Hát, eztet a nyíltságot hiányoltam én eddig a politikából, de most úgy fest, beköszöntött a kemény, az őszinte, a frankó éra, az értünk szüntelenül fáradozó öltönyös-nyakkendős-költségtérítéses garnitúra permanens napirend-megállapítóként, kvázi csupasztestű, dobbantgatós szumóbajnokként teret nyerve immár másodperc pihenőt sem hagy nekünk e sorsfordító napokban, egyenesen tematizálja a közvéleményt a legégetőbb problémákkal kapcsolatban, mintegy utat mutatva nekünk a felemelkedés lehetséges módozatait illetően.

És lássuk be, égető probléma akad elég.

Itt van mindjárt a jobbkéz-szabály, amely csak valami csoda folytán nem roppantotta össze eddig törékeny demokráciánkat.

A magam részéről már régóta éreztem, hogy a megannyi, szőnyeg alá söpört probléma között előbb-utóbb ez is a felszínre kerül, s katartikus élmény formájában gyakorlatilag kulminálódik majd, de hogy ilyen hirtelen, ilyen jó időzítéssel és ilyen pazar tálalással jusson el a közhöz, nos, ezt a legmerészebb álmaiban sem remélhette senki. Habár... Az mindenképpen gyanús volt, amikor jó egy hete a feleségem azzal ébresztett hajnali kettő magasságában, hogy nem tud aludni. Mi az, édesem? – kérdeztem tőle, és ő felkapcsolta a kisvillanyt. Az, drágám – mondta ő –, hogy sehogy sem hagy nyugodni engem ez a jobbkéz-szabály; igazából az lenne jó, ha megszüntetnék, és a helyébe fő- és mellékutakat jelölnének ki. Közben a gyerek felsírt; adtunk neki teát, megsimogattuk és visszafektettük. Ezek után én azt gondoltam, végre alhatok, de a feleségem továbbra sem bírta kiverni a fejéből a témát, és megkérdezte, mit gondolok erről. Igen, ez tényleg roppant fontos kérdés, mind társadalmi, mind globális szinten – feleltem, a globálisnál már kicsit ásítva, ám akkor még nem sejtettem, hogy Hock képviselő éppen ezekben a percekben javítgatja a kéziratot, hogy íróasztali lámpája alatt éppen ezen izzad, tekintetét az ablakon túli, fényárban úszó városra vetve: Vajon tényleg van-e jövője Magyarországon a jobbkéz-szabálynak, vajon fölemlíti-e majd a nevemet az utókor, amikor zavartalanul halad át a kereszteződésen is?

Mi, emberek már valóban vágytunk egy ilyen komplex, önmagán túlmutató, kardinális probléma megoldására, és borzongást okoz a tudat, hogy ez végre valakinek az eszébe is jutott. Nem lehetett könnyű, manapság nem lehet ám csak úgy, akármit bedobni, főként egy olyan erős hét után nem, amikor a sztepptáncos leteszi az arcát a tévéadó küszöbére, hogy onnan aggódjon kis hazánkért, és amikor a középpályás fogót ragadva azt mondja, munkástagozat, hehe. Két-két jobboldali és baloldali alkotmányjogász közé beékelődni igenis roppant kemény feladat, s akkor ott van még az a néhány, alanyi jogon nyilatkozó őskomenista, aki szerint új alkotmányt, mit új alkotmányt, új rendszerváltást, mit új rendszerváltást, új trianoni békét kellene kikiáltani, illetve a legjobb mégiscsak inkább talán esetleg az lenne, ha Álmos élne, ellenkező esetben holtában is irányt mutathatna e táv- és gázáremeléstől, továbbá Kiszel Tünde-nyilatkozatoktól és Uhrin Benedek-slágerektől gyötört, ezer sebből vérző, drága nemzetnek.

Hock képviselő tudhat valamit, Hock for president!

Aggályos elemeket tartalmazó és talán megfontolásra érdemes kérdéskör viszont, hogy Sváby Andrásnak elege lett a politikából.