A mai bábozás világnagyságaként számon tartott Josef Krofta, a Hradec Králové-i Drak Divadló vezetője, aki egyúttal Prágában a bábtanszéket is vezeti, Miloslav Klíma közreműködésével lényegre törően dolgozta át a Szentivánéji álmot. A magyar szövegben, melyet Arany János, Eörsi István és Nádasdy Ádám fordításaira támaszkodva Balogh Géza készített, nincs athéni király és amazonkirályné, nincs lakodalmuk, nincs tehát az erdőn huzakodó tündérkirályi párosnak megfeleltethető párhuzamos történetük sem. Így a szerelmesek sem az athéni udvarból indulnak kalandos erdei útjukra, szerelmet tiltó atya sincs, s persze az ebből következő uralkodói fenyegetés sincsen. Inkább mintha golfozni, illetve tandemkerékpározni indulnának mai fiatalok. Továbbá nem lévén királyi udvar és királyi esküvő sem, annak sincs oka, hogy a mesteremberek három főre csökkentett bumfordi színjátszó köre elő akarja adni Piramus és Tisbe történetét. Lehántottak tehát Shakespeare darabjáról mindent, ami nem maga a lényeg. Biztos út ahhoz, hogy a lényeg is elvesszék.

Csakhogy... Van a színen egy kerti színpad, középen a címer helyén szamárfejjel, az építmény tetejére ívelt lépcsősorok vezetnek föl kétoldalt (tervező: Jaroslav Milfajt). Kerti szobrokként állnak némely szereplők, egyesek hangszereket tartanak, virágfüzéres öltözékekben idézik a görög ókort. S már a nyitó állóképben is ott bujkál a viháncoló malackodás. A Puckot játszó Ellinger Edina egy medence peremén kútszoborként ülve, okarinát tart maga előtt félreérthetetlen pózban. Később Gémes Antos méteres bolyhos farokkal babrálva játssza végig Oberon szerepét.

Krofta alapvetően élő színházat rendez, a bábok csak segédeszközök, egyes figurák merev másai, megkettőződései. Méghozzá csak a két kergetőző szerelmes pár, a tündérjáték tárgyai, áldozatai s végül nyertesei változnak időnként szögletesen mozgó, köteleken lógó, távirányított bábukká. Ebből filozofikus következtetések vonhatók le, ám fölöslegesen. Ahogyan a cselekmény, ugyanúgy a tanulság sem részese a színpadi hatásnak. Egyetlen dolog működik itt igazán: a mindent elsöprő humor, a nem lankadó ötletparádé, az ősi és egyúttal modernül abszurdnak is tetsző mókázás, csúfondáros komédiázás.

A cseh mester nem a rendezői elgondolás és látomás nagyvonalúságával és eredetiségével, nem a kivitelezés biztos szakmai rutinjával, nem a tévedhetetlen stílusérzékkel, s még csak nem is az ötletek kavalkádjával nyűgözi le a nézőt, hanem azzal a különös tehetséggel, hogy körülötte mindenki tehetségessé lesz. Az ma már mindennapos, hogy a bábszínészek kijönnek a paraván mögül, sőt paraván se nagyon van már. Ezúttal azonban igazi színészi teljesítményeket is láthatunk. Gémes Antos durcás, narcisztikus tündérkirály, Radics Rita a létet lustán élvező tündérkirálynő, Ellinger Edina kelletlenül fürge segédtündér. Kovács Judit és Teszárek Csaba, illetve Semjén Nóra és Kemény István változatosan mulatságossá tudja tenni a négy elveszetten bolyongó, s főképp csak a ruházatuk alapján megkülönböztethető fiatal figuráját. És remekel a három színészkedő mesterember szerepében a kétségbeesetten főnökösködő Ács Norbert (Vackor), Schneider Jankó az önbizalomtól duzzadó, majd az ámulattól megdöbbenő Zubolyként, és a szerepléstől egyvégtében rettegő Dudásként Pályi János.

Vratislav Srámek zenéje és Király Attila koreográfiája az előadás groteszk derűjét, a játék önmagáért való örömét szolgálja.

(Szentivánéji álom. Budapest Bábszínház)

Krofta élõ színházat rendez, a báb segédeszköz