Még a befejezés dupla csavarja is. Pedig logikusnak aligha mondható, hogy miután a jóakaratú színészek legalább a színpadon boldog véget ígérnek, a királynői kegyelem késve, az akasztás után érkezik. Hiszen már kiléptünk a történetből, már a színjátszás paródiájánál, a szokványos művészi hazugság leleplezésénél tartanánk. Az pedig, hogy ezután mégis eljátsszák a boldog véget, még logikátlanabb, ám hatásosan mutatja a kollektív képmutatást: az uralkodói akarat nem téveszthet célt.

Zalaegerszegen viszont nem mondják el a hírnök érkezése előtti mondatokat arról, hogy a színészek változtatják meg a tragikus véget, de Bicska Maxit valóban nem akasztják fel, akárcsak Brechtnél. Itt az ünneplésbe dolgoznak bele. A játéktér fölött egy hatalmas lámpafüzéres (királynői?) ülep jelenik meg, s dől belőle a pénz. Ez sokat ront a produkción. Nem elsősorban azzal, hogy lapos és értelmetlen. Hanem hogy a második részben leszáll ennek szintjére az előadás is.

Pedig fergetegesen kezdődik, a szünetig meg voltam róla győződve, hogy az évad egyik legjobbját látom. Ami kockázatosnak látszhat ennyire az évad elején, az általános színvonal meglehetős ismeretében viszont egyáltalán nem az. Bagó Bertalan rendezésében lendületesen áradnak a remek ötletek. Három bohóc konferálja és kommentálja a történetet. Egy agresszíven életvidám német expresszionista (Szemenyei János) és mélabús magyar fordítója, aki nem tud németül, emiatt külön is sokat búsong (Kricsár Kamill), továbbá némán jön-megy velük Chaplin (Andics Tibor). A komédiázás világhálója fogja körül a csaknem nyolc évtizedes darab mostani előadását. A német nekirontana a mesélésnek, magyar kollégája azonban mindig lefékezi, Chaplin pedig értetlenül bambul közöttük. Különösebb társadalmi-politikai-filozófiai értelme az egésznek nincsen, viszont ellenállhatatlanul mulatságos.

A rendező a történetet sem a szerző szellemében, tehát tanulságos, oktató tanmeseként játszatja, hanem egy vicces mókasorozatként. Vereckei Rita díszlete üres tér, amelyet szükség szerint töltenek meg a játékötletek kellékei. Állandó eleme egy keskeny és széles lyuk a színpad elején, amelyben derékig eltűnnek egy-egy jelenetben a játszók. A börtöncellát viszont lengő fényes rudak jelzik.

Ilyés Róbert Bicska Maxit nem annyira elegáns gengszternek, mint inkább egy testes, kissé nehézkes középkorú szakiparosnak mutatja. Szakács László és Kiss Ernő lázongó-megalázkodó beosztottak, akik már rég hiába szeretnének legalább művezetővé előlépni. Gábor László rángó fejjel jellemzi a kolduskirály gondterhelt életét, Tánczos Adrienn egész bonyolult kényszermozgás-koreográfiát dolgoz ki Peacockné kimódolt személyiségének érzékeltetésére. Holecskó Orsolya Pollyt egy racionalista kismacska szívósságával ajándékozza meg, kicsiny énekhangját pedig igen ügyesen mutatja szinte megfelelőnek. Egyáltalán, a rendezés találékonyan próbálja elleplezni a hangok nem ritka alkalmatlanságát. Szegezdi Róbert, aki roppant humoros jelenség Kocsma Jenny szerepében, kettősét Bicska Maxival mikrofonba énekli, a Salamon-dalt viszont az akasztási jelenetet körbejárva suttogja el.

A konferansziék olykor közlik, ez nagyon nehéz jelenet, nagyon nehéz szám. Ilyenkor valóban baj van, de legalább tudjuk, hogy tudják. Csakhogy a Koldusopera nem csak egyes részleteiben nehéz. Az egész sokkal nehezebb.

(Brecht-Weill: Koldusopera. Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház)

Bicska Maxi: Ilyés Róbert