Záróakkordjaként annak az ünnepségsorozatnak, amely október 23-án kezdődött, és amelynek egyik karakterisztikus vonása volt, hogy az ország - pontosabban az állam - vezetőit hermetikusan elzárták az állam polgárai elől.

Egyébként ha jobban körülnézünk, azt figyelhetjük meg, hogy manapság a legtöbb helyen inkább a győzelmekre, az örömre - a függetlenségre, a megszabadulásra, a társadalmi változásoknak utat nyitó forradalmakra - szeretnek emlékezni, és kevésbé az elbukásokra. Németországban például, ahol 35 éven át nemzeti ünnep, a német egység napja volt június 17-e, az 1953-as berlini felkelés évfordulója, a fal leomlásával minden megváltozott: a német egységet 1990 óta október 3-án, a két országrész újraegyesülésének napján köszöntik nemzeti ünnep formájában, és június 17-e csupán a megannyi, kevésbé derűs emlékezés egyikévé szelídült. (Cinikusan persze hozzátehetnénk, könnyű nekik, hiszen ott a felkelés és brutális leverése - ugyancsak szovjet tankok által, három évvel és három hónappal a magyarországi események előtt - egyazon napon történt.)

Jelen mondanivalóm szempontjából azonban mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy október 23-án, illetve november 4-én gyors egymásutánban kétszer is sikerült Patyomkin-színjátékot előadni Budapesten. Emitt az állam "felkentjei", amott az ünneplő (gyászoló) közönségtől, esetleg egyszerű kíváncsi emberektől gondosan megtisztított utak és terek, a hőmérő állásától függetlenül fagyos légkör, hiteltelen zászlólengetés, a slágerszerű dallamával nem éppen díszmenet talpa alá való operaária és még sorolhatnánk. Senkinek sem jutott eszébe, hogy így nem szabad ünnepelni. Elképzelhetőnek tartaná-e bárki is, hogy július 14-én Párizsban, az Étoile környékére, október 3-án Berlinben a Brandenburgi kapu elé vagy október 26-án Bécsben a Heldenplatzra ne engedjenek oda senkit, nehogy a közjogi méltóságoknak bajuk essék. Hát ki akarna kárt tenni bennük?

Nem szeretném persze, ha félreértenének. A politikai merényletek a modern kori Európából sem vesztek ki teljesen. De Gaulle-t többször is megpróbálták eltenni láb alól, a szocialista Lafontaine-t és a jobboldali Schäublét egyaránt közvetlen közelről érte a kis híján halálos késszúrás, illetve a tolókocsiba kényszerítő revolvergolyó Palme svéd miniszterelnököt - csakúgy, mint másfél évtizeddel később Lindh külügyminiszter asszonyt - a nyílt utcán terítették le, miként Djindjics szerb miniszterelnököt is. A terrorizmust nem lehet múlt időbe tenni még a legfejlettebb országokban sem, a gyűlölet bárhol, bármikor képes a legdurvább megnyilvánulási formákra. De egy felelős politikai vezető, egy állam választott tisztségviselője lépéseit nem diktálhatja a félelem. Ha pedig mások féltik az életét - mint Bush elnökét a háztetőket a világon mindenütt elfoglaló mesterlövészek -, azoknak úgy kell cselekedniük, hogy közben a polgárokat ne érje sérelem, és ne érezzék magukat erőszakkal kirekesztve a közügyekből. Mert egy ország ünnepe akkor is közügy, ha közben történetesen mindenféle randalírozás folyik szerteszét.

Most már alighanem az érintetteknek is dereng: hasonló eset még egyszer nem fordulhat elő. Még egy Patyomkin-műsor már nem fér bele sem az állam demokratikus módon történő működésének rendjébe, de abba a kommunikációs kínlódásba sem, ahogyan a kormány megkísérli valódi szándékait 1. megismertetni a választóközönséggel, 2. megnyerni azokhoz az utóbbi - ha nem is támogatását, de legalább - megértését.

A májusi őszödi beszéd "fényre derülése", illetve az október 1-jei önkormányzati választások után ez még nehezebb feladat, mint amilyennek korábban tűnhetett. A miniszterelnök ugyanis erősen sebezhetővé vált, jóllehet az alkotmányosság minden tekintetben őt védi és az utca felől támadókat - legyenek akár csak verbálisan, akár tevőlegesen agresszívak - diszkreditálja. A szavahihetőségnek pillanatnyilag annyi, a karizma erősen megkopott, az egyensúlyteremtés szempontjából meghatározó pénzügyi szigor még azelőtt kapott ütéseket hol az Alkotmánybíróságtól (házipénztáradó), hol a rendkívül erős alkupozícióban lévő külföldi befektetőktől (lásd: az Audi esete a szolidaritási járulékkal), hogy a parlament költségvetési vitája elkezdődött volna.

Ráadásul a Gyurcsány-csapat korántsem egy, a bajnokság vagy a kupa megnyerésére elszánt focigárda taktikájával fut ki a pályára: ha a csatársor elöl bukdácsol, akkor hátulról érkezik valaki - mint mondjuk a Real Madridban Roberto Carlos -, aki futtában 35 méterről is bevágja a labdát az ellenfél hálójába. Az összjátékhiányban szerintem szerepe van annak, hogy Gyurcsányban senki iránt sincs igazán bizalom, minden helyzetet ő egymaga próbál megoldani, ő akar folyamatosan gólokat rúgni. Hogy ez nála pontosan min, például azon múlik-e, hogy még mindig sok a pártbeli ellenfele, akik mind az ő felsülésére spekulálnak, ezt egyértelműen megítélni nehéz. Mindenesetre elég sokan lehetnek, akiknek részérdekeit sértik a kormány megtett, tervezett vagy akár ma még csak elképzelt intézkedései. S láthatóan kevés az igazi, önzetlen szövetségese, akiknek száma most, hogy a kormányfői pozíció meggyengült, aligha fog gyarapodni a közeljövőben.

Az viszont biztató, hogy Gyurcsány újabban nemcsak gólokra éhes középcsatárt játszik, hanem képes néha a kispadról figyelni a történéseket. Abbéli felismerése, hogy a Miniszterelnöki Hivatal és benne Szilvásy György miniszter túlhatalma nem tesz feltétlenül jót az állam ügyeinek, testet ölteni látszik abban, hogy komolyan szóba került a közigazgatási államtitkárok elsietetten megszüntetett posztjának helyreállítása, illetve a kabinetiroda és a MeH újbóli kettéválasztása. Innen tulajdonképpen már csak egy lépés nem a "szakértői kormány", hanem a szakértő kormányzat felállítása, ami legalább a törvényalkotás és a jogkövetés gördülékenyebbé tételében segíthet.

Kérdés persze, hogy a következő hónapok politikai történéseinek mennyiben válik hasznára, ha a miniszterelnök idejének túl nagy részét veszi majd igénybe pártelnökké választásának előkészítése.