A színész otthon
Dusa Ödön hetente egyszer, néha kétszer vezeti közönségét a 9-es busz megállójából az otthonába. Az Illés utcai ház gangjáról előbb egy apró konyhába jutunk, amelyből galériás szoba nyílik. Tizenöt négyzetméteresre becsüljük a helyet, természetes fény nincs bent, az ablakot bedeszkázták, hogy vetíteni lehessen oda.
- A falakat már én festettem sötétkékre - mondja Dusa Ödön. - Édesapám is szobafestő volt, én is annak tanultam hajdan.
- És a művészet?
Hallgat egy pillanatig.
- Kétszer jelentkeztem a marosvásárhelyi színiakadémiára - mondja aztán. - Sajnos nem vettek fel.
Pedig mindig színész akart lenni. Eleinte kolozsvári családi házuk pincéjében tartott szavalóesteket, később a helyi vasas művelődési házban alakította meg Zsebszínház elnevezésű formációját. A kísérletezés ideje volt ez. Dusa Ödön saját, Munka című darabjában például a színlap szerint "csak szavak hangzanak el, melyeket lépések és mozgás követ", egyik átdolgozásánál pedig így figyelmeztetett a műsorfüzet: Egy őrült naplója. Díszlet és kellék nélküli változat. Az egyetlen kellék egy felállított koporsó, ami az előadás végén maga alá temeti az "előadót".
A nyolcvanas évek közepén aztán Svédországba emigrált Dusa Ödön. Szobafestőként, majd utazási ügynökként dolgozott, rövid szabadságai alkalmával pedig Budapesten tartott szavalóesteket. Hatvankét éves korában aztán gondolt egyet, és létrehozta Egyszemélyes Magányszínházát.
- Végre független vagyok - mondja. - Nem kell attól félnem, hogy lesz-e bevétel, elegen jönnek-e az előadásokra.
- És miből él?
- Előnyugdíjam van Svédországban. Fél évet kint töltök, fél évet Magyarországon.
Dusa Ödön lakásszínházába ingyenes a belépés, bejelentkezni telefonon lehet. Egyszerre tízen férnek a szobába, és még ketten ülhetnek a galériára, de odafönt vigyázni kell: ha lelógatják a lábukat, már nem látnak a többiek.
- A darabokat általában én írom, de van úgy, hogy egyszerűen csak szavalok egész este. Adytól huszonnyolc verset tudok például fejből, Pilinszkytől huszonötöt.
Dusa Ödön középre áll, mutatja, honnan szokta a verseket mondani. Karjait széttárja, fejét felemeli.
Színész lett végre.
Lakásszínház van is, meg nincs
- Tulajdonképpen már a polgári szalonokat is a lakásszínház előfutárainak tekinthetjük - mondja, talán mert érzi, üres kézzel mégsem engedhet el bennünket. - Az 1960-as években pedig Grotowsky egy csupasz szobában tartotta az előadásait, ami a megszokottól eltérő játékot és dramaturgiát követelt.
Aztán persze ő is ugyanoda lyukad ki, ahová Nánay: Halász Péterhez. Halász zavarba ejtő művész volt, akivel nem tudott mit kezdeni a korabeli kultúrpolitika. Sokáig a Kassák Művelődési Házban játszott társulatával, majd amikor 1975-ben kitiltották onnan, Dohány utcai otthonát nevezte ki színházzá. Furcsa, szokatlan előadásokat írt és rendezett. Az Alíz nővérei című produkcióban például az egyik szobában ketten sakkoztak, míg a másik szobát, magát a nézőteret, kristálycukorral szórták fel.
- Hátul, az egyik kanapén a nagymama haldoklott - meséli Najmányi László, aki Kovács István Stúdió elnevezésű antiszínházával akkortájt maga is a kultúrkánont piszkálta. - A nagymama azonban nem díszlet volt, tényleg haldoklott, és nem lehetett kivinni a szobából.
Ebben a pillanatban döbbenünk rá, hogy a lakásszínház nemcsak művészet, de roppant macerás dolog is. Mindenre gondoltunk volna, csak erre nem: hogy mindig akad hátul egy nagymama, hogy a nézők néha leverik a hamutartót, összekoszolják a falat vagy a sarat is behordják.
És akkor még ott van a kristálycukor is: azt össze kell söpörnie valakinek.
Vasvári Emese másfél percre lakik az Astoriától. A megadott épület előtt becsengetünk, mire felberreg a kapuzár. Széles lépcső visz az emeletre, a gangról a környező házak hátsó traktusát látni, az egyik ablakból televízió zaja szűrődik ki.
- A szomszédok még nem szóltak?
Vasvári Emese csodálkozik.
- Miért, ha halászlévacsorát főznék húsz embernek, akkor szólnának? - kérdez vissza. - Egyébként néhányan már tényleg átjönnek, de gratulálni. Az előadásokat viszont még egyikük sem látta.
Vasvári Emesének ötödszörre sikerült az, amiről Dusa Ödön anynyit álmodott: a felvételi a színművészetire. A magas, barna, békéscsabai lányt sztárolták a főiskolán, játszott a Katona József Színházban, és a Pesti Színházban is. Diplomásként aztán a Madách Színházba, majd a Bárkához került. Itt jól érezte magát, ám idővel egyre kisebb szerepeket kapott, alig volt színpadon, úgyhogy végül elküldték.
- Úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő.
- Mihez kezdett?
- Eleinte semmit nem csináltam. Csak ültem itthon, és vártam, hogy megszólaljon a telefon. Egy idő után aztán rájöttem, hogy nekem kell megoldanom az életemet.
Másfél éve Vasvári Emese úgy döntött, színre visz egy darabot a saját lakásában. Ekkor még nem gondolt lakásszínházra, egyetlen előadást tervezett, nem többet. A produkció egy XIV. századi mesét dolgozott fel. A királylány és a kígyó volt a címe. Vasvári rendezett, négy ismerős színésznő játszotta a szerepeket, a nézők padjait az OBI-ban vásárolt fenyődeszkából eszkábálták össze. Az elsőt még egy előadás követte, majd még két bemutató, Euripidész tragédiája, az Iphigeneia Auliszban, és Yukio Mishima Aoi című darabja. Ez utóbbiban Vasvári Emese mellett Péter Kata és Kamarás Iván szerepelt.
- Katát nemrég ismertem meg, Ivánnal viszont már játszottam együtt. Amikor elmagyaráztam neki, miről lenne szó, azonnal igent mondott.
- Tehát profikkal kezdett.
- Nem kedvelem ezt a szót: inkább munkájukat kiválóan értő szakemberekről beszélnék. Perfekcionista vagyok, csak hozzáértőkkel tudok dolgozni: a jelmezeket például egy színházi varrodában készíttetem, és természetesen mindenki pénzt kap a munkájáért. A kellékesek is, a színészek is.
Ezzel tényleg meglep.
- De miből fizet?
- Pályázatokból. Mindent, ami bejön, erre a színházra költök, sokszor még a saját pénzemet is.
- És miből él?
- Egész jól megtanultam takarékoskodni: hetente például csak kétszer főzök, de akkor sokat és finomat, mert három napig eszem ugyanazt az ételt.
Nagyobbacska szobában ülünk, téglából épített pult mögött látszik a konyhasarok. Hátul még egy kisebb szoba van, a lakás érezhetően nagyobb, mint Dusa Ödön Illés utcai garzonja. Dusa egyébként eljött az előadásokra, és váltott pár szót Vasvári Emesével.
- Mit mondott?
- Csak azt, hogy valami hasonlót csinál. Megígértem, hogy egyszer én is elmegyek megnézni őt.
Kifelé néhány szórólapot ad Vasvári Emese a kezünkbe. Legközelebb az Iphigeneia Auliszban lesz műsoron, ő rendezte a darabot, és ő játssza benne Klütaimnésztrát.
- Tényleg : miért teszi? Dacból?
- Dehogy.
- Akkor miért?
- Egyszerűen színházat kell csinálnom. Erre születtem.
A részek csak nem akarnak egésszé összeállni. Az egyik a világnak akarja megmutatni, a másik talán önmagának, ezt üldözték, az álmot kerget: mindez nem mutat semerre. Hallunk egy idős férfiról, aki valahol a Bartók Béla úton saját maga készítette kartonfigurákkal bábozott el operákat. Valaki lakásban tartott szavalóestekről mesél, amelyek egyszer fordultak elő, aztán soha többé. Beszélünk Székely B. Miklóssal is. Ő Monori Lilivel évekig egy Szentkirályi utcai pincében játszott. Volt, hogy birkákat hoztak az előadásra, pallókon terelték le az állatokat a kocsiról. De nem abban a házban laktak? Nem, dehogy, már jó ideje Érden élnek. Ez baj? Nem, nem baj, csak mi a lakásszínházról írunk.
Csetneki Gáborra véletlenül találunk. Valahol lakásszínház-szakértőként szerepel a neve, felhívjuk, és meglepjük a hírrel. Fogalma sincs, ki írhatta ezt róla, mondja, aztán beszélgetni kezdünk. Évekig élt Franciaországban, Lyonban színiiskolát alapított, majd itthon egy saját társulatot a Szárnyak Színháza néven. Fellépett már szinte mindenütt: pincében, padláson, pontonhídon, amfiteátrumban, egyszer még egy folyóban is.
- Mármint bent a vízben?
- Ott is, meg a parton is. Egy kulturális program keretében egyszer francia tanyákon szerepeltünk, mindennap máshol. Emlékszem, egyszer egy szomorú, láncdohányos asszonyhoz mentünk, aki először be sem akart engedni a házába.
- És?
- Végül a nagyszobában léptünk fel. Furcsa volt, de egy dologra rádöbbentett: játszani bárhol tud az ember.
Magas, őszes férfi Csetneki Gábor, néha úgy néz, mintha gondolatot akarna olvasni.
- Kőszínházban játszott már? - kérdezzük.
- Nem, soha. De nem is izgat a dolog.
Ebben a pillanatban értjük meg, mi a közös ezekben az emberekben, Csetnekiben, Dusában, Vasváriban, és mind, a többiekben: hogy kívül vannak valamin. Hogy a lakásszínház a kintlevés műfaja, egyfajta partizánlét a művészeten belül. Az ember az erdőben tanyázik, ki-kitámad onnan, de ezzel alig befolyásolja a háborút. Meddig lehet azonban valaki partizán?
- Talán még egy évig csinálom.
Kicsit csalódottan halljuk, hogy Vasvári Emese is években méri az időt, és nem évadokban, mint bármelyik kőszínház.
- De miért?
- Mert egy ember vagyok, egy lakásom van, és nem tudnék több bemutatót kiállítani. Egyszerűen nem lenne hol laknom.
A szobában ülünk, az asztalnál, melyet mindig kivisznek az előadások alatt. A lapon kis, nedves köröket hagytak a teáscsészék.
- És aztán mi lesz?
- Aztán? Természetesen színház. De már nem nálam.
A Dohány utca 20.-ban sárgára van festve a belső udvar. A nap ferdén vág be a tetők fölött, Halász Péter egykori otthonának ajtaján már más neve szerepel. Nem érzünk megilletődöttséget. Egy közönséges körfolyosót látunk, meg egy ajtót, amely mögött lehet, hogy egykor színháztörténetet írtak, de most semmi különös nincs benne: éppen olyan, mint a többi. Azóta egyébként is elmúlt harminc év, megváltozott a rendszer, meghalt a nagymama, meghalt maga Halász Péter is nemrég. Ami pedig egykor lakásszínház volt, az mára az ingatlanosok álma lett: egy belvárosi, napfényes lakás, jó közlekedéssel, közel a zsinagógához. Lift van, a cirkó működik.
