A nagy francia
Kecskeméten Büchnertől a Danton halálát játszszák néhány hete, a Paulay Ede utcában Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában (röviden Marat/Sade) című darabját mutatták be a napokban.
Az utóbbi előadást a valahai eredetiségét mind apróbb produkciókra váltó román rendező, Victor Joan Frunza állította színpadra Adriana Grand díszletében és jelmezeiben. A szokásos nagy cécóval és kevés tartalommal. Itt is fölgyújtják olykor a nézőtéri világítást, akárcsak Kecskeméten, nyomatékosítandó, hogy nekünk beszélnek. És a nézőtérről szaladgál föl aggályoskodni az intézet igazgatóját játszó Keresztes Sándor, Tordai Teri pedig feleségeként zsölylyében üli végig az estét. Szóval belénk sulykolnák, hogy nem színházba, hanem a charentoni intézetbe látogattunk el. De hogy ez miért fontos különbség, azt nem tudjuk meg. Megtudjuk viszont, akárcsak Kecskeméten, hogy a szegények, alávetettek nyomora, kiszolgáltatottsága mit sem változik, forradalom ide vagy oda. No ezt akár a legutóbbi rendszerváltozásra is érthetjük. Ha éppen akarjuk.
A rendező ezért már nem sokat tesz. Inkább saját és a külsőségeket létrehozó társa ötleteivel bíbelődik. Igaz, nem nagy csoda, ha kissé unja a születése idején még nagy feltűnést keltő művet. Évtizedekkel ezelőtt még meglepő volt, hogy tiszteletlen versezetekben beszéltek oly emelkedett témáról, mint a nagy francia forradalom, hogy az egyik főszereplő az egész előadás alatt egy kád vagy éppen dézsa vízben vakarózza végig az előadást. S ráadásul három-négy nézőpont keveredett a színen. Másként képzelte a szabadságot a társadalmi forradalmár, az individualista márki, a rabként tartott ápoltakról és a jól nevelt és vasalt igazgatóról nem is beszélve. Annak is súlya volt, amikor Ács János emlékezetes kaposvári rendezésében 1956-ra vonatkoztatta a darabot. De már annak is több mint negyedszázada. Azóta azonban mást se látunk a színházban, mint tiszteletlen gúnyolódást a történelem fölött és a nézőpontok többnyire kibogozhatatlan gubancait. Ami persze helyes, csak önmagában lassan kezd unalmassá válni. Akárcsak a rengeteg tárgy és ötlet, amit az alkotók válogatatlanul hordanak a színre.
Pedig szörnyű sok, és sok részletében szép eredményű munka is van az előadásban. Marat fürdőkádja ezúttal olyan bonyolult, csövekből, csapokból, hengerekből konstruált szerkezet, amellyel alighanem egy nagyobbacska lakótelep távhő- és melegvíz-ellátását meg lehetne oldani. És ezt a hatalmas gépezetet még ide-oda tologatják is. Meg egyébként is rengeteg asztalt, farácsot, miegyebet hurcolnak a játszók ki-be. Charlotte Corday óriási fehér Napóleon-sapkát egyensúlyoz a fején és hatalmas balettcipőkben spiccelve magasodik mindenki fölé. Kétségkívül groteszk. De ezzel el is van intézve a figura, Pokorny Liának némi szenvelgő nyafogás marad. Amúgy a többi ápolt is gondosan egyénítve van egy-egy jellegzetes vonás erejéig. Balázs Attila kispapi tűzzel rajong, Hirtling István kéjenc mosollyal adja a Duperret plátói szerelmét játszó erotománt, Nagy Mari maga a rajongó áldozatkészség, Pálfi Kata együgyű mosolya is emlékezetes. Vass György és Kovács Krisztián szépen tesz különbséget a jámboran lelkendező és a virgoncan gúnyolódó narrátorok között. Jelentékeny színészi erővel azonban csak Gáspár Sándor Sade márkija van jelen. Súlyos, szilárd egyéniség a mozgékonyak és képlékenyek, a félénkek és erőszakosak tömegében. Huszár Zsolt szenvedő és őrjöngően szenvedélyes forradalmár Marat szerepében.
Az előadás végén hatalmas, mindenféle ócskaságból öszszetákolt Napóleon-szobrot tolnak be, vaskos rádiólámpákból ragasztószalaggal öszszeerősített nemi szerve előremered. A lámpák nem gyúlnak ki, s azt sem lehet tudni, hová mutatnak. Talán a nagy októberire céloznak Petri György verséből?
Aki a szünetben fölkapaszkodott az első emeletre, ugyancsak fölösen élvezhette Adriana Grand szertelen művészetét. A műsorfüzet szerint a betegek által készített tárgyakból látható ott kiállítás, vicces aláírásokkal. No meg a művésznő festményei vannak ott a falakon. A műsorfüzet pedig még azzal is fenyegetett, hogy "minden az utcán ér véget". Nem tudom, eredetileg szó szerint gondolták-e. Szerencsére ide már nem jött utánunk a nagy francia.
(Peter Weiss: Marat/Sade Új Színház)
