A Fidesz hosszabb távú elképzelései tűnnek könnyebben azonosíthatóknak. Főként azért, mert a lényeg nem sokat változott. Valamikor a nyár közepén Orbán Viktor elszánta magát az ultimátumpolitika tartós gyakorlatára, aminek legfeljebb a színterei, ürügyei, eszközei változtak, de a lényege semmiképpen sem. Pártja valamennyi számottevő vezetője elismeri: tárgyalni kell, sőt ki is fejezik ebbéli hajlandóságukat, majd azonnal hozzáteszik, hogy ennek természetesen van egy vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen előfeltétele: tűnjön el a miniszterelnök! Előfeltételként állítják be a végcélt, és már senki sem kérdezi meg, hogy milyen felhatalmazás jegyében gondolják egyedül elfogadható értelmezésnek azt, amit végső soron Orbán Viktor a maga igénye szerint formált meg. Külső adottságként, mintegy természeti tényezőként hivatkoznak arra a gondolatmenetre, miszerint: Gy. F. hazudott: becsapta a választókat: beismerte: megbukott. Mindez olyan evidencia, amiről még csak vitatkozni sem érdemes, minden további lépés legfeljebb azután tehető meg, ha már túlestünk ezen a gondolati soron.

Az év végéhez közeledve a Fidesz napi politikájának nagyjából három pillére ismerhető fel, ezek részben kiegészítik egymást, részben felváltva tehetőek domináns törekvéssé, s egyenként is kielégítően szolgálják az eredeti stratégia érvényesülését.

- Október 23-a után a népszavazási kezdeményezés látszik olyannak, ami - a nyomában kialakuló politikai diskurzus révén - akár hosszú hónapokra is alkalmas lehet a kormányzati törekvések megmaradt legitimitásának a kikezdésére. E sorok írója nem hiszi, hogy a Fidesz vezetőit túlzott aggodalommal töltené el az a hosszadalmas eljárási procedúra, amelyben újabb és újabb pontokon kérdőjeleződhet meg a hétpontos kezdeményezés sikere. Legrosszabb esetben a javaslat újra meg újra megjárja a legfontosabb fórumokat, lehet, hogy maga az egész eljárás végül is kudarcra lesz ítélve, de az mindenképpen biztosítottnak látszik, hogy a kormányzat legalább egy éven keresztül magyarázkodni fog. Védekező pozícióból pedig sokkal kisebb eséllyel lehet meggyőzni a többséget a kellemetlen lépések szükségességéről, mint az "emberek" érdekeit szenvedélyesen védelmezők szerepköréből. Az mindenesetre már most valószínűsíthető, hogy a Fidesz számára az egész eljárás folyamatosan kommunikációs előnyöket fog produkálni. Még akkor is, ha a közjogi realitások a minimumra csökkentenék az eljárás sikerét.

- Az októberi kezdeményezés mellé társult az önkormányzatok páratlan jelentőségének "felismerése". (Azért tettük idézőjelek közé ezt az igét, mert senki nem kérdezi meg a Fidesz vezetőitől, hogy 16 évnyi parlamenti jelenlétük során miféle erő akadályozta meg őket abban, hogy az önkormányzatok kivételes jelentőségét már korábban is felfedezzék.) A november végi győri kongresszus legfontosabb üzenete az, hogy a párt elnöke a helyi és megyei Fidesz-többségű képviseletek, valamint a polgármesteri pozíciók halmazából alternatív hatalmi-politikai szisztémát szeretne felépíteni. Ma még nem teljesen világos ennek működése, alkotmányos helye, döntési kompetenciája, de az nem kérdés, hogy Orbán Viktor lehetőséget lát benne, hogy valahol győztesnek tekinthesse magát.

- A stratégia harmadik pilléréről az elemzők az elmúlt őszön kellő mélységű tapasztalatokat szerezhettek. A Fidesz meglehetősen kreatív viszonya az utcai demonstrációkhoz, a radikális megmozdulásokhoz semmi kétséget nem hagyott az iránt, hogy adott alkalommal pillanatok alatt össze tudják kapcsolni a maguk elképzeléseit a közvetlen politikai részvétel éppen megmutatkozó jeleivel. Az utca ilyen estekben az "emberek" véleményét jeleníti meg, akik a tereken vannak, értelemszerűen és vita nélkül azonosíthatóak a "nép" igényeivel. Vagy nem... Ha túl kínos az azonosulás, akkor akár hallgatni is lehet, vagy azt mondani, hogy semmi közünk hozzájuk. Ha meg páratlanul széles a médianyilvánosság, akkor hivatkozni lehet a folyamatosan kifejezett szolidaritás addig kevéssé respektált jeleire.

Mindesetre elgondolkoztató, hogy a megszorító intézkedések elleni állítólag széles körű megmozdulásokra akkor került sor, amikor a lakosságnak ezekről még érdemi tapasztalata aligha lehetett. Jövőre azonban már más lesz a helyzet, március/április táján már valóban százezreknek lehet kellemetlen élménye az új terhekről. S nem kétséges, hogy akkor majd sokkal valósabb alapjai lehetnek a csalódások, kilátástalanságok nyílt kifejeződéseinek.

A várható Fidesz-stratégia az imént vázolt három összetevő valamiféle keverékéből áll majd elő, s ma még kevéssé sejthető, hogy közülük melyik lesz a leghangsúlyosabb, hiszen ez aktuális politikai döntést igénylő kérdés.

A kormányzati oldalon felfedhető törekvéseket már sokkal kevesebb bizonyossággal lehet néven nevezni. Annyi látszik, hogy Gyurcsány Ferenc a támadások, megrendítő ütések ellenére nemcsak miniszterelnökként marad továbbra is kulcsszereplő, hanem a februári kongresszuson igényt tart pártelnökké választására is. E terjeszkedésnek egyelőre annyi értelmét látni, hogy ezáltal kormányfői szerepkörét jelentősen meg tudja támogatni. Az még nem világos, hogy mire megy leendő pártjával, ám az nagyon is jól látható, hogy további térfoglalásához számtalan olyan háttéralkut kell még majd eredményesen megkötnie, amelynek az árát a kormányzati reformok/engedmények keretei között tudja csak megfizetni. S a számba vehető problémák éppen itt kezdődnek.

- Az elmúlt hónapok nyomán végképp eldőlt, hogy a miniszterelnök a költségvetési egyensúly követelményeiből sem rövid, sem hosszabb távon nem engedhet, mindenekelőtt azért sem, mert a várva várt kitörési lehetőségnek, az uniós pénzek jövetelének elengedhetetlen feltétele a konvergenciaprogram tartása.

- November 4-e óta a miniszterelnök azt is igyekszik egyértelművé tenni, hogy az őszi válságból levonta a következtetést: őt illeti a konszenzuskeresésben a kezdeményezői szerep. Azt viszont még nem láthatjuk, hogyan fog reagálni arra, ha kezdeményezéseit rendszeresen visszautasítás követi.

- Hosszú listát lehet összeállítani azon baloldali politikusok neveiből, akiknek fellépését egykoron aránytalan bizakodás, csodavárás övezte, majd az első csalódások után éppen azok a véleményformáló csoportok bírálták őket a legkeményebben, amelyek korábban a remények mértéktelen fölfokozásában jeleskedtek. Sokat mesélhetne erről Pozsgay Imre, Németh Miklós, Horn Gyula, Medgyessy Péter és mások. Gyurcsány Ferenc helyzete ebből a szempontból ma még világos. A választások után elég egyértelműen fordított hátat e csoportoknak, s azt érzékeltette velük, hogy ők jobban rá vannak utalva a miniszterelnökre, mint fordítva. Csakhogy ez a helyzet az őszi bizalmi válság után alapvetően megváltozott, s az események sűrejében a kormányfő ezt láthatóan kevéssé gondolta át. Ma a belső elégedetlenségek, informális panaszkodások nem találtak még maguknak új médiumot, ezért Gyurcsánynak megmaradt az esélye arra, hogy ezekkel a rétegekkel is új kompromisszumot kössön.

Az őszi héthetes erőpróba után kialakult fegyverszünet kegyelmi időszaka magában hordozza annak az esélyét is, hogy valamelyik oldalon képessé válnak a hosszú évek óta művelt s mára már nyilvánvalóan zsákutcába torkollott reflektív - kizárólag egymásra figyelő, egymás hibáiból megélő - politika meghaladására. Amelyik fél előbb ébred, hatékonyabban tanul s elfogadhatóbb kínálattal tud a tavaszon előállni, annak sokkal megalapozottabb reményei lehetnek 2010-re.

A szerző  politológus