Az elmúlt két-három hétben ugyanis nemcsak a felszín habzott, bár az nagyon. Megszületett a bérmegállapodás a munkaadók és a munkavállalók között, kiírták az új uniós költségvetési ciklus első pályázatait, megszületett egy olyan felsőoktatási ösztöndíjrendszer, amelyet elfogadtak a diákok képviselői, a rektorok, de még a nagycsaládosok szervezete is. Immár a benzinkutaknál is kapható gyógyszer.

A kormány sorra kezdeményezi a szakmai alapokon nyugvó egyeztetéseket, ötpárti megbeszélések sora zajlik a legkülönbözőbb témákban a versenyképességtől a honvédelemig, már hol ötpárti lehet valami. A meghirdetett sztrájkok pedig - bár a tervezett iskola- és kórházbezárások kemény tiltakozásokat váltanak ki - egyelőre elmaradtak.

A másik oldalon annyi derült ki, hogy Schmidt Mária a jobboldal politizálását másként gondolná, s ehhez esetleg pénzügyi támaszt is lelne, majd Gorka Sebestyén jelentette be, hogy egyelőre rejtélyes, de valószínűleg nem ismeretlen társaival új pártot alapít, illetve Orbán Viktor előadást tartott az új többségről.

Azaz jobbról tekintve: valaminek történnie kellett már.

A miniszterelnök a szokásos hévvel magyarázza a mechanizmust, szemmel láthatóan hiszi, amit mond. Közben rendre azt hangoztatja, hogy mindaz, amit csinálnak, nagyon fontos, de nem tökéletes, hogy sokat hibáznak - és tényleg -, nagy szükségük lenne érdemi kontrollra. Ezzel szemben Orbán Viktor mindenkinek megtiltaná, hogy találkozzon Gyurcsánnyal, a jelenlegi legnagyobb probléma pedig szerinte az, hogy a Kossuth teret lezárták. És valóban, az emberek többsége nem örül ennek, de nem feledi azokat a napokat sem, amelyek tavaly ősszel köszöntöttek az Országház előtti területre. A rendőrség ugyanis nem azért záratta le a teret, mert reflexszerűen lábbal tiporja a gyülekezési és véleménynyilvánítási jogot. Hanem, mert október 23-a jubileuma ott, azon a téren, miközben a külföldi méltóságokat vártuk, elveszítette a méltóság minden esélyét. Mert ott akasztani akartak, antiszemita kórusok alakultak, fenyegető listák készültek.

Az első fogóval és csavarhúzóval együtt jelent meg a metró aluljárójában Ekrem Kemál és néhány társa. Ahogy jöttek ők, úgy maradt távol - különös véletlen - Áder, Kósa, Pokorni és Rogán. Mintha a Fidesz elnöke már nem csupán egykori társaiban, de saját népszavazási, kormánybuktató akciójában sem bízna, ismét elébe szaladt. Mert az vagy átmegy az Alkotmánybíróságon, vagy nem. S ha igen, vagy lesz rá kétmillió szavazat, vagy nem. És ha lesz is, miért menne a kormány? Marad hát a permanens harc, a felülről vezérelt népi elégedetlenség az "új többség" nevében, a megannyi erőltetett, hamis párhuzam - most éppen a vasfüggöny van soron: hátha még van belőle valahol egy darab, hátha elő lehet piszkálni a régi érzéseket lassan emberöltőnyi távolságból is.

Orbán Viktor tehát, kész helyzet elé állítva frakciótársait, fogja a villáskulcsot - talán ezt kapta az azóta a nyilvánosságból eltűnt munkástagozati vezetőtől, Kontúr Páltól - és mindent feszeget. Rácsot, jogszabályt, demokráciát.