A '90-es évek elején még létező nemzetpolitikai konszenzus azonban felbomlott. Felmorzsolták a szakadatlan erőpróbák: az alapszerződések vitái, a támogatási rendszerrel és a státustörvénnyel kapcsolatban megnyilvánuló egyre nagyobb szemléleti különbségek, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás traumája, de legfőképp a kölcsönös előítéletek itthon és a határon túliak körében. Ma már a magyarországi közvélemény jelentős része mintha nyűgként tekintene a határon túli magyarokra. A vitatkozó felek időnként még a kiindulópontban és a tényekben sem tudnak megállapodni, a kölcsönös bizalmatlanság pedig sok kérdésben a racionális párbeszédet is ellehetetleníti.

A magyarországi közvélemény ismeretei meglehetősen hiányosak, ennek okaként és következményeként pedig a gondolkodás- és beszédmódot nagyon megterhelik a frázisok, a romantikus elképzelések, de leginkább a magyarországi belpolitikai szempontok, s ez nagyon megnehezíti a gondok feltárását, a megoldás lehetőségeinek keresését.

Nyilvánvalóan más gondjai, problémái, következésképp elvárásai vannak például a szlovákiai, mint a viszonylag nagylelkű szlovén nemzetiségi politikát élvező, ám rohamosan kétnyelvűsödő muravidéki magyar nemzeti közösségnek. S még inkább eltérő a helyzetük az EU-tagság távlati perspektíváit is nélkülözni kénytelen kárpátaljai magyaroknak, kiknek szociális helyzete is lényegesen rosszabb. Ez a különbségtétel nem jelent meg hangsúlyosan sem a státustörvény, sem a könnyített (kettős) állampolgárság körüli diskurzusban, pedig lehet, hogy akkor egyszerűbb lett volna, ha nem is egyetértésre jutni, de legalább a vitákat racionális keretek közt lefolytatni.

Másképp szorulnak tehát a különböző hazában élő magyarok az anyaország segítségére, mást várnak tőlünk. Nem feltétlenül, sőt nem is elsősorban pénzt: inkább gesztusokat, együttérzést, adott esetben utazási könnyítést (Kárpátalja, Szerbia), hivatalos jóindulatot, átgondolt terveket, megfontolt politikát.

Mást igényel pl. a szórványban élő közösség, mást a Székelyföldön élő tömbmagyarság. Ma Erdélyben 300 településen él 10-15 magyar, húsz év múlva nyomuk sem lesz; 500 ezren élnek a kisebbségen belüli kisebbségben, szórványban, 500 "veszélyeztetett" településen. Éppen az erdélyi magyar szórványügy egyik legalaposabb ismerője, Vetési László vetette fel a köztársasági elnök által kezdeményezett májusi "Tények és perspektívák - egy új megközelítés igénye" című konferencián, hogy a szórvány magyarság ügye nem csak magyar-magyar ügy: szót kell tudnunk érteni ez ügyben Belgráddal, Pozsonnyal, Kijevvel és Bukaresttel is. Egyes kérdésekre magunknak is új megoldásokat kell lelnünk, vagy legalábbis segítséget kell nyújtanunk ezek megtalálásában az ottani politikai eliteknek. Hogy csak egyet említsünk: mi lesz például a magyarajkú romákkal, akiknek gyermekei egyes régiókban máris az iskolakötelesek jelentős részét adják, sokszor erősen szegregálódó falusi közösségekben, kettős diszkriminációtól sújtva.

Ahhoz, hogy lássuk a különbségeket, a kivételeket, ismernünk kell az adott közösség szociális, gazdasági, kulturális, oktatási helyzetét, az elvándorlás, az asszimiláció, a népességfogyás főbb trendjeit, s hogy milyen kapcsolatban áll mindez az adott országok státusával? Hogyan gondolkodnak azok a fiatalok, akik már a rendszerváltások után nőttek fel? Miért és hogyan akarnak ők magyarok maradni? Szakszerűen, pontosan tudnunk kellene, milyenek, s mennyire különböznek egymástól a határon túli magyar társadalmak létszámban, gazdasági és szellemi erőben, szervezettségben, hogy eszerint kereshessük a lehetőségeket magyarságuk megőrzésére, sorsuk jobbítására.

Véget kell vetnünk annak a szemléletnek, amely valamiféle magyar kulturális vagy gazdasági fölényt feltételez a Duna-medencében. Ezt az érzetet táplálta a Horthy-kor Magyarországa, amikor a kultúrfölénnyel operált. S ezt erősítette meg valamelyest a Kádár-korszak fogyasztói nacionalizmusa is. Mára ez az előny elfogyott. Nem a magyar középosztályi minták a meghatározóak a régióban, a magyar gazdaság nem teljesít kiugróan, és nem húzza magával a régió gazdaságát. A modernizáció már régóta nem a magyarságon keresztül érkezik a Kárpát-medencébe. Sőt: a szomszédos országok magyarok lakta régiói rendszerint az adott országok válságövezetei közé tartoznak, magas munkanélküliségi rátával, rossz gazdasági, sőt egészségügyi helyzettel: Szlovákiában pl. a magyarok lakta régiókban 30-40 százalékos a munkanélküliség, szemben a 11 százalékos országos átlaggal, s az országos átlagnál csaknem negyven százalékkal magasabb körükben a civilizációs betegségek (daganatos, szív- és érrendszeri megbetegedések stb.) aránya. S akkor még nem szóltunk az alkoholizmusról vagy a dohányzásról. Meg kell említeni a lesújtó képzettségi adatokat is: a magyar egyetemalapítási kezdeményezések ellenére a határokon túli magyar közösségekben még mindig messze a nemzeti átlagok alatt van a felsőfokú végzettséggel és nyugati nyelvek ismeretével rendelkezők aránya. Az arányokat tekintve is eleve kisebb értelmiség sorait még az elvándorlás is ritkítja. Összességében tehát lemaradóban lévő régiókat látunk, többszörös - oktatási, szociális, gazdasági és igen, etnikai - hátrányban élő tömegekkel. A helyi magyar társadalmak előrejutását nehezíti az is, hogy a magyar civil szféra, tehát az önszerveződések, egyesületek, egyházak bizonyos esetekben kezdetlegesebb állapotban vannak, mint a többségi nemzetek ilyesféle intézményei. Reális veszély tehát, hogy a határon túli magyarság a hazai modernizációban végleg lemarad. Egyre nehezebben tudja érdekeit érvényesíteni, alkalmazkodni az új körülményekhez. Mind több régióban szűnik meg a helyi magyar társadalom belső tagozódása, elsősorban azért, mert elvékonyodik az értelmiségi réteg, elégtelen a gazdasági erő.

A határokon túli magyarsággal foglalkozó magyarországi diskurzus megkerülhetetlen és egyben egyik legérzékenyebb témája a támogatáspolitika. Az említett májusi tanácskozáson is elhangzott, hogy a közösségek támogatására fordított magyarországi összegek célrendszerét, súlypontjait, elosztásuk mechanizmusait újra kell gondolni, még akkor is, ha a jelenlegi rendszernek vannak jól működő elemei. A 2006. évi magyar költségvetés csaknem 7500 milliárd forintos kiadási főösszegéből 9,7 milliárd jut a határokon túli közösségek támogatására. Nem egészen másfél ezrelék. Ez nem kevés pénz, de érdemes lenne elgondolkodni a jelenleginél kevésbé szétaprózott, hatékonyabban ellenőrzött és elsősorban pályázati alapú elosztásán. A pénzünket most mintha elsősorban alapfeladatok finanszírozására költenénk, márpedig nem biztos, hogy ez az anyaország feladata. Persze ebben is tekintettel kell lenni az egyes régiók, közösségek eltérő helyzetére. A határon túli magyarságnak a szellemi gyarapodás mellett szüksége van gazdasági erőre, tőkére, befektetésekre is.

Egy új és hátsó szándékoktól mentes magyarországi nemzetpolitikának új megoldásokat, új nyelvet kell találnia, új párbeszédeket kell kezdeményeznie, mert a régiek már nem, vagy alig működnek. Az új utak megtalálását remélhetőleg elő fogja segíteni az a tudományos konferencia is, ami - a májusi folytatásaként - ma kezdődik a Sándor-palotában.

Ablonczy Balázs történész, Teleki László Intézet

Bitskey Botond alkotmányjogász, Köztársasági Elnöki Hivatal