E szerint van a mai köznapi élet, mely brutális és pornográf, s ebben működik két rejtélyes figura (Gyabronka József és Tilo Werner egyaránt szőke parókában), akik jégből készült kalapáccsal igyekeznek szóra bírni áldozataik szívét. Ennek eredményeképpen néhány percre átszellemült emelkedettség szakítja meg az ocsmány beszédek és testi működések áradatát. Szentimentális giccs keveredik a brutálissal.

Az orosz író regényéről sok mélyet és magasztost el szoktak mondani. Az orosz miszticizmus, gnosztikus filozófia dekonstrukciója ezek közül talán a legszebb, s talán igaz is, ám a színházban nem bölcseleti tanulmányokat folytat az ember, hanem lát, amit lát, hall, amit hall, átél, esetleg iszonyodik. Az évszázadosnál is régibb polgárpukkasztás kliséi a közmegegyezés szerinti hipokrízis kliséit támadták. Ez a naturális brutalitásábrázolás és pornográfiautánzat az egyéni idegrendszerre támad. Inkább idegrendszer, mintsem ízlés kérdése, ki hogy viseli. A technikai bravúrok sorozatát viszont, amit a rendező találékony irányításával a Krétakör színészei végbevisznek, csakis elismerés illetheti. Mucsi Zoltán főképp mint durva és részeges apa, Csákányi Eszter mint ugyanolyan anya, illetve egy elegáns, mozgásképtelen öregasszony sztepptáncával vésődik a néző emlékezetébe. Bánki Gergely, Katona László, Nagy Zsolt, pucér táncvonaglásai eredetien rémisztőek, Scherer Péter remekül imitál motorvezetést egy szék és egy ventilátor segítségével, Péterfy Borbála, Sárosdi Lilla, Tóth Orsolya hol mocskos szájú, testüket bárminek kiszolgáltató prostituáltak, hol a felsejlő szekta aszexuális papnői. Rába Roland egy strici rideg brutalitását adja mérnöki érzéketlenséggel, Terhes Sándor viszont a fölébresztett szívű férfi megrendüléséről ad számot érzékletesen.

A játékhoz különben a Trafó színházának csak a játékterét veszik igénybe, Ágh Márton praktikus és a darabhoz illően ronda díszlete az eredeti nézőteret eltakarja. Helyette alkalmilag tákolt emelvényen kínálnak háttámla nélküli üléseket, s akad olyan sor is, ahol a lábat sem lehet letenni. Mind e kényelmetlenségeket azonban feledtetik a játék borzalmai.

A mindössze egyórányi második részben viszont nézők és játszók helyet cserélnek. Az addigi díszletben párnákon ücsöröghet a publikum, a korábbi nézőtéren viszont a szünetben fenyőerdő sarjad, s közöttük üldögélnek az erdő hangjait diszkréten imitáló színészek - a korábbi jelenetének eleganciáját megtartó Csákányi Eszter kivételével matrózruhában. A (szinte) mozdulatlan színház koncentrált fegyelmével egyetlen monológot adnak elő, amely megvilágítja a korábbiakat. A több mint kétórányi brutálgiccs és pornó mögött ideológiai sci-fi húzódik meg. Kiderül, a tunguz meteor jegéből készült kalapácsokkal szíveket ébresztgetők a huszonháromezer világteremtő fénylény közül valók, akik működésének selejtje a föld, és elkorcsosult leszármazottaik az emberek. Ám egyikük a tunguz meteorban fölfedezte a szívük ébresztésére alkalmas rezonanciát, s azóta egymást keresik a kalapálós módszerrel. Gorombán megkopogtatnak minden szőkét és kékszeműt, s akit üresnek találnak, az meghal. Előszeretettel működnek a német koncentrációs táborokban és a szovjet lágerekben. Beépülnek minden hatalomba, a posztszovjet kapitalizmusban különösen magas körökbe jutnak el. Végső céljuk pedig, ha mindnyájan megkerülnek, az egykori hiba kiküszöbölése, azaz az emberiség elpusztítása.

Az előadás azonban egy reklámklippel ér véget, amelyben csodás gyógyulást ígérő jégkúrát ajánlanak. Ha addig minden kétértelmű volt, összekeveredett a felsőbbrendű faj mítosza a kommunistákat különleges embereknek tartó ideológiával, nem világos, hogy a fölöttébb ocsmánynak ábrázolt emberiség elpusztítását megtisztulásnak vagy pusztításnak kellene-e látnunk, az előadást záró gesztus legalább világos. A kapitalista üzlet mindent integrál, mindent magába fogad, mindent hasznosít. A világ megváltása vagy megsemmisítése is mindegy, s főképp mindegyik egyaránt eladó.

Ennek a közhelyigazságnak azonban alig van köze Szorokin regényéhez, meg a belőle készült színházi estéhez.

Vlagyimir Szorokin: A jég Krétakör Színház - Trafó

Kizárólag szemmel és füllel befogadandó csapások érik a nézõt