Ennek okait már alaposan elemezték, és az ellenzéki párt kampányának, politizálásának hiányosságait azok is feltárták, akik a választás előtt egyetlen bíráló szót sem ejtettek. Az elmúlt négyéves kormányzati ciklus hibái, a miniszterelnök-cserével járó tétlenkedés, a növekvő államadósság, az EU által elfogadhatatlan államháztartási deficit és a számos területen évek óta  halogatott reformok viszont óhatatlanul kikövetelték a megszorításokat, figyelmeztetve a bölcs közmondás igazára: csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér.

Mindez az MSZP és a miniszterelnök óriási népszerűség-vesztésével járt, hozzájárult az önkormányzati választás eredményéhez, és erősítette Orbán Viktor elnöki pozícióját. De ez nem vezetheti félre a tisztábban látó, a jövőre is gondoló konzervatív és liberális értelmiségieket, akik jól tudják, hogy a pártok jelenlegi elfogadottságában a Fidesz politizálásának nem sok szerepe van. Számukra nyilvánvaló, hogy a Fidesz korábbi sikertelen kommunikációja a választás elvesztése után sem változott: az elsődleges szempont változatlanul a hadiállapot fönntartása, ennek keretében a miniszterelnök lemondatása, sőt – a Kossuth téri kordon lebontásával – a feszültség további szítása. A kordonbontás tagadhatatlanul muníciót adott a radikális csoportoknak, amelyek készek lennének a politikai változás elérése érdekében drasztikusabb (!) eszközökhöz is folyamodni.

A Fidesz most is abban bízik, hogy Gyurcsány Ferenc kifullad, pártja megbuktatja, és hamarosan összeomlik a kormány. Ez a várakozás azonban önámítás, és nem lehet egy párt politizálásának elsőszámú szempontja, híveinek legfőbb reménye. A Fidesz konfrontatív politikája, a „háborús” hangulat ébren tartása nyilvánvalóan az elnök elképzelését, taktikáját tükrözi, mivel a párt más jelesei – korlátozott lehetőségeikhez képest és a pártfegyelem ellenére – igyekeznek visszafogottabb hangnemben megszólani. Hogy a némaságba burkolózó vezetők hogyan vélekednek erről a helyzetről és a jövőről, azt nem lehet tudni.

Az utóbbi hónapok történései egyértelműen azt jelzik, hogy Orbán Viktor kelepcébe zárta magát, ahonnan presztízsveszteség nélkül képtelen kiszabadulni. Jelen írás szerzőjét nehéz lenne azzal vádolni, hogy az elmúlt  tíz esztendőben nem a konzervatív oldal sikeréért munkálkodott, vagy, hogy Orbán-ellenes lenne. A választás éjszakáján az RTL-klub műsorában ország-világ előtt kijelentettem, hogy kedvelem Orbán Viktort. Ez azonban nem zárja ki a kritikát. (A korábbi bírálatok jogosságát a tavaszi választási eredmény már megmutatta.) Az áprilisi sikertelenség után sem azt a nézetet képviseltem, hogy a két választást elveszítő pártelnöknek – az európai szokásokat követve – le kellene mondania, hanem azt, hogy Orbán Viktornak „vissza kellene térnie önmagához”. Ennek azonban sajnos semmi jelét nem látjuk, sőt: új, az eddigieknél még kevésbé helyeselhető megnyilvánulások tanúi vagyunk.

Orbán Viktor kétségtelen tehetséges, kiváló adottságokkal megáldott személyiség, aki észrevéve a ’94-es baloldali győzelem után a jobboldal válságát, jó taktikai érzékkel módosította addigi politikáját, pártja szellemiségét, és ’98-ban győzelemre vitte a jobboldali koalíciót. A két választási vereség és Gyurcsány Ferenc felbukkanása, miniszterelnökké választása azonban számos tekintetben megváltoztatta személyiségét. Képtelen volt a régi magabiztossággal kezelni az elődeinél lényegesen gyorsabb észjárású, frissebb és veszélyesebb ellenfelét. Nem sikerült megtalálnia azt a hangvételt és taktikát, amivel a  kommunikációban szintén jeleskedő MSZP-politikust legyőzhette volna (ld. pl. a pártelnökök vitáját). Pedig Gyurcsány Ferencnek nem kevés hátrányt kellett és kell ledolgoznia, gondolok itt felesége családi kapcsolataira, KISZ-titkári múltjára, meggazdagodásának körülményeire, szerencsétlen elszólásaira, őszödi beszédére stb. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor tartózkodott és változatlanul tartózkodik a parlamenti vitától, a demokráciákban megszokott pengeváltásoktól a miniszterelnök és az ellenzék vezetője között. Ennél kétségkívül kényelmesebb, kockázatmentesebb kivonulni a parlamentből, amikor a miniszterelnök megszólal. Ennek a politizálásának új eleme a Kossuth téri „vasfüggöny” szétszerelése, ami –egy a miniszterelnökkel folytatandó szópárbajjal ellentétben – szintén nem kíván alaposabb szellemi felkészülést.

Igaza van Szájér Józsefnek, hogy a gyülekezési szabadságot korlátozni egy demokráciában nem szabad. De valóban úgy gondolja, hogy az általa említett országok megengednék, hogy közvetlenül parlamentjük előtt sátrakat állítsanak fel, árusok, kifőzdék üssék fel tanyájukat, és a kormánnyal egyet nem értő polgárok, új pártok létrehozói heteken, hónapokon keresztül összetákolt emelvényeiken éppen ott fejtsék ki véleményüket?

Mindezek fényében – még a megszorító intézkedések ellenére is – erősen kétlem, hogy a Fidesznek ez a mindent tagadó és egyetlen lapra föltevő politikája eredményes lesz. Nagy kárt okozna Orbán Viktornak, ha belföldön és külföldön az a kép alakulna ki róla, hogy képtelen beletörődni a választás elvesztésébe, képtelen elfogadni, hogy a kormányrúd más kezébe került, és ahelyett, hogy az országgyűlésben vívná meg csatáját a kormányfővel, más, meglehetősen sajátságos eszközökkel próbálja újra megszerezni a hatalmat. Ennél sokkal előremutatóbb és az ország számára is hasznosabb a sokat támadott Magyar Demokrata Fórum politizálása. Hazánk – köztudottan – óriási feladatok előtt áll: gondjaink megoldásában, az EU-tól kapott támogatás megfelelő szétosztásában, a felzárkózási program kidolgozásában az ellenzéknek is ki kell vennie részét, és nem lakatos munkára kellene fordítani drága idejét és energiáját.

Mivel arra nem sok remény van, hogy a miniszterelnök negligálása, a parlamenti kivonulások, a kordonok lebontása és más hasonló akciók hatására a kormányfő lemondana és új választást írjanak ki, érdemes lenne Orbán Viktornak megfontolnia, hogy reputációjának megőrzése, átmentése érdekében nem kellene-e az elkövetkező két évre a pártelnöki tisztséget átadnia valaki másnak. (Az ezzel járó nem jelentéktelen anyagi veszteséget pártja egyéb megbízásokért járó javadalmazással kompenzálhatná.) Az átmeneti háttérbe vonulás lehetőséget biztosítana számára, hogy ne koptassa el magát az elnöktől mindenképpen elvárt csatározásokkal, hogy megújuljon, kialakítsa pártja jövőképét, az ország felzárkózásának tervét, hogy hitelvesztés nélkül, újult erővel kapcsolódjék majd be a 2010-es választási kampányba.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja