Csongor az arénában
Talán még abból sem fakadna különösebb baj, hogy Vörösmarty szépséges költeménye nem éppen erről szól. Bizonyára lehetne így is értelmezni.
Csakhogy a rendező, Valló Péter a szereposztáson túl sehogyan sem értelmezi a művet. Inkább felforgatja az egész Nemzeti Színházat. A mindentudó színpadról így kiderül, hogy nézőtérnek nem igazán alkalmas. Valló ugyanis a hagyományos színházból majdnem úgy alakít ki arénát, ahogyan hajdan Kazimir Károly a Paulay Ede utcában, a későbbi Körszínház előzményeképpen az Arturo Ui előadásához: a nézőtér egy része fölé építteti a játékteret. Az eredmény pusztán technikailag is alkalmatlan: a színpadra állított székek kényelmetlenek, a hatalmas, nyitott tér pedig elnyeli a hangot. Elektromos erősítés nélkül bizonyára semmit sem hallanánk. Erősítéssel pedig az a furcsaság áll elő, hogy ha hozzánk közel van a színész, akkor saját természetes hangját halljuk, de ha távolodik, egyszer csak hangszóróhangra vált.
Antal Csaba nyilván filozófiai térnek szánta díszletét, a tengerzöld, áttetsző műanyag porondot, amely alulról meg a páholyokból, illetve a nézőtérről közelíthető meg, s főképp csúnya és jelentés nélküli. Legfeljebb elvont posztmodernséget sugall. Az almafát viszont egy régi villanypózna jelzi, amilyent már talán csak egészen eldugott falvakban látni. Nem tudni, mit keres a plexitenger partján. Szakács Györgyi ruhái szerint a szereplők is kortársaink, legalábbis amíg el nem kezdik a cselekményt, addig jól öltözött értelmiségiek és punk fiatalok. Merthogy keretet is rendel a műhöz a rendező: az előadás elején és végén a játszók elárulják, hogy játszanak. Egyébként teljes a zűrzavar. Csongor fő jellegzetessége, hogy leveszi a cipőjét, a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós bohócokként érkeznek, az ördögfiak maradnak csiricsárén festett punkok, a tündérek átlátszó nejlon esőkabátokat viselnek. Lehet, hogy ezek is akadályozzák Gergye Krisztián ki tudja, milyen koreográfiájának érvényesülését. Tünde elbánatosodván szerelme vélt hűtlenségén, fekete ruhában, áttetsző fekete szárnyakkal, mintegy éjszakai pillangóként jön be. Talán jó vicc lenne egy vicces előadásban. De ez még csak az sem.
A címszereplők megválasztásának kétségtelen előnye, hogy Kulka János és Sipos Vera együtt kitesz két színészt, igaz, ebből másfelet Kulka. Közismert játékintelligenciájával professzionálisan küzd a képtelen feladattal. De nyilván neki sincs fogalma róla, miért éppen ő játssza az ifjú hőst. Néhány színész nyújt még olykor átmeneti vigaszt a hosszú és egyébként sem könnyen elviselhető előadás során. Szarvas József és Schell Judit például biztosan kellemes Balga-Ilma kettős lenne egy kibírhatóbb előadásban. Gazsó György, Spindler Béla, Blaskó Péter olykor ugyancsak élvezhetően bohóckodja a három vándort. Álmási Éva fájdalmaktól kicserzett lelkű asszonynak fogalmazza Mirígyet. Molnár Piroska szigorú méltósággal vonul át kétszer a színen az Éj megjelenéseikor, ilyenkor még a szék sem nyom annyira.
(Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Nemzeti Színház Rendezte: Valló Péter)
