: más szeretni valamit, és más reggeltől estig csinálni. Gracza Zoltán ekkor programozó matematikusnak tanult, közben pedig írni kezdett. Autókról, kamionokról és persze buszokról jelentek meg cikkei, különböző szaklapok, mellékletek foglalkoztatták. Legtovább a Totalcar nevű internetes újságnál dolgozott. Gyakran járt bemutatókra, tesztautókat próbált ki, a szomszédok pedig egy idő után meg sem lepődtek, ha egy-egy busszal parkolt a ház elé. Egyszer azonban nem buszt, hanem egy Mazda RX 8-ast bíztak rá. Gyors volt az autó, és ő a Hortobágyon egy kanyarban kisodródva ízzé-porrá törte. Sértetlenül mászott ki a roncsból, a kiérkező rendőrök előtt pedig élete legfrappánsabb bemutatkozását abszolválta. Gracza Zoltán – mondta – Totalcar.
Azóta persze visszatért a buszvezetéshez is. Most már óvatosabb: nem kötelezi el magát, csak a hétvégeken vezet. Amolyan hobbisofőr: ha szólnak, ő megy, és munkába áll. Élvezi, amit csinál, végre először maradéktalanul élvezi. Szeret ide-oda kanyarogni az utcákon, forgatni a kormányt, vezetni azt a roppant testet, és ilyenkor alig bírja letörölni arcáról a mosolyt. Talán tényleg nem nőtt még be a feje lágya. Legutóbb a barátnője mondta ezt neki, mielőtt elhagyta. Igaza volt? Még az is lehet. Harmincéves múlt Gracza Zoltán.
A hétvégeken buszt vezet, egy ideje öreg Saabokat gyűjt, és gyakran néz rajzfilmeket, melyek szinte idétlen nevetésre késztetik. Néha azért eszébe jut, hogy fel kéne már nőnie.
Akkor talán kipróbálna egy mozdonyt.
