Hiába megannyi rossz tapasztalat, várja az élményt, természetesen hiába, aztán csalódottan hazamegy. De egy hét múlva kezdi elölről.

Kárpáti Péter Rejtő megidézésének két kézenfekvő lehetősége helyett egy harmadikat választ. Nem az író valamely - netán több - művét próbálja színszerűvé barkácsolni, és nem is a szomorú sorsú zsenit, munkaszolgálatban elpusztult krimi- és humorklasszikust idézi meg, hanem a helyet, ahol a kalandregények tömeggyártása folyik, illetve magát a munkafolyamatot. Az öldöklő tejcsarnok nyilván a hajdani írók lakta kávéházak szatirikus képe akar lenni. Hat kalandregénygyártó kétes egzisztencia próbál itt megélni, este hatig, a kiadói pénztár zárásáig összekaparni valamit. Professzionális dilettánsok gyülekezete, akik tudatosan, elszántan igyekeznek minél rosszabbat, olcsóbbat, elcsépeltebbet írni. Közéjük csöppen egy búcsúlevelét író öngyilkosjelölt, akit persze a többiek kezdő írónak néznek, valamint a tejcsarnokos nő (régi nagylelkű főpincérek mása) pincérként szerencsétlenkedő, ám írónak zseniális sógora, Jenőke. Műveiként föl is bukkan néhány ismerős Rejtő-epizód, humorával erősen kiríva a darabból. Kárpáti Péter ugyanis szemlátomást röstelli a profi szórakoztatás színvonalát, saját humora viszont nem olyan erős, hogy azzal mérkőzhessen. Az "Uram, a késemért jöttem..." kezdetű klasszikus regényindítást például többször is eljátsszák, különböző szereposztásban és különböző felfogásban, aminek az értelmét nemigen lehet tetten érni azon túl, hogy bármely szöveget bárhogyan elő lehet adni. Végül pedig a Vörös Placknak nevezett önjelölt regénygyártási szakértő húzást javasol: csak éppen az "Itt van a hátamban..." motívumot hagyná ki, ami viszont nemigen sugall mást, mint hogy minden szöveget el lehet rontani. Ezt pedig az egész darab is igazolja, nem lévén egyéb, mint rejtői szövegek és ötletek különösebb célt nem mutató zűrzavara.

Az előadás Novák Eszter rendezésében látvánnyal, mozgással, zenével, tánccal próbálja pótolni a cselekmény humorát. Valcz Gábor díszlete eredeti és valóban vicces. A pultban egy vécé rejlik, az asztalok a hozzájuk kapcsolt székekkel együtt dodzsemszerűen közlekednek, baloldalt egy gépzongora lép időnként működésbe nagy zajjal és mulatságosan csillogva-villogva, az egész fölé pedig hatalmas konyhakések magasodnak, melyek néha fenyegetően lehajolnak, pengéik éle meg olykor vörösen fénylik. Őry Katalin rokon- és ellenszenvet gondosan kiosztva öltöztette föl a szereplőket. A színészek többnyire forszírozott hangoskodással igyekeznek tudatni a publikummal, hogy fölöttébb vicces történetet, harsány, szatirikus bohóságot lát. Elszántan próbálnak úgy tenni, mintha szórakoztatni akarnának, s közben maguk is szórakoznának. Ez leginkább még Mucsi Zoltánnak sikerül, aki a Vörös Plackot szinte öszszetett figurának tudja ábrázolni. Pofátlan csóró, sütemény- és kávétolvajként éppúgy formátumosnak mutatja, mint az erőszakos regényipari organizátor és a közönségigények megfellebbezhetetlen tekintélyű ismerője szerepében. Tóth Ildikó finom érzékenységet és üzletasszonyi praktikusságot hitelesen kever az irodalmi tejcsarnok tulajdonosnőjének figurájában. Chován Gábor ügyetlen pincérként és öntudatos íróként egyaránt meggyőző lehetne, ha lenne miről meggyőznie.

(Kárpáti Péter - Rejtő Jenő: Az öldöklő tejcsarnok. Tatabányai Jászai Mari Színház)