Viszont az elmúlt három hónapban - a miniszterelnök távozásra való felszólítása óta - nyilatkozatok, interjúk, beszédek garmadát zúdította a nagyközönségre, totálisan ellentmondva korábbi önmagának, az említett interjúban ugyanis még az alábbi kijelentést tette: "Az elnök hatása nem azon múlik, hogy mennyit nyilatkozik a sajtóban. Sőt, ha állandóan beszél, fellépéseinek súlya könnyen elenyészhet."

E beszédfolyam egyik legfrissebb darabja egy héttel ezelőtt hangzott el Salgótarjánban, az 1956-os sortűz évfordulójára emlékező városi gyásznapon. A múlt szombati Népszabadságban közölt tudósítás szerint Sólyom "különösen fájónak nevezte, hogy a forradalom 50. évfordulóján a külföldön legismertebb magyar politikusok egyike azt tudatta a világgal, hogy a pufajkások csak a törvényes rendet védték. Nem lehet erről a nyilatkozatról hallgatni, nehogy beleegyezésnek tűnjön" - tette hozzá. Kijelentette: "azt az úgynevezett törvényes rendet, amely még saját jogszabályai szerint is törvénytelenül működött, a forradalom és mai rendszerünk szemszögéből csakis elítélni és elvetni lehet". A külföldi sajtó olvasásában bizonyára gyakorlatlan hallgatósággal Sólyom elmulasztotta közölni, hogy az, akit ilyen vehemenciával ostoroz, nem más, mint Horn Gyula, az ország 1994-98 közötti miniszterelnöke.

Ennek láttán elképzeltem magamban egy jelenetet, amely mint esemény valóban megtörtént, méghozzá 1998 januárjában, legfeljebb a szöveg az utólagos dramatizálás eredménye. "Nézze, Horn úr - mondhatta az Alkotmánybíróság (AB) akkori elnöke, aki bírótársaival együtt saját kérésére kereste fel hivatalában a regnáló kormányfőt -, amit maga annak idején tett, és aminek a nevében tette, azt csakis elítélni és elvetni lehet. De, kérem, most ne beszéljünk erről, hanem inkább arról, hogy szívesen szolgálnék még három évig - azokkal a kollégáimmal együtt, akiknek a mandátuma az idén szintén lejár - az AB kötelékében. Tudja, ugyanúgy tizenkét évig, ahogyan az a mindkettőnk által nagyra becsült Németországban szokásos. Abban az államban, ahol ön nemrégiben az Európa-szerte egyik legrangosabb békekitüntetést, az aacheni Károly-díjat kapta. És ehhez csupán egy parányi törvénymódosításra lenne szükség."

A képzelt szövegű beszélgetés folyatását mindenki ismeri: a miniszterelnök kész volt teljesíteni Sólyom László kérését, amiből rekordidő alatt a parlament elé terjesztett törvényszöveg lett, ám az végül is - az okok pontos feltárásával a politikusok is, a korabeli sajtó is adós maradt - a képviselőházi szavazáson elbukott. Mire mit tett Sólyom, aki két évvel azelőtt egy interjúban még úgy nyilatkozott, hogy "újabb kilencéves ciklusra már nem fogadnám el az alkotmánybírói jelölést". Bejelentette, állna elébe, ha ősszel - miután 1989 óta tartó mandátuma letelik - ismét jelölnék.

Ennyi év távlatából érdemes egy kicsit elmerengeni azon: vajon mi vette rá Sólyom Lászlót erre a kutyakomédiára? A kérdésre az első lehetséges válasz - mondjuk így - az emberi tényező. ÁB-elnökként neki volt a legtöbb és legdrágább szolgálati autója, kijárta, hogy állami luxuslakásban élhessen "örökkön örökké", a legjobban kereső köztisztviselők egyike volt, és az adott pillanatban még azt sem hárította el, hogy az alkotmánybírák jutalmat szavazzanak meg neki - ahogy ő fogalmazott, az új székházépület "megszerzésével és felújításával kapcsolatos munkáért". (Sólyom, az építésvezető? Ráadásul azért, hogy az eredetileg általa kiszemelt, de a funkcióra alkalmatlannak bizonyult Esztergomból a fővárosba költözhessen a taláros testület.) Egyéni leleményessége társaira is átitatódott: az AB volt az első munkahely, ahol bevezették, hogy valaki a nyugdíjkorhatár elérése után is - természetesen az állami nyugellátmány folyósítása mellett - főállásban dolgozhasson tovább, élve az alkotmánybírák 70 éves korig való választhatóságának, illetve hivatalban maradásának szabályával. (A dupla állami javadalmazás lehetőségét éppen most készül elvetni a kormányzat.) Sólyomék tehát a privilégiumok három évvel való tovább élvezésében reménykedtek.

Ennek ellenére a második számú magyarázat tűnik komolyabbnak. Ezt a kis kanosszázást Horn kormányfőnél a sajtó egy része már ez idő tájt is az AB-elnök államfői ambícióival magyarázta. És ennek csak látszólag mond ellent, hogy 1995 tavaszán, amikor három jobboldali párt őt kérte fel, hogy Göncz Árpád ellenjelöltjeként induljon a köztársaságielnök-választáson, Sólyom a felkérést elhárította. Az akkori kormánypártok 72 százalékos parlamenti többségének ismeretében ugyanis teljesen esélytelen lett volna arra, hogy megválasszák. Viszont már akkor jelezte: ez nem jelenti azt, hogy egyszer és mindenkorra elzárkózna egy ekkora megtiszteltetés elfogadásától.

Nos, 1998-ban mérlegelnie kellett: meghosszabbíttatja-e alkotmánybírói mandátumát, és ezzel esélyt ad magának arra, hogy 2000-ben ebből a magas hivatalból "lépjen át" az általa igazán vágyottba, vagy hagyja, hogy ez a szekér újból elrobogjon mellette. Azt ugyanis eléggé jól érzékelte, hogy akármilyen színezetű pártkoalíció lesz is a többségi formáció a következő törvényhozási ciklusban, egyszerű "mezei" egyetemi oktatóként kevesebb sansza marad a jelöltségre. S lám, így is lett: a budapesti jogi egyetem két notabilitása közül az 1995-ben a Gönczcel szembeni kudarcot is vállaló Mádl Ferenc inkább kellett a Fidesznek, mint az éveken át meglehetősen arisztokratikusan viselkedő Sólyom.

A mese tehát arról, hogy őt a "népakarat", a Védegyletben összesereglett "civilek" lendülete repítette fel a Sándor-palotába, a legendák birodalmába tartozik. Sólyom László, mondhatni, 15 éven keresztül készült arra, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb közjogi méltóságai közül is a legelső legyen, és ha nem fenyegette volna a veszély, hogy nevének fénye újabb öt év elteltével alaposan megkopik, talán lett volna türelme kivárni még egy ciklust. Ehelyett azonban inkább kockáztatott, és - ha hajszállal is, de - nyert. A másfél évvel ezelőtti elnökválasztás harmadik fordulójában mindössze három szavazattal kapott többet (a második forduló után még héttel vezetett) a szocialisták jelöltjével, Szili Katalinnal szemben, a különbség kettejük között a leadott szavazatoknak kevesebb mint egy százaléka volt.

Minderre talán azért nem árt időről időre emlékeztetni, mert az elnök többnyire olyan magabiztosan áll azon a jobbára önmaga emelte piedesztálon, mintha egy egész ország helyezte volna oda. Abban az említett nyilatkozatdömpingben, amely az utóbbi tizenkét hétben jellemezte őt, a Népszabadságnak pár hete adott interjújában volt például egy különös passzus. Ez körülbelül arról szólt, hogy a Vatikánban ugyan a kormány által rábízott témákról tárgyalt, de hát a pápa, az más, vele nem államügyekről volt szó, hanem magánbeszélgetés folyt közöttük. Most tekintsünk el attól, hogy vatikáni zsargonban a "privát audiencia" meghatározás a katolikus egyházfőre és nem a vendégre vonatkozik. De hát járhatott volna Sólyom László magánemberként, és nem a Magyar Köztársaság elnökeként is Őszentségénél?

A német köztévé kettes csatornájának egyik legkedveltebb műsora a Fogadjunk, hogy... elnevezésű, nagyszámú közönség előtt zajló vetélkedő. A legutóbbi adásban Karl Lehmann bíboros arról értesített egy testvérpárt, akiknek sikerült szaglás alapján különböző, a szertartások során a füstölőkben használt illatokat felismerniük, hogy - a vetélkedő végeredményétől függetlenül - máris meghívja őket Rómába, ahol XVI. Benedekkel is találkozhatnak majd. Az efféle kunsztok művelői tehát szerencsés esetben számíthatnak arra, hogy a pápa színe elé járulhatnak. Na de egy, tisztességben megőszült és nem is az egyháztudományokban kimagaslóan jártas, kelet-közép-európai jogtudós?