Szögezzük mindjárt le: Turóczi Gábor nem őrült, csak szeret enni és utazni, ám ez a kettő így, együtt néha tényleg őrült helyzetekbe sodorja. Sokáig persze egészen normális kisgyerek volt. Sült krumplin és vajas kenyéren kívül például nem volt hajlandó semmit a szájába venni, mígnem egy szép napon szüleivel Moszkvába költözött. Az orosz főváros aztán megváltoztatta. Körülötte mindenki evett valamit, pirogot, borscsot, uborkás krumplis céklasalátát, vagy éppen a pelményinek nevezett húsos táskát, mely leginkább az itthoni derelyére emlékeztette. Turóczi rácsodálkozott erre az ismeretlen világra, és lassan felfedezte magában a haspókot. Még valami történt vele ekkor: beiratkozott a moszkvai nemzetközi kapcsolatok egyetemére, ahol diplomáciát tanult.

Eleinte pontosan tizenhat türkménnel osztott meg egy lakást, majd egy másik magyar diákkal, Sipos Tamással költözött össze. A két egyetemista hamar összebarátkozott. Tulajdonképpen egyívásúak voltak, hisz mindkettőjüket ugyanaz a szenvedély fűtötte: az evés. Szabad idejüket moszkvai éttermekben töltötték, lazacos szendvicset kóstoltak, kijevi csirkemellet, grúz lapos húsokat, Turóczi pedig még Szibériába is elvetődött, ahol kipróbálta a rénszarvassültet.

A barátság itthon is megmaradt. Sipos ügyvezető lett, Turóczi kommunikációs tanácsadó, és ha találkoztak, rendszerint valamelyik budapesti vendéglőben kötöttek ki. Csak ettek, ettek és ettek, aztán egyszer eszükbe jutott, hogy szenvedélyüknek egyfajta keretet kellene adni. A Lucullus Baráti Társaság - mert így nevezték végül magukat - egy kínai vendéglőben alakult meg, miután Siposék néhány ismerősükkel egy harminchat fogásos vacsorát költöttek el. Eleinte viccnek szánták az egészet. Mindössze nagyokat akartak enni, ám nemsokára egy folyamatosan gyarapodó szervezet élén találták magukat. Tizenhatan kezdték, nemsokára harmincan lettek, majd ötvenen, de sokszor három-négyszáz helyre küldtek értesítést a rendezvényeikről.

Turócziék ugyanis megpróbáltak felnőni a feladathoz. Furcsa vacsoraesteket szervezték, melyeket egy-egy gasztronómiai kalandként éltek meg: titkos recept szerint készült tésztát ettek kínai étteremben, csirkelevest az indonéz követségen, disznóvágásra utaztak a Jászságba, egyszer pedig egy expornószínésznőt faggattak az ételek vágyserkentő hatásáról.

A két alapító mindeközben körbeutazta Európát. Amolyan gasztronauták voltak: végigették a Maginot-vonalat, átrágták magukat az Alpokon, Münchenben virslit rendeltek, Velencében tortellinit, Turóczi még a Feröer szigetekre is eljutott, ahol bálnavért és mélytengeri világító bárdhalat kapott. Két fogás között ismerkedni is volt ideje. Már az első napon találkozott Uni Gullfoss torshavni mesterszakáccsal, a dán anyakirálynő kedvenc étekkészítőjével, akit rögtön meghívott Magyarországra. A férfi pontosan száz kiló hallal érkezett Ferihegyre, vacsorát főzött a lucullusoknak, majd jócskán meglepődött: másnap ugyanis Jászberénybe vitték, ahol Turóczi Gábor édesanyja készített neki tyúkhúslevest.

A Feröer szigeteken egyébként különös dolog esett meg Turóczival: belenézett a tengerbe, és addig bámulta azt a hatalmas vizet, míg elhatározta, elmegy az Északi-sarkra, és ott paprikás csirkét főz. Az ötlet első hallásra talán a hülyeség minősített esetének tűnik, ám hamar kiderült, hogy nem kevés pénzzel ugyan, de megvalósítható: az orosz sarkvidéki bázis tudósai ugyanis már jó ideje turisták kalauzolásával egészítik ki a jövedelmüket. A fiatalember tavaly tehát jelentkezett az útra és elkezdett készülni a feladatra. Futott, úszott, földrajztudósokkal konzultált, kommandósokat kérdezgetett a túlélés művészetéről, bár tréningjének csúcspontja kétségkívül az a pillanat volt, amikor Sipossal együtt bevonult egy szigetszentmiklósi hűtőházba, és a mínusz negyvenfokos hidegben főzni próbált.

Négy repülőgéppel jutott végül az orosz bázisra. Tényleg csak a legszükségesebbeket vitte magával: egy sátrat, egy speciális hálózsákot, egy tizenhárom fűszerből álló keveréket, valamint egy darab mirelit csirkét, melyet az oslói magyar nagykövethelyettes szerzett neki. Turóczi tizenkét másik turistával sítalpon indult az Északi-sark felé, mely még nyolcvan kilométerre volt a bázistól. Különös társaságba keveredett. Német bankár húzta mellette a szánt, angol világjáró csúszkált előtte, holland milliomossal osztotta meg a sátrát, és velük tartott egy ír ügyvéd is, aki ezzel az expedícióval akart az árvaházaknak pénzt gyűjteni.

Kilenc napig gyalogoltak. A hó rémes volt, a szél szörnyű, éjjel a leheletük a sátor belsejére fagyott, egyszer pedig azt a jégtáblát, melyen gyalogoltak, az áramlás visszasodorta oda, ahonnan elindultak. Amikor végre megérkeztek, Turóczi ígéretéhez híven nekilátott, és a Lucullus Baráti Társaság nevében megfőzte a csirkét. A többiek eleinte az őrülteknek kijáró tisztelettel figyelték, majd közelebb húzódtak, elismerően csettintgettek a nyelvükkel, végül állatokként vetették magukat a meleg ételre.

Turóczi egy diplomát és egy tüdőgyulladást hozott haza az Északi-sarkról. Beteg volt, mégsem nyughatott. Nemrég ugyanis azzal kereste meg egy békési testvérpár, hogy induljon velük a Budapest-Bamako ralin. Barna Ádám és Barna Tibor mesterszakácsok, ezért úgy gondolták: a Lucullus alapítójával közösen végigfőzhetnék az utat. Hogy értelmet is adjanak ennek, kitalálták, az utazással újra ráirányítják a figyelmet egy hajdan népszerű ételre, a tarhonyára, mellyel egy egész afrikai falut akarnak megetetni.

A Bamako-rali ugyan csak jövő januárban indul, ám a majdani résztvevők már megkezdték rá a felkészülést. Két hete Budapest és Makó között úttalan utakon összesen ötszázötven kilométert vezettek. A százhúsz indulóból hatvanadikként ért célba a Lucullus-csapat autója, melynek tetejére egy kondért erősítettek Turócziék, hogy ezzel is jelezzék, nem tréfálnak.

Az igazi Budapest-Bamako futam egyébként Marokkó, Nyugat-Szahara és Mauritánia érintésével jut végül Maliba. Turóczi és a két Barna úgy tervezik, gyakorlásképp először a sivatag szélén próbálkoznak egy laza tevetarhonyával, majd tovább autózgatva felderítik a helyi ízeket, megkeresik az afrikai szakácsokat, és talán még versenyt is főznek velük. A bamakói út végén aztán tényleg vendégül látnak egy egész falut, melyhez pár zsák tarhonyát visznek magukkal. Szép pillanat lesz: az égen hold ragyog, valahol oroszlán üvölt, a bennszülöttek pedig csillogó szemmel figyelik az idegen embereket, akik füstölgő szekéren érkeznek, tejfehér a bőrük, az istenüket pedig úgy hívják: pörkölt.