Bence György az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évek ellenzéki értelmiségének, "a nagy generációnak" jelentős tagja volt, bár életútja sok tekintetben nem volt tipikus. Filozófus lett olyan történeti pillanatban, amikor ezt a diszciplínát az egyetemen nem művelték szakmailag komolyan vehető módon - bár az országban voltak tehetséges, hozzáértő és inspirált gondolkodók; ám ők többnyire nem taníthattak. Bence Márkus Györgynek, közvetve Lukács Györgynek lett a tanítványa, s így abban a szerencsében volt része, hogy a sanyarú körülmények között is nagyszerű iskolába járt, igaz: voltaképpen magániskolába.

Filozófusnemzedékének többi - részben ismertté vált, részben csak legendáriumokból ismert - fiatal gondolkodójához hasonlóan Bence két marékkal ette a tudományt: nyelvtudományt, szociológiát, történettudományt, pszichológiát, s mindebből a legijesztőbben ultramodernet, s mindazt, ami hozzá vezet, s mindenekfölött: filozófiatörténetet. Bence György filozófusnemzedéke büszke volt rá, hogy tudása nem üres duma, hanem egyrészt kielemzett, kritikai és reflexív történeti tudás, másrészt logikailag és grammatikailag tiszta érvelés. Bence György és barátai marxisták voltak, ám döntő hatást gyakorolt rájuk az analitikus filozófia - ebben is Márkus világító példáját követték -, és megpróbálták követni Marxot is a világ és az empíriák iránti szenvedélyes érdeklődésében, kimeríthetetlen szorgalmában, pontosságában és leküzdhetetlen kíváncsiságában.

Bence Györgynek a már csak a rendszerváltás után megvédett és megjelent, a technikatörténet marxista elméletével foglalkozó disszertációja a nagy jövőjű ifjú tudós precíz mestermunkája volt. Pályája ezután következő szakaszában műveit Kis Jánossal együtt írta, ezért kettejük oeuvre-je ebben az időben nem különböztethető meg. Néhány remek tanulmány után Bence és Kis már a hetvenes évek elején elkezdett foglalkozni magával a marxizmussal mint problémával. Előbb a lukácsi örökséggel fordultak szembe kéziratos, ám széles körben ismertté vált tanulmányukban, majd azt kellett megvizsgálniuk, hogy alkalmas-e a marxista társadalomelmélet a "szovjet típusú" társadalmak leírására. Bár később úgy találták, hogy nem - előbb igen alaposan megpróbálkoztak vele.

Ez az érdeklődés vezette őket magának Marxnak a fölülvizsgálatához. Mesterükkel, Márkus Györggyel együtt írták Lehetséges-e kritikai gazdaságtan? című könyvüket, amely a szó komoly értelmében "revizionista" mű volt, amennyiben Marx-revíziót hajtott végre, s amely megalapozhatott volna valamiféle demokratikus baloldali (leginkább talán szociáldemokrata jellegű) rendszerváltó politikát, ha kifejthette volna hatását.

Bár a könyvet sokan ismertük, tiszteltük és vitattuk, még szamizdatban se jelent meg (csak nyomtatásban a rendszerváltás után, egymagában is cáfolva azt az ostoba és hazug közhelyet, amely szerint 1989 után semmi érdekes nem került elő az "asztalfiókokból"; dehogy nem), széles körű hatása sajnos nem lehetett, bár szerintem - nem a szerzők szerint - ma is időszerű. Ugyancsak Kis Jánossal írta "Marc Rakovski" álnéven A szovjet típusú társadalmak marxista szemmel című nemzetközi hírű tudományos eszszét, amelyben végleges szakításuk a rendszerrel - túl a személyes politikai állásfoglaláson - visszafordíthatatlan ténnyé vált. Ezek után a két jelentékeny gondolkodó útja elvált egymástól.

Bence Györgynek az 1989 előtti rendszerben sohasem volt "rendes állása". Amikor 1973-ban a többi lukácsistát betiltották és elbocsátották, őt nem volt honnan elbocsátani. Bence nemcsak a demokratikus ellenzéknek, hanem az ellenzék szellemi előkészítésének is részese volt. Még Kissel együtt írta a híres Bibó Emlékkönyv tanulmányát (többek között) "a korlátozott többpártrendszerről", amely lényegében a mozgalom programjának volt tekinthető. Az ellenzék munkájában azonban egyre kevésbé vett részt, habár a hivatalos értelmiséghez se volt köze.

Külföldön kutatott és tanított, írásainak száma csökkent, ám lelkes tanítványainak száma nőtt. A rendszerváltáskor - szemben a legtöbb, bár távolról se minden ellenzékivel - nem az Szabad Demokraták Szövetségéhez csatlakozott, hanem a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz, amely tőle függetlenül vallott kudarcot és vált szomorú kabarétréfává. Később a Fidesz vezetőinek adott tanácsokat, amelyeket ez utóbbiak Bence szerint nem szoktak volt megfogadni; ez a szerepe hamar megszűnt.

Nagy szenvedélye 1989 óta az ELTE filozófia tanszéke volt, amelyet mindenféle harcok árán újjáteremtett. Népszerű tanár volt, káprázatos műveltsége most hozott igazán hasznot - nem neki, hanem a diákjainak.

Bence nehéz eset volt, ahogy mondani szokták: bizalmatlan, gyanakvó (vagy jó emberismerő), haragtartó, elfogult. Igazi pesti értelmiségi, akinek az elméjében a gúny, az irónia, a szkepszis, az általános kiábrándultság intellektuális eszközként működött. Nem nagyon ismerek senkit, akiről túlnyomórészt jó véleménye lett volna - és alig ismerek embert, aki ilyen érzelmesen és melegen imádta volna a kisfiát. Utálta és megvetette a magyarországi közéletet, amelytől képtelen volt elszakadni. Gyűlölte "a haladó értelmiséget", amelyhez tartozott. Elviselhetetlen volt és nélkülözhetetlen.

Olyan okos volt, hogy a világ most - nélküle - kifejezetten butának tetszik.

Bence György