XV. Országos Tervezőgrafikai Biennále. Magyar Nemzeti Galéria

Szerencsére a művekre nem jellemző a szerénység. Lévén a művészeti ág kétévenkénti szemléje immár harminc éve, nagy öregek és pályakezdők, professzorok és művésznövendékek ilyenkor egyaránt felvonulnak, s mi sem természetesebb, mint hogy az előbbieknek nem az éltességét, az utóbbiaknak nem a kezdő voltát reprezentálja a válogatás. Röviden: sokszínű, látványos, tartalmasan szórakoztató kiállítás. A sokszínűségben, amely úgyszólván megakadályozza a beszámolóhoz elengedhetetlen rendteremtést, némileg eligazító segítség néhány évforduló és néhány tematikus pályázat. A Mozart-évre és a Bartók-jubileumra láthatóan nagy ambíciókkal készültek a legnagyobb tételszámmal felvonuló műfaj, a plakát tervezői, bőségesen demonstrálva azt a lassan közhelyet, hogy korunk a minden stílus és minden felfogás szabad és szabados érája. Ha valahol, a művészetnek ebben az ágában örvendetes módon. Síkkonstruktivista Bartók és népi-varrottas Bartók, geometrizáltan népi Bartók és a Kékszakállú szürreális, kockába zárt vára - sajátos módon a magyar géniusz megidézésére a tasiszta foltfestésig minden megközelítés alkalmas és meggyőző.

A Mozart-évad kínálatát kellemesen dúsította az a felfedezhető tény, hogy konkrétabb, tematikusabb pályázatokat is kiírhattak ebből az alkalomból, talán a hallgatóknak. Tájékoztató erről nincs, a katalógus szép-, ám szűkszavú, de a márványmarokkal kezet szorító Don Giovanni (Erdélyi Dániel), a véres lúdtollal írt, hátborzongatóan ünnepélyes Amadeus (Dányi Renátó) és a Puskin kedvéért cirill betűket kiforgató Mozart és Salieri (Porpáczy Zoltán) erre enged következtetni. Neveket ilyenkor felsorolni persze bűntény, merénylet az agyoninformált olvasó és a méltatlanul nem említett sok kitűnőség miatt, de egyéb formában nehéz szóvá tenni, hogy Endrődi Katalin milyen elbűvölő arcátlansággal ajánlja a Cosí fan tuttét. Nem mással, mint a tárgyhoz még véletlenül sem kapcsolódó Renoir még véletlenül sem kézre eső Vidéki tánc című képével él vissza nagyszerűen, meztelen combot és felsliccelt szoknyát adva a festményen még földig érő pettyes-habost viselő, erényes asszonykának.

A Fellini Zenekari próbájához készült tervek - felületesen válogatunk - önmagukban bizonyítékai a felszabadult sokféleségnek. Van, akit hideg-üres székek konstruktív, már-már konceptuális megjelenítésére inspirált, van, akit egyetlen kettétört karmesteri pálca néma drámájára, s van, akit annak frivol fölfedezésére, hogy a kis- és nagybőgők lenti fekete húrtartója, meg a női combtövek közötti formák mennyire megfelelnek egymásnak. Hogy szolid pátosz kontrasztáljon: a jövőre ötvenesztendős EU sorozatában talán a legszívhezszólóbb az a plakátterv, amelyen egy megejtő, idős házaspár fotója látható, háttérben a nyilván fél évszázaddal ezelőtti kettős portréjukkal. Egyébként nem állítható, hogy a jubilálók idealizálnának. Van uborkás EU-plakát, van aktaköteges, de a legnemzetközibb és legkritikusabb az az EU-n túli tágabb összeállítás, amellyel az iparművészeti egyetem magyar és külföldi hallgatói mutatkoznak be. Mivel etetnek bennünket? címmel terítettasztal-installációkat komponáltak, hatszor hat tányért és terítéket vagy annak képét, és papírtányérokon szervírozzák a hamburgercivilizáció, a pénzéhség, a képernyőbutulás kritikáját.

Hogy mit is fogyasztunk a hétköznapokban, az a kérdés nélkülük is megkerülhetetlen. A pompás gyerekkönyvek, jó csomagolások és találóan elegáns vállalati arculatok kínálatát látva nem lehet nem tudomást venni a kinti valóságáról. Az agresszívre nagyított óriásfotók, az elhülyített filmekkel érkező elhülyített filmreklámok, a nem EU-ésszel uniformizált globális uniformizáltságok, meg az itteni, igen sokszor tervként megjelenő munkák összevetése után a néző dühödt hazafi lesz. Talajgyökeret ereszt, lelkében trikolórt bont, és helyfoglalás nélküli szónoki kérdést kiáltana legszívesebben: ki és mi az oka annak, hogy a látottaknak nagy része csak terv, kiállítás?

Ámon György plakátterve