Mit gondolt Nagy Imre?
Mai értelmezési kereteink, történeti beszédmódjaink érthetetlenek volnának a forradalmárok számára, gondolom. Ez még nem volna baj, ha nem lenne igaz a fordítottja is: az egykori szereplők gondolatait kevesen értik, s kevesen törődnek vele, mit is gondoltak amazok egyáltalán, érthetően, vagy se.
Képzeljünk el olyan forradalomtörténetet, amelyben Robespierre és Saint-Just, Danton és Desmoulins alakja mögül hiányzik Montesquieu és Rousseau - vagy olyat, amely Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös tetteit az egykorú európai szabadelvűség eszméi (amelyeket maguk is alakítottak) nélkül próbálná meg ábrázolni. De olyat aztán végképp nehéz elgondolni, amelynek írói Robespierre beszédeinek és Kossuth cikkeinek ismerete (vagy tekintetbe vétele) nélkül próbálnának eligazodni a forradalmi eseményekben.
Nagy Imre ugyan csak egyik fő alakja volt a forradalomnak, s értelmezése, önértelmezése természetesen csak az egyik irányzathoz - az övéhez - köti, de mégis ő volt a miniszterelnök, formailag a forradalmi Magyarország vezetője, aki az 1953. évi reformkurzus ("új szakasz") meghirdetése óta a megújulás jelképe volt, leváltása, a kommunista pártból való kizárása óta pedig nyilvánosan is egyfajta féllegális ellenzék jelképe. Nagy Imre kéziratlapok ezreit írta tele tanulmányokkal, följegyzésekkel, levelekkel, különben se túl bonyolult gondolatait ismételten, világosan, egyértelműen fejtette ki. Tudható volna, mit gondolt, de nem törődünk vele.
Miért nem?
Azért nem, mert 1956-hoz a viszonyunk kettős: egyrészt - elkerülhetetlenül és természetesen - a kevéssé hősi rendszerváltás mintájának, előképének tekintjük, hiszen a rendszerváltás legsajátabb történeti mítosza 1956 rehabilitálása, "helyreállítása" volt, ahogyan az 1988/89-ben megdőlt Kádár-rezsim sötét titka, elhallgatott origója szintén (habár ellenkező értelemben) 1956 volt. Másrészt 1989 eszméi szöges ellentétben álltak 1956 uralkodó eszméivel. A mostani rendszer, az új köztársaság távol áll a demokratikus szocializmus, a nép által ellenőrzött köztulajdon, a semlegesség (vagy el nem kötelezettség, katonai tömböktől való függetlenség), a nemzeti önállóság, a kelet-európai regionális szolidaritás politikai gondolataitól. Ehelyett ma a tőkés magántulajdonon alapuló szabad versenyes piacgazdaság, a nyugati orientáció (beleértve a katonai elkötelezettséget a NATO-ban), a számos nemzetállami funkciót ha nem is föladó, de fölfüggesztő összeurópai föderalizmus a meghatározó, ha nem is túl népszerű.
Az 1956. november 4-i szovjet megszállás ténye miatt nem tudhatjuk, a forradalom milyen irányt vett volna, csak azt, hogy a megszállókon és ügynökeiken kívül egyedül talpon maradt szervezet - a munkástanácsok hálózata - merre vitte volna tovább; a többi szereplőt, elsősorban a demokratikus pártokat, elhallgattatták.
Így csak az marad hátra, hogy csupán Nagy Imre '56-ját vegyük szemügyre, amely pusztán az egyik - ha viszonylag a legfontosabb is - a jelentős értelmezési variánsok közül, ám nem takarhatja el a többit. A rengeteg fölszínre került napló, emlékezés tanúsága szerint a közös elem ezek között a diktatúra utálata és a nemzeti függetlenség vágya volt. Ebben Nagy Imre se különbözik legtöbb kortársától. Ám ne feledjük, hogy ma a bestsellerlistákat Moldova György apologetikus Kádár-könyve vezeti, a magukat ma is '56-tal azonosítók pedig a szent koronás-angyalos címert és az árpádsávos lobogót kedvelik, a Kossuth-címert sehol se látom, Bibó Istvánra pedig úgyszólván mindenki csak egy bután megcsonkított mondatával emlékezik. A kor ellenáll annak, hogy Nagy Imrét megértsük.
Nagy Imre számára 1956 fejezet volt a szocializmus történetében. Ő a forradalmat a nemzetközi munkásmozgalom vereségei, kudarcai és kilátásai felől nézte. Egész életét a kommunista pártban töltötte emigránsként, illegális funkcionáriusként, apparátusi emberként, politikai vezetőként, kitaszítottként, majd botcsinálta lázadóként. Nagy Imre a saját rendszerével szemben legellenségesebb pillanataiban - a romániai, snagovi számkivetettségben vagy internáltságban - is "kompromisszumnak" nevezte (a proletárdiktatúra tiszta esetének kontrasztjaként) a korlátozott többpártrendszer, az 1945 és 1948 között működött koalíciós kormányzás visszaállítását. Amire ő elsősorban gondolt, az a párton belüli demokrácia megteremtése volt. Mivel "szocialista rendszerben" gondolkodott - elvetette a "szocialista vívmányok" mindenfajta föladását, elsősorban a köztulajdonét a döntő szektorokban -, eszébe se jutott, hogy kétségbe vonja a (kommunista) munkásmozgalom hegemóniáját, bár szűkebb politikai értelemben szükségesnek tartotta a kommunista párt külső ellenőrzését, végső soron akár polgári demokratikus pártok által.
Nagy Imre gondolatainak vizsgálatakor három elemet kell kurtán jellemeznünk: 1. azt, hogy mit tartott ő marxizmus-leninizmusnak, 2. mitől félt és 3. mit remélt. (A három elem szorosan összefügg.)
Marxizmus-leninizmusnak (bolsevik kortársainak többségéhez hasonlóan) a II. és III. Internacionálé pozitivista-determinista alaptanát tartotta, amely a tőkés termelőerők fejlettsége és a termelési viszonyok ésszerűtlensége közötti ellentétben látta a szocialista fordulat elkerülhetetlenségének okát, a fordulat beindításához szükséges szubjektív-aktív elemet pedig a hivatásos forradalmárokból álló élcsapat-párt tudatos-célirányos tevékenységében. A forradalmi fordulat pillanatán túl azonban szükségtelennek, mi több, károsnak tartotta a merev pártdiktatúra fönntartását, amelynek meghosszabbodását - a többi kommunistával összhangban - annak tudta be, hogy a forradalom világtól elszigetelt őshazájának elmaradott viszonyai között a fölhalmozás és iparosítás kezdeti időszaka egy időre talán elkerülhetetlenné tette a modernizációs zsarnokságot, de nem örökre és nem a sztálini mértékben. Azt, hogy a hivatalos "marxizmus" forradalmi elméletből konzervatív legitimációs ideológiává változott, nem észlelte, csak a szokásos párton belüli zsargonnal ("betűrágás", "szektásság", "dogmatizmus", "brosúrák", "személyi kultusz") próbálta jelezni bizonytalan rossz érzéseit.
Nem kételkedett benne, hogy az iparosítás (amely papíron "proletár" többséget hozott létre), a köztulajdon (állami tulajdon), a tervezés (a piaci elsajátítás és elosztás megszüntetése) elégséges a "szocializmus" meghatározásához - annak ellenére, hogy megmaradt az árutermelés, a bérmunka, a pénz, a munkamegosztás, a hierarchia, az egyenlőtlenség (ezen belül a fizikai és szellemi munka, a város és a falu közötti különbség), a patriarkális család, a zárt nemzetállam, a bürokratikus uralom és a többi. Azok a kommunisták, akik a szocializmus e hiányos változatával beérték, de a belőle következő terrorral elégedetlenek voltak, csak a polgári szabadságjogok irányában kereshették a kiutat. Szólásszabadság, sajtószabadság, szabad vita, jogállam, némi korlátozott politikai pluralizmus: ha evvel kiegészítik a sztálini szocializmust, fölhagynak az egyoldalú fölhalmozással, növelik a fogyasztási javak kínálatát, megszüntetik a rendőrállami terrort, a politikai elnyomást, a spiclirendszert, szüntelen mozgósítást, "lelkesítést", kikényszerített áldozatvállalást, akkor meg lehet menteni a "szocializmust".
De miért kellett volna megmenteni a rendszert? És mitől kellett volna megvédeni? Nagy Imre két dologtól félt, azaz kétféle restaurációtól. Először is attól, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának a terrorral szakító irányvonala megbukik: tehát félt a sztálinista restaurációtól. Másodszor attól, hogy ha a már bomladozó helyzetben kísérlik meg a sztálinista restaurációt, az egész rendszer mint olyan dől össze, és bekövetkezik a piaci kapitalizmus - magyarországi körülmények között esetleg horthysta-ellenforradalmi vonásokkal rontott - restaurációja. Ezekben a félelmeiben a forradalom teljes tábora osztozott. A magyar írók úgyszólván egy emberként jelentették ki, főleg az Irodalmi Újság két októberi, forradalmi számában, hogy gyárat, bányát, bankot, földet "vissza nem adunk", hogy nincs visszatérés a Horthy-rendszerhez; még a nem kommunista vagy szocialista írók is úgy foglaltak állást, hogy az 1945 utáni - igen! - "forradalmi" vívmányok megmaradnak. Az ellenforradalmi perspektívától olyan ember óvott, mint a házi őrizetből frissen kiengedett Kéthly Anna, a szociáldemokrácia új vezére, aki egyértelművé tette, hogy marxista volt és maradt. Nagy Imre politikáját a kettős restaurációtól való félelem irányította; egészen hősi haláláig úgy vélte, hogy a Kádár-kormány nem más, mint a sztálinista-rákosista restauráció szerve (ami nem volt), s ezért nem tarthatja magát.
Abban, amit remélt, Nagy Imre viszont túllépte a kései Komintern hivatalos álmarxista ideológiájának kereteit: snagovi följegyzéseiből világos, hogy - már a számkivetettség és fogság távlatából - fölsejlett előtte a munkástanácsok jelentősége, amelyek azon a döntő helyen teremtik meg a proletariátus hatalmát, ahol kizsákmányolják őket. S itt Nagy Imre visszatér a marxi fölfedezés lényegéhez (amelyet egyébként már a fiziokraták óta sokan megsejtettek): az értéktöbblet nem a forgalomban, hanem a termelésben keletkezik. (Ezért se döntheti meg önmagában a kapitalizmust a piac megszüntetése, és ezért nem lehetett szocializmus a "létező szocializmus", de hát erre - tradíciói következtében - Nagy Imre és nemzedéke nem jöhetett rá: máig "a piac" és "a terv" ellentétében fogják föl sokan - és tévesen - "kapitalizmus" és "szocializmus" különbségét, holott a tervezés a keynesi-schumpeteri "jóléti államokban" se szüntette meg a kapitalizmust, állami holdingok, "progresszív" túladóztatás, magas szociális költségek ellenére se.)
Ezért hát ott van szükség a munkásosztály hatalmára, ahol az értéktöbblet keletkezik, s ennek előállítására, kisajátítására és elosztására, a munka irányának meghatározására a termelőegységekben van mód, itt kell hát hatalom, nem annyira területi egységekben. (Ezért a baloldali szociáldemokrácia - USPD, ausztromarxisták, Világosság-csoport - elképzelése a munkástanácsok közvetlen demokráciájának és a pluralista képviseleti kormányzatnak mint "két kamarának" az együttéléséről logikailag nem abszurd ötlet, ha nem tévesztjük össze a korporatív-delegált második kamara fasisztoid ötletével.)
Nagy Imre másik nagy reménysége a nemzeti függetlenséggel volt kapcsolatos. Ugyancsak snagovi jegyzeteiben keményen bírálja a Rákosi-klikk nacionalista politikáját (amelyben a zsidó eredetű vezetők túlkompenzálását is meglátja, joggal), amelyet komikus módon ma is folytatunk; a bős-nagymarosi erőmű tervét, többek között "nemzeti" érvek alapján nem más, mint Gerő Ernő utasította el (tárgyilag szintén helyesen egyébként); a Horthy-érában a főtárgyalásán tüzes irredenta beszédet mondott Rákosi Mátyás (kormányon) ismételten fölvetette a határokon túli magyar kisebbségek kérdését, úgy, ahogyan azt a Kádár-vezetés sohase merte volna. Nagy Imre azt is fölvetette, hogy ez összefügg a szovjetek előtt hétrét görnyedő szervilizmussal. (Ez folytatódott: Kádár nacionalista belső ellenzéke az ismert védhatalmi logika szerint a Szovjetunióval összefogva akart előnyöket kicsikarni a mozgolódó-morgolódó kisantant utódállamoktól a magyarság javára.)
Nagy Imre abban bízott, hogy a kelet-európai összefogás keretében megvalósított nemzeti függetlenség komoly védelmet nyújt a sztálini zsarnoksággal szemben, amely kompromittálja és végső soron tönkreteszi a magyarországi szocializmust.
Nagy Imre a hagyományos progresszió által meghatározott plebejus identitást, a kelet-európai ("dunai") jelleg megtartását és a munkásosztály hegemóniáját tartotta biztosítéknak arra, hogy a magyar nemzeti sajátosságokkal fölruházott demokratikus szocializmus hazánkban megszilárduljon a nagyhatalmi nyomás ellenére. Azt már tudta, hogy a kizsákmányolás, elnyomás, kirekesztés, egyenlőtlenség megszüntetésére hivatott társadalmi rendszert a nép ellenében elképzelni is abszurd.
Ezek a roppantul szerény gondolatok - Nagy Imre nem volt eredeti teoretikus, ahogyan nem volt nagy politikus se, csak nagy ember - azért állhattak össze személyesen vértanúságot, személyfölöttien pedig világtörténelmet jelentő összefüggéssé, mert Nagy Imre - és Mindszenty kivételével úgyszólván mindenki a forradalmi napokban - azt hitte, hogy a két restaurációnak csak a demokratikusan megreformált kommunista párt hegemóniája köré csoportosuló plurális baloldal tudja útját állni. Ezért a saját "vonala" mellett a mártíromságig kiállni: a történelemből levezetett következtetésnek tetszett.
Ebben Nagy Imre, Bibó, Hungaricus, Gimes és az emigrációban szabadon elmélkedő menekültek egyetértettek; csak a hagyományos baloldalon kívüli, csak önmagukban bízó munkástanácsok vélték ezt másképp már a szovjet megszállás után. A titói Jugoszlávia viselkedése azonban hatalmas csapást mért Nagy Imre reményeire: a forradalom bukása, pontosabban: legyőzetése után nem látott más alternatívát, mint a restaurációt, majd a rendszer pusztulását. Ha nem is akkurátus pontossággal, de félelmei valóra váltak.
Nagy Imre minden erőfeszítése ellenére nem látott ki a kommunista pártból: amikor a forradalmi vezetőség a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, nem vitt magával egyetlen nem kommunistát se. A nem kommunista szövetségeseket sorsukra hagyták, egyetlen röpke aggodalmas gondolat nélkül. Ők nem tartoztak a kommunisták szemében a világtörténelem szubsztanciájához. Ennyiben Nagy Imre a lezárt, soha föl nem újítható, soha föl nem újítandó régmúlthoz tartozik. Életét adta a forradalomért, igazolást azonban attól a nemzettől s attól a nemzetközi munkásosztálytól várt, amely ebben a formában csak a bolsevik régi gárda képzeletében létezett.
Ennek a fantáziának a rekonstruálása pedig ma nem könnyebb, mint megfejtenünk: miként vélekedtek a társadalomról és az emberi állapotról a hettita királyok.
