Mára kiderült, hogy ijesztgetni sem könnyű, bár úgy tűnik, hogy a kitartó igyekezet meghozza gyümölcsét. A Fidesz vezére nem tud szabadulni attól a televíziós estétől, s miután ellenfele számos ott elhangzott érve mára kicsorbult, Orbán Viktor egyszerre érzi néhány témában a maga igazát, s azt, hogy most már nem megy vele semmire - nem pörgethető vissza az idő, ott és akkor elvesztett valamit, ami addig kizárólag az övé volt: a leteperhetetlenséget. Ha csak egyszerűen veszít, kibírja. De tussal, két vállal alulmaradni, ez elviselhetetlen. Azok a pillanatok kitörölhetetlenül és jóvátehetetlenül lelkébe égtek.

Amit érez, az nem méreg. Nem düh. Az fortyogó gyűlölet. Revánsvágyát egy szokásosnak mondható politikai győzelem nem elégítené ki, csak az, ha ellenfele egyszer s mindenkorra eltűnne a süllyesztőben. Persze, nem a fizikai megsemmisítés lebeg a szeme előtt, hanem az, hogy Gyurcsány pária legyen saját pártjában és saját hazájában. Orbán Viktort ilyen értelemben nem érteni, hanem érezni kell. Őt nem pusztán töretlen harci kedve, hatalomvágya szólítja a barikádra, hanem az, hogy kezébe kerüljön az a radír, amellyel elsősorban saját emlékezetéből törli ki azt az istenverte órát.

Tudom, a politikai elemzők szeretik szép, logikus rendbe rakni, s úgy értelmezni a politikusok tetteit. Az emocionális terepet - joggal - másodlagos fontosságúnak tartják, így egyre többször marad homályos számukra, mit is akar akcióival Orbán Viktor. Különösen akkor, amikor pártja a közvélemény-kutatóknál nagy különbséggel vezet, az utcai performance-ok azonban még hívei körében sem különösebben népszerűek, az ellenfél térfelén pedig a feszültség rendre összerántja a sokszor szétziláltnak tűnő csapatot. A Fidesz elnökének türelmetlenségét láthatóan társai közül se mindenki érti, s ez újabb bizonytalansági tényező: Orbán keserű néhány jobboldali értelmiségi megnyilatkozásai miatt, gyanakvó azokkal szemben, akik csendesek, amikor ő hangos, és ideges, amikor birodalmán belül fölbukkan egy "alternatív" kasszakulcs, s vele egy mérsékeltebb hangnemű média, amelyik érték-, és nem okvetlenül pártorientált.

Orbán Viktor tehát erőt akar mutatni kint is, bent is. Most tényleg nem érdekli, hogy ki legyen a miniszterelnök - csak az, hogy ki ne. Momentán nem különösebben izgatja, hogy a háta mögött különböző jelöltekkel "kártyáznak" Járaitól Martonyin át Navracsicsig, őt pillanatnyilag egyetlen cél vezeti: a Gyurcsány-kormány mielőbbi megdöntése. És nem hajlandó hideg vizet engedni a csuklójára, ahogy azt Kósa Lajos tanácsolta, hallani sem akar kivárásról, amíg "beérik" a szociális elégedetlenség - ezért löki oda magát akarva-akaratlan ahhoz a fajta népharaghoz, amelyik egyrészről artikulálatlan, másrészről olyan eszmékre épít, amelyektől - szeretném hinni - maga Orbán Viktor is távol áll.

Kimondható-e, hogy a Fidesz elnöke számára minden eszköz megengedett egy kormánybuktatáshoz, vagy sem? Természetesen kategorikus választ a konkrét tettek láncolata ad erre, még akkor is, ha bátortalanul kerülgetjük a választ, "árnyalunk", jogi, morális magyarázatokba menekülünk előle, metaforikus példabeszédeket tartunk. Rendben van, ne állítsuk, de vessük föl: ősz óta az események igenis oda konkludálnak, hogy nincs válogatás az eszközökben. Az "izzítás" ijesztő méreteket ölt, a szüntelen konfrontációkeresés célja a destabilizálás - bármi áron. Tévedés ne essék, ostromállapotot nem csupán a Kossuth téren, de a társadalom idegvégződéseiben is elő lehet idézni. Márpedig ha az egzisztenciális fenyegetettség ötvöződik a fizikai értelemben vett félelemmel, s eközben a legnépszerűbb parlamenti párt az erőszakkal kokettál - az átlagpolgár politikai hovatartozástól függetlenül megrémül. Eddig azt érezte, hogy túlságosan nagy árat fizettettek vele a demokráciáért, most pedig azt, hogy egy kiszámíthatatlan helyzet kiszámíthatatlan következményeit is az ő élete állja.

Miközben az a központi kérdés, hogy legyen-e kordon az Országház körül, szabadon lehet megfélemlíteni bírókat, újságírókat, politikusokat, elég, ha néhány becsmérlő jelzővel a világhálóra kerül a címük, netalántán a telefonszámuk is. Persze az igazi az, ha túrát szerveznek a lakásuk elé, hiszen így már egész családjuk elgondolkodhat azon, vajon mennyire népellenes az, amit a papa vagy a mama, netán a gyerek tesz. Most éppen ott tartunk, hogy többen biztosítanak arról: október 23-hoz hasonlóan március 15. is felejthetetlen nap lesz - nem éppen ünnepi értelemben. Ráadásul, bennfentes információk szerint addig sem fogunk unatkozni. Míg a Fidesz egyik csapata a konzultációk lehetőségeit méri föl, addig egy másik a konfrontációkét. Látható, hogy a megnyert önkormányzati választások a legnagyobb ellenzéki pártban növelték ugyan az elosztható sarzsik számát, de ez számottevően nem érintette a szervezet infrastruktúráját működtető pénz nagyságrendjét - és ez újabb feszültségforrás, különösen akkor, ha a nemzeti tőke jókora szelete a jobboldal szimpatizánsaként sem a háborúban, hanem a békében érdekelt. Dűlőre kell hát vinni a dolgot.

A kormánypártok legnaivabb képviselője sem hiheti azt, hogy a hatalomból való kiakolbólintását követően a barátságos kézfogás, a kompromisszumok ideje következik. Az ugyanis tényleg igaz, hogy a reformoknak nincs alternatívájuk. Lehet ugyan néhány tétel kottáját átírni, de az új dallam másutt, másnak fogja a fülét bántani - a kórusmű alaptételének éppen ezért a bűnbak keresésére és meglelésére kell épülnie. A hibák és bűnök közti átmenetet rendőrök, ügyészek, bírák vizsgálják majd, gladiátorarénák zsivaja közben.

Túlzó, apokaliptikus, de ismerős vízió.

Egy másik szcenárió szerint az emberek többsége nem partner abban, hogy utcai demonstrációkkal tegye próbára a kormány legitimitását. A szeptember óta tartó kisebb-nagyobb tüntetések, rendzavarások, félpályás útlezárások egészen mostanáig erre adtak tanúbizonyságot. A kormányintézkedésekkel kapcsolatos elégedetlenség nem kapcsolódott össze a radikális akciókkal. Lehetséges, hogy miközben általános az ellenszenv a módszereket, a végrehajtás részleteit illetően, nő a belátás, a "valamit tenni kell" érzete, ami persze addig van jelen, ameddig a változás körülöttünk zajlik, s nem bennünket érint. De elképzelhető: nem olyan mereven elutasító már a reformokhoz való hozzáállás, hogy az a tiltakozás legvadabb formáját élessze föl, s emiatt a szisztematikus "izzítás" kontraproduktívvá válhat.

Annak a városi legendának pedig végképp ne higgyen senki, hogy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc az ország egy félreeső zugában közösen írják a forgatókönyvet. Pedig lehet, hogy ez volna az optimális verzió.